dunszt.sk

kultmag

Szorongó darázs

Mindenről az egészet

„Értekező líra” – ez Balla Zsófia A darázs fészke című kötetének pontos alcíme. Aki ezeket az esszéket írja, ugyanaz, aki a verseket. A Balla Zsófia-esszék ugyanolyan átgondoltak, mívesek, ugyanúgy megteremtenek egy külön nyelvet, mint a Balla-költészet. Ugyanolyan légritka magasban íródnak: a tizenhárom éves Litera-napló éppúgy bekerült ide, mint a jóval későbbi akadémiai székfoglaló.

Műveltség és melankólia: talán ez a két címke a leghitelesebb. Aktív műveltség: nem csupán tárol, használ is, gondolkodik, töpreng, vívódik. És aktív melankólia: leásna a szomorúság gyökeréig. „Januárban, a Bak jegyében, vagyis a Szaturnusz bolygó, Melancholia uralma alatt születtem, mi több, szombaton, Saturday, azaz Szaturnusz napján. Tálalva van, természetem sorsára készen áll. Húzd rá, cigány! Tölts hozzá bort a rideg kupába.” (A Szaturnusz bolygója, avagy Melankólia és irónia – 355.)

Teljes műveltség: mindenre figyel. A színházról éppúgy gyönyörű írások szólnak, mint a zenéről vagy a képzőművészetről, Vas Istvánról éppúgy, mint Maia Morgensternről, a nagy román színésznőről, akit a legtöbben talán Mel Gibson Passiójából ismerhetnek (Szűz Máriát játszotta), vagy Herta Müllerről, a Nobel-díjas sváb származású román írónőről, aki Romániában született, de hosszú évtizedek óta Németországban él.

Vagy a keserűbb mindenre: Kolozsvárra, a szerző szülővárosára, mindenkori nagy témájára, magyarságára Romániában, zsidóságára ebben a magyarságban, idegenségére és otthonosságára Budapesten. A négy ciklus összesen negyvenkét esszéje (milyen nagyszerű ez is, a számok misztikája) át meg át van szőve mindazzal, amiről eddig beszéltem, méghozzá szervesen, elegánsan, sokszeműen és sokszívűen. Ahogy a műveltséget egykor és a legjobbak értették.

Hiteles kötet ez, egy olyan ember kötete, aki egy nehéz hűséggel próbálkozik. „Milyen baráti szeretet az, amely már csak elnéző lehet? / Igazi. Mert feltétel nélküli. / Hamis. Mert nem teljes. / Mert milyen barátság az, amely csak az igazság töredékét bírja el?” (Barátság versus igazmondás? avagy Milyen járművel érkezem? – 152.) Ez ennek a könyvnek a tétje: mindenről az egészet mondani. Nem elmondani, bár egyes esszékben egy ilyen igyekezet is érződik. Hanem úgy beszélni, hogy mindent az egészhez viszonyítunk, soha nem akadni el féligazságokban vagy tetszetős pontszerűségekben.

Ez egy kérdező könyv. Montaigne gondolatának, melyet a 2003-as könyvheti megnyitón idézett a szerző, mintegy illusztrációja: „egy jó mű attól még nem veszíti el báját, hogy az én ügyem ellen perlekedik” (Köszöntés a tűzből – 265.). De mint a műveltség esetében, itt is: szerves, dinamikus, töprengő illusztrációja. Soha nem nyugszik el, illetve ha mégis, hiszen minden írás befejeződik, soha nem apodiktikusan. Az olvasó ember folyamatosan egy higgadt, mérlegelő, moll hangot hall. Az elfogultságok a gyakori ismétlésekből derülnek ki, és persze a Balla-líra követői számára ismerősek. Ha egy ilyen könyv végén elengedhetetlen lenne egy névmutató, abban szerepelne Nemes Nagy, Rilke, Lengyel Balázs, Arany, Balassa Péter, Vas István, Egyed Péter, Petri, Pilinszky és mások neve.

Morajlik a kagyló

Az irodalom mellett van egy terület, amelyben Balla Zsófia nemcsak az ízlésére számíthat, ez pedig a zene. A költő zeneiskolát, majd zeneakadémiát végzett, zongorázik: belülről szólalhat meg erről a művészeti ágról. „Mozart-doboz” – mondja a Litera-napló 2006. 10. 12., csütörtöki bejegyzésének címe, és benne az egyik legnagyvonalúbb és legszebb reflexió: „Eszembe jut Jagamas János, zenei polihisztor-tanárom, aki némely csapnivaló hangverseny után (…) mindig megjegyezte, hogy ő a leggyengébb előadásban is a megszólaltatáson túli zenét, a zeneszerzői zsenit hallja.” (71.) A tanítvány persze viaskodik a mesterével: „A zene hangzásban, a megszólaltatásban él. Jagamas tanár úrnak annyiban volt igaza, hogy a zeneszerzők, a képzett zenészek a néma partitúrát olvasva is belső hallással hallják a zenei anyagot. De a zenemű életét és sugárzását a megszólaltatás minősége adja.” (71–72.) Ám amikor a Levélkamrában Balassának ír, és gyönyörűen elemzi a Máté-passiót (356–357.), akkor nem említi meg, hogy melyik előadásra gondol. Igaz, a mű szerkezetét boncolgatja, viszont éppen ebből is kiderül, mi a különbség a zene és a színház között, amely egészen másképpen egyszeri.

Ennél jóval fontosabb azonban, hogy A darázs fészke zenei felépítésű. Négy tétel, melyeket egyre visszatérő motívumok kapcsolnak össze; ezek a motívumok a magasabb szintű visszatéréssel egyre tágítják, gazdagítják egymást, és rejtetten, utalásosan, a kihagyás révén vallanak szerzőjükről, aki azonban maga is része csupán mindannak, amiről beszél. A cím is hat a hallásra: valami zúgni kezd a fülünkben, még mielőtt kinyitjuk a könyvet. Amikor becsukjuk, egy morajló kagylóság marad a fülünkben, amelyhez muszáj visszatérni.

A vers hazája

Mi történik, ha, mint a székfoglalóban, az egységesnek hirdetett magyar irodalom zártságáról, nagyon is anyaország-központúságáról beszélsz? Frusztráltnak tűnsz (ez a zártság zászlós szava), és különben sem értenek, mint a vitaanyag nagy részéből kiderül. A vers hazája a Székelyföld 2015. júliusi, Kántor Lajos, Markó Béla, Radnóti Sándor és Sárközi Mátyás reakciói a 2015. augusztusi, Egyed Péter, Elek Tibor, Fried István és Margócsy István írásai a szeptemberi, Balázs Imre József, Pécsi Györgyi és Sántha Attila cikkei az októberi számban jelentek meg. Nos, a legtöbb tanulmány önigazolás (közöttük akad nagyon kevéssé átgondolt is, mint a Pécsi Györgyié) vagy olyan beszéd, ami szerintem nem teljesen érti, hogy mi fáj Balla Zsófiának. „Azt veti fel, hogy a magas kultúra köztudatában nincsen jelen számos jelentős erdélyi, illetve Erdélyből áttelepült író. Ha úgy fogom föl beszédét, mint ami propagálja – méghozzá igen jó érvekkel – például Dsidát, Székely Jánost és Jékelyt, akkor azt mondom: igen, pontosan ez a teendő. Ha viszont úgy fogom föl, mint instanciát valamely láthatatlan kanonizáló intézményhez, s panaszdalt, hogy a címzett néma és elutasító, akkor megkérdezem, vajon hol található ez a címzett? S hol található az az intézmény, amely olvasókat mozgósít? Alighanem sehol: a művészeti világ, az irodalmi világ heterogén elemeiből tevődik össze kiszámíthatatlanul, hogy mi válik elfogadottá és mi olvasottá, mikor, meddig, és milyen körben. Sőt, a heterogén nemigen homogenizálódik. Amennyire osztom Balla Zsófia elkötelezettségét a magas kultúra iránt (e fogalom mai jogosultságát vagy értelmességét ugyanis sokan kétségbe vonják), annyira kétlem, hogy egységes volna, vagy lehetne, vagy kellene lennie. Hasonló elégiát lehetne írni olyan óriásokról, mint Déry, Illyés, Nagy Lajos, Tersánszky (s nem azért, mert az utóbbi történetesen Nagybányán született)” – írja hozzászólásában Radnóti Sándor. De nem hiszem, hogy ez a kérdés. A kérdés egyrészt az, hogy miért hirdet „mindenki” egységes magyar irodalmat, ha pontosan látjuk, hogy nem az, másrészt pedig, hogy miért érzi olyan zártnak a határon túliak nagy része a magyarországi közeget? Mert kisebbségből érkeznek, és gyanakvóak? Mert látták, milyen tud lenni még a „saját” többségük is? Amikor néhány éve felvetettem, hogy nem kéne hüledezni Király László költő mivoltán, s a kialakult vitában azt, hogy a magyarországiak beszélhetnek szolidaritásról, de sokan nem azok, a lájkoszlopok nem az én cikkem alá kerültek, és mellbevágó volt a felismerés: nem értik. Nem a jobboldal vagy a bal, nem az irodalomtörténészek vagy az írók – kis túlzással senki nem érti.

Nem az a baj, hogy az irodalom befogadása nem homogén, hanem az, hogy a heterogeneitása mindig egyformán működik. Az a nehezen megváltoztatható, holott érvekkel győzködött irodalmi közélet kiválaszt néhány erdélyit, vajdaságit, felvidékit és kárpátaljait, s ezen az értékrenden aztán az Isten magának sem módosítana. „S kezdjem egy viszont-vallomással, amely akár meg is erősítheti Balla Zsófia látleletét: magam is folyamatosan nehézségekkel küzdök, mikor az erdélyi irodalom egészéről kezdek gondolkodni. Hiszen rengeteg mindent egyszerűen nem ismerek, nem ismerhetek – úgy nőttem bele az irodalomba, hogy hosszú évtizedekig alig voltak információim arról, mit is csinálnak az erdélyi írók (a politika korlátai nagyon erősen tudtak zárni!), s amikor már lehetett volna valamit megtudni róluk, rögtön úgy álltak előttem (nem csak előttem!), mint akik valami egészen más helyzetben valami egészen mást csinálnak” – írja Margócsy István (Hol van a költészet hazája. Székelyföld, 2015. szeptember). Részben érthető ez, hiszen 1989 előtt a romániai magyarok is úgy érezték, mintha nem is ezen a világon élnének; de azért én már Domokos Mátyás levelével sem tudtam mit kezdeni, melyet a Korunk szerkesztőinek írt 1994-ben mentegetőzésképpen, hogy távol marad a kritika-számtól, s amelyben arra hivatkozott, hogy nem érti irodalom és politika erdélyi viszonyát. Érdekes, Kafkát, Proustot vagy Thomas Mannt vagy Homéroszt (!) azért nem átallotta szeretni. „Rengeteg mindent” azokról a korokról sem tudunk, illetve pontosan úgy tudunk, ahogy tudnunk kell: összegyűjtött adatok, információk, viszonyok, elemzések révén. Bármennyire el lett légyen zárva az erdélyi magyar irodalom, hermetikusan azért soha nem sikerült elszigetelnie még annak a vad diktatúrának sem. Nem beszélve arról, hogy Balla Zsófia 2015-ben mondta el a székfoglalóját, majdnem harminc évvel a felszabadulás után. Vannak erőfeszítések, amelyeket mindenképpen meg kell tennünk ahhoz, hogy elhárítsuk magunktól a sietős és zárt kánonképzés vádját, hiszen így vagy úgy mégiscsak szereplői vagyunk ennek az összmagyar irodalmi térnek, és rajtunk is múlik, ami lesz.

A vers hazája különben ugyanazt a műveltséget és melankóliát hordozza, amelyről kezdetben beszéltem; és ugyanolyan körültekintően jár el. A székfoglaló hatvanegy oldalon részletezi, boncolgatja, próbálja megközelíteni önnön identitását (végső soron az egész kötetben ezt is teszi), sorolja a magyarországi ízlésben és mentalitásban tapasztaltakat, amik sebekké hegesedtek. Ki tudja, egy költőnek sikerül-e valaha is puhára esnie. Bizonyára nem könnyű megélni, hogy ahová haza vágytál, jól tudván, hogy nem ott születtél, az olykor annyira értetlennek és távolinak bizonyul.

Küzdelem a magasságért

Értekező líra azért is, mert sok olyan sort lehet idézni, amely a Balla-versekben is szerepelhetne: „A fürdést nem lehet megúszni” (Fürdők – 55.), „…a rajz is megfeszül. Úgy rázza a vihar.” (Csehi Péter rajzai elé – 133.); „Aki ezt helyeselné, olyan isten nincs.” (Kinek állítanék szobrot? – 139.); „Hozzátok kötődöm. A tiétek vagyok.” (A fényes háló – 155.) stb. Ugyanaz a látás, ugyanaz a képszerűség, ugyanaz a takarékosság, ugyanaz az arányérzék, csak valóban értekező módban. Ugyanaz a mívesen megmunkált szöveg, amellyel kapcsolatban megint a magasság juthat az eszünkbe.

Ez nem az elefántcsonttorony magasa, hanem a küzdésé. Úgy értem, mindazok révén, akiket és amiket a kötet során emleget, Balla Zsófia mindig kiemelkedne mindabból, amiben él. Nem a gőg, a látás vágya miatt: aki benne van, az nem láthatja önmagát, ő pedig nagy szükségét érzi ennek.

Hogy mennyire ragaszkodik mindenhez, az a keltezésekből is kiderül. Minden szöveg alatt ott áll, hol és mikor született. Szívesebben fogalmaznék úgy: hol és mikor íródott, mert ebben a szóban megjelenik a folyamat, ami nagyon fontos ebben a kötetben és az egész életműben. A költő magányosan csiszol egy verssort, az értekező egy gondolatot. A magány biztosítja az alkotáshoz szükséges csendet, de a szorongásnak a következménye. Ki írja ezt a kötetet? Egy szorongó, a többiekre vágyó, az élet élvezeteit hosszan ízlelgető darázs.

Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra. Kalligram, Budapest, 2019