Hátamon a nyomait

I.

hallgatnia kellene.
bezárulnia a testnek.
a szájnak.
ami a szavakat,
vágyainak tengerét zárja.
de a bőrfelületen keletkező horzsolásnyomok,
a belső sérülések
az önelfogadás ellen tesznek.
miért kellett kitartania addig.
ragaszkodnia, hogy aztán értékeit,
miként a gyöngyöt,
az a mindig tökéletesnek hitt
másik az éhezők elé vesse.
magát őhelyette hibáztatja.
de most már nincsenek rejtekutak a gyerekkorba.
nincs menekülési lehetőség egy fiatalabb
szervezetbe, a fájdalmat csak cipelje tovább,
akár a végtelenségig, ahol a sínpárok, Vulnera falba vert szögei találkoznak.

II.

folyton csak a vád, mindenki előtt egy beteges
hazudozónak mondja, mert nincsen benne akarat
ismerni és érteni a másik embert, mítoszokat gyárt
a hazugságból, akit tárgyként kezelt, azt most őszinte
megelégedéssel skatulyába dugaszolja, saját erejét
növeli ellene, holott az igazság utat magának csak
az egyik irányba törhet, és ezt ő is nagyon jól tudja,
de míg a bántalmazott a halál szakadéka fölött
mereng, Vulnera már a következő áldozatát
fontolgatja, majd ha visszanéz, tekintetében jeges
őrület, emlékezetében vitorlavirágnyi hézagok,
márpedig annak pusztulással kell fizetnie,
aki szeretetét egyszer is viszonozta

III.

akkor már hetek óta valami lázban feküdt
olyan volt a külvilág mintha búra mögött lenne
az agyán belül tonnás munkagépek dübörögtek
erőszakos képek görcsösek karöltve szúrós fájdalommal
levette a csizmáját és ugyanott vert végig a hátán
nem tudta, női vagy férficsizma-e
csak patakzottak a könnyei az ütésekre
a csigolyái felett az érzés hogy a bőr széthasad
a bal oldalon az egyik bordája bereped
hiába kérte mindig hogy változtasson
a felszakadt seb helyét nyitotta újra fel
a szülei az otthona a méltósága tőle
egyre messzebbre és messzebbre került
a fájdalommal lett egyenértékű a fájdalom
ha valaha volt is nagyobb a végtelenbe elmerült

IV.

először a derekát csapkodta a szíjjal aztán
megkötözte a durva zsinór egészen mélyen
hatolt a bőrbe az önbecsülése falai leomlottak
próbált sírni de a másikból csak nagyobb élvezetet
váltott ki saját szenvedésével ezért hirtelen taktikát
váltott és az eltorzulásig mosolygott bebújt a félelem
mögé de odalopódzott mindig a rettenet úgy van itt
egy másik ember hogy szándéka szerint
az életére tör a saját haláltól is megfosztaná
érjen véget öntudatlanul

V.

akkor már az ő szemével méregette
gyűlölte magát mint aki tehetetlen
egy nagyobb erő hatására mozdulatlanságra
készteti az elszenvedőt próbált a szolgája lenni
imádkozott is hozzá uram teremtőm ezek a szavak
végre fölé nőnek a kegyetlenségében volt valami isteni
sajnos tehetségben nem érte utol gonoszságát
a gerince csapkodásába kezdett de a kínzásba egy ideje
már az unalom is beköltözött rátört az a végtelenül émelyítő
gondolat kiismertem őt és ennek medre volt patakja volt folyója
volt aztán óceánja lett és ő csak ütlegelte csak ütlegelte
tovább míg kinevezte a nappalt fagyos leheletnek
és tüzes pokoljárásnak az éjszakát

VI.

ezek már ritkás elhaló nyögdécselések
lemegy a kórház parkjába
folyik ott egy kicsi patak
ilyenkor olyan gyönyörű
aranyhalak úsznak benne
elképzeli mi lett volna
ha angyalok helyett a valóságot
látja és képzeli egész gyerekkorától
de ő mindig csak tévedhet mindig
csak a jót gondolta az emberekről
de akkor visszaéltek a csontjaival
a bőrével is visszaéltek felvágták
összekötözték meghurkolták kitörték
a fogait roppan már a gerinc
és a felelősséget ráruházzák
öltöztetik vele a véres hátát lapogatják
míg ő egy jó anyát képzel mindenhová
aki a mellét nyújtja magához öleli
védelmező szorításában ott maradhat
és pont akkor mocskot öntenek a patakba
megmérgezik a patakot és ujjal mutogatnak
mert angyalokat írt a betonépület szürke falára
nem volt annak semmihez köze nem volt köze
az életéhez ameddig lehetett csak a fájdalmak
tartósítanak a mozgásra képtelen beszéd hagyja
hátamon a nyomait

Fotó: Simon Bettina