A színészi szenvedésnek át kellett alakulnia színészi szenvedéllyé

Hatodik évadát kezdi meg az egyik legismertebb, egykor Kaposváron végzett csapat, a k2 színház. „Kicsik és nagyok” számára egyaránt kínálnak élményt, a diákok ebben az évadban többek között közelebb kerülhetnek Petőfi Sándor Az apostol című elbeszélő költeményéhez és Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című regényéhez. De a felnőttek sem maradnak újdonság nélkül: Hamvas Béla több kötetes művéből, a Karneválból egy közel nyolcórás előadást készítettek a fiatalok. Miként merülhet fel Hamvas műve színpadi adaptációként? Mit jelent nyolc óra folyamatos koncentráció a színész és mit a néző számára? Ki és miért lehet kíváncsi erre? Ezekről is sokat beszélgettünk a társulat művészeti vezetőivel és rendezőpárosával, Fábián Péterrel és Benkó Bencével.

Hamvas Béla szövegét, ráadásul azok közül sem a legegyszerűbbet, a Karnevált állítottátok színpadra. Honnan jött az ötlet?

Fábián Péter: Igazából nekem van egy ilyen szakrális őrületem, miszerint szeretek Hamvas Bélát olvasni. Már gimiben foglalkoztatott. A bor filozófiáját olvastam tőle először, ráadásul szekszárdi vagyok, így még nagyobb volt az élmény. Keresgéltem, kutakodtam, aztán sok évvel később, amikor már megalapítottuk a k2 társulatot, akkor bukkantam rá a Karneválra. Megmutattam Bencének, hogy szerintem ez nagyon fontos mű, és izgalmas lenne megcsinálni színpadon, mert egyszerre benne van minden és semmi. Együtt ráfeküdtünk az anyagra, azután több színháznak is próbáltuk „eladni”, ahova hívtak minket dolgozni. Senki nem merte vállalni, hogy ezt az ezerötszáz oldalas monstrumot színre állítsuk. Eltelt három év, és mostanra sikerült partnert találni erre a vállalkozásra, a Benczúr Házat. Lőrinczy György igazgató úr volt olyan jófej, hogy azt mondta: csináljuk! Úgyhogy a múlt évad végét már erre az előadásra tudtuk szánni.

Adott volt már a koncepció, miszerint a hat különböző felvonást hat különböző színházi műfajban adjátok elő?

Benkó Bence: Igen, erről volt szó már a kezdeti beszélgetéseink során. Egyébként a Benczúr Ház nem szólt bele semmilyen formai kérdésbe, nagy szabadságot kaptunk tőlük. Ránk bízták.

Hogyan dőlt el kettőtök között, hogy az egyes könyveket milyen műfajban mutatjátok be?

F.P.: Az eredeti mű nagyon erősen sugall, bizonyos részek sugallnak valamit… egészen egyértelmű volt a főcsapás műfaji szempontból, aztán sokat beszélgettünk arról, hogy az általános irányon belül melyek azok a konkrét műfajok, amelyeket rá tudunk húzni az egyes részekre. Egyébként is merész váltások vannak a részek között, miközben az egészet átitatja a Hamvas Béla-i stílus. Nem mi erőszakoltuk a műre ezt a formát, hanem a mű adta magát, hogy sokféle legyen. A címe is ezt mutatja: karnevál.

Egy ilyen hosszú, nyolcórás előadás mennyiben kíván másfajta tréningezési módszert a színészekkel?

B. B.: A színészeknek arra kellett készülniük, hogy voltaképpen hat előadást fognak játszani, nekünk pedig hat különálló produkciót kellett létrehoznunk. Nehéz dolguk volt azzal, hogy átkattintsák a fejükben azt a tényt, hogy itt egyáltalán nem arról a fajta drámáról van szó, amit ők adott esetben színészként elvárnának. Nincsenek – például – kifejezetten szerepívek. Erről is sokat beszélgettünk. Hatmillió szerepet játszanak, sokszor nincs is nagyon értelme egy-egy jelenet megtörténtének. Fontos volt, hogy ne azt a fajta logikát keressék benne, amit „eddig megszoktak”, ne azzal az elvárással fogjanak hozzá, hogy ők most az elejétől a végéig eljátszanak valamit, vagy valakit – magán a Karneválon kívül persze –, mert az anyag maga iszonyatosan töredékes, és ezért nem szabad idegeskedniük vagy kiakadniuk. Amúgy is, de egy nyolc órás előadás esetében pláne van lehetőségük arra, hogy hibázzanak, és ezzel ne foglalkozzanak.

F.P.: Hat felvonás közben régen elfelejtik a nézők is, mit bakiztál az elején.

B.B.: Minden ilyen fajta konvenciót el kellett engedniük. Sokat dolgoztunk ezen, sok feszültség származott ebből, teljesen érthető módon.

F.P.: A színészi szenvedésnek át kellett alakulnia színészi szenvedéllyé. Ami az előadásban történik, azt meg kellett tanulniuk külön élvezni. Iszonyatosan kemény dolgok vannak benne, például van olyan jelenet, ahol végig halandzsa nyelven kell beszélniük hosszú percekig. Vagy csak településneveket sorolnak fel perceken keresztül. Nagyon sokszor direkt provokációval van tele a szöveg, ami mind azt sugallja a színésznek: ezt te nem tudod megcsinálni. Valahogyan meg kellett tanulniuk élvezni ezt a lehetetlenséget. De vajon meg lehet-e ezt ugrani? Igazából ez volt a próbafolyamat nagy kérdése.

B.B.: Lehet-e ennyi „hülyeséget” beletenni az agyba? És vajon ez érdekli-e az embereket? Igaza van Petyának, ez az előadás egyszerre szól mindenről és semmiről. Nem feltétlenül találunk benne gondolat ívet, mégis, ahányféle színész játssza, és ahányféle néző nézi, annyiféle dologról szólhat. Ezt vállaljuk be! Vicces volt a próbafolyamatban, hogy bizonyos időközönként a színészek egyszer csak elkezdtek jelentkezni: én most kedveltem meg! Én meg most! Volt olyan, aki egészen az Ördögkatlan Fesztiválon történt bemutatónkig nem szerette, csak ott és akkor kezdett lelkesedni érte.

Szerintetek miért fontos a mai világban Hamvas művét színpadra adaptálni? Mit tud adni nekünk, nézőknek a Karnevál?

F.P.: Az eddigi visszajelzések azt igazolják, amit mi is a darab lényegének gondolunk: van ez a rohanó világ, amelyben senki nem figyel oda a másikra, és egy ilyen világban eleve nagy dolog, hogy nyolc órán keresztül együtt vagyunk, figyelünk és az élet nagy dolgairól beszélgetünk…Közhelyek ezek, tudom, de mégis erről van szó. Egy olyan sorsközösség, egy olyan békevágy született meg ott a Karnevál folyamán, ami nagyon hiányzik a hétköznapjainkból és a társadalmunkból. Pedig mindenki ugyanaz valahol, ugyanolyan hülye, nincsen kivétel. Ezt bizonyítja Hamvas regénye is. Kegyetlen, ugyanakkor felszabadító is ez a tudat, és ez adja a darab aktualitását is: álljunk meg egy kicsit, ne rohanjunk, konstatáljuk azt, hogy mindannyian hülyék vagyunk, és ez talán közelebb hoz minket egymáshoz…

B.B.: A katlanos közönségünk jegyezte meg azt is, hogy azáltal, hogy ide-oda megyünk, együtt kajálunk – ez része a darabnak −, óhatatlanul közösséggé válunk, és ez jó érzés. Hiába, azért a színház mégiscsak egy közösségi cucc, és előfordul, hogy ezt sokan elfelejtik! Pedig az alapja az, hogy itt vagyunk mi, színészek és alkotók, mi szeretnénk veletek beszélgetni valamiről. Veletek, akik itt vagytok, és akikről tudjuk, hogy itt vagytok. Erre minden előadásunknál igyekszünk figyelni, nemcsak a Karneválnál, de ez a közösségi szellem fokozottan erősebb egy ilyen nagyobb lélegzetvételű előadásnál.

Voltak nehézségek köztetek a rendezés közben?

F.P.: Egyik legnehezebb és legkönnyebb munkánk is volt egyben. A legnehezebb a húzás volt. Hogyan sűrítsük ezt a monstrumot, hogy a húzások ellenére megmaradjon a felszínen a fecsegése − ahogyan mi neveztük −, és azt érezzük, hogy nem tartunk sehova, miközben mégiscsak haladunk valami felé. Ezt az arányt kellett megtartanunk. Nem volt szabad „csutkára” meghúznunk, vagyis nem szabadott csak a lényeget megtartanunk, mert minden a lényeg, és semmi sem lényeg… Ingoványos kísérleti része volt ez a dramaturgiának: hogyan lehet úgy fecsegni, hogy ne legyen unalmas és valamennyire követhető legyen, a néző pedig azt érezze, hogy végtelen idő óta itt ülök és élvezem. A másik legnehezebb az volt, hogy ne erőszakoljuk rá magunkat az anyagra. Hogy ne akarjunk megoldást találni. Ne akarjuk ezt egy börtönbe zárni, hanem a koncepció legyen a játék, a játékkedv maga. Azon belül pedig a teljes szabadság várja a színészt. 

Az előadás honlapján olvasható rendezői levélben szerepel a vita nuova kifejezés. Pontosabban, a vita nuova utáni sóvárgás. Ez a kifejezés voltaképpen az új korszak nyitányát jelenti a régi, az egykori beépítésével.

B.B.: Mind a regény, mind az előadás sok alternatívát mutat fel azzal kapcsolatban, hogyan lehet újrakezdeni. Rengeteg élettörténetet tartalmaz ez az anyag, rengeteg embertípust is, akik különböző módon akarják megoldani az életüket. És van Bormester Mihály figurája, aki állandóan abba ütközik, hogy a régi nem működik. Rájön, hogy valami nem stimmel, és kipróbál valami mást. Megismer újabb és újabb filozófiákat, újabb és újabb helyzeteket, és mindegyik esetében azt érzi, ez sem jó, az sem jó. Ez egyfajta visszatérő motívum is. Ezt azért is mondom el, mert a darab végén Hamvas Béla egészen pesszimistán viszonyul ehhez a kérdéshez. Az utolsó részben arról beszél, hogy a második világháború után elpuskáztuk a saját vita nuovánkat, pedig ott volt egy utolsó lehetőségünk az újrakezdésre, most már csak a végítéletet várhatjuk. Ez az izgalmas gondolat tulajdonképpen provokáció. Sok igazság van benne, mégis, most, 2019-ben is keressük, kutatjuk a vita nuovát, hogy hogyan lehetne ezt működtetni. Jó, hogy az előadásunkban erre nincsen válasz. 

F.P.: Félreértés ne essék: mi nem akarjuk megfejteni az „üzenetet”! Nagyon fontos a Karneválban, hogy az abszolút igazság ellen tiltakozik az egész! És ez a rendezői hozzáállást is megnehezíti, ugyanis az a vicc az egészben, hogy elhiteti veled, hogy van valami központi gondolat, de biztosan lesz benne egy olyan jelenet, amely az eddigieknek homlokegyenest az ellentettje. Összevissza halad, centrum nélkül, folyamatos önellentmondást generál, és a mű önmagát is kineveti.

B.B.: Mondjuk, az utolsó részben bedob egy nagyon fontos részt a szerző, miszerint az utolsó maszkunk a nevetés. Ha már mindenről tudod, hogy nem működik, a nevetés az egyetlen dolog, amit nem érdemes elveszíteni. 

F.P.: Az utolsó maszkot is le lehet venni, de nem érdemes, mert az nagyon fáj. Ez mintegy utolsó páncélként funkcionálhat a világ ellen. 

Fotók: Toldy Miklós