Majd csak megszokjuk egymást

Már a lépcsőházban hallani lehetett az ismétlődő hangot, és egyre csak erősödött, ahogy közeledtem a harmadik emeleti lakáshoz. Először kutya nyüszítésnek hittem, aztán egzotikus madárhangnak, végül megnyugtattam magam, hogy ez a töretlen, egyenletes ritmus inkább valamilyen indusztriális zene lehet, amilyet a barátaim szoktak hallgatni. Az ajtóhoz érve elbizonytalanodtam, mert egyértelmű volt, hogy onnan hallatszik. Újra ellenőriztem a megadott címet, aztán becsengettem. Elegáns idős nő nyitott ajtót, éppen csak hogy megérintette a kezemet az ujja hegyével, amikor bemutatkoztam. A nagymama vagyok, mondta, és sürgetően tessékelt befelé. A ritmikus zaj még jobban felerősödött, de amint bekanyarodtunk a konyhába már elhalkult. Leültünk az asztalhoz, a nagymama néha belenézett az előtte heverő cédulákba, hogy semmit se felejtsen ki. Kiderült, hogy a lánya és a veje elutazott két hétre, ezért kell majd huszonnégy órában vigyáznom a két éves gyerekre. Kihangsúlyozta mennyire fontos, hogy mindig ugyanabban az időpontban étkezzen, és kizárólag a felsorolt biotermékeket szabad felhasználnom: semmi tartósítószer, semmi hozzáadott cukor,  három napi mintaétrendet is összeállított, hogy ne tudjak semmit eltéveszteni. A séta tíztől tizenegyig, a délutáni alvás kettőtől négyig az esti fürdés nyolctól fél kilencig volt beütemezve. A nagymama kissé röstelkedve számolt be arról, hogy van a gyereknek egy olyan szokása, ami nem illeszkedik a szabályos programba. Éjjel egy körül felébred, és akkor tápszert kell itatni vele cumisüvegből. Egy külön lapra feljegyezte azt is, hogy a szobanövényeket milyen gyakorisággal kell locsolni, illetve tápoldattal kezelni, és mikor kell halaleséget szórnom az akváriumba. A listákat és a telefonszámát nyolc hűtőmágnessel rögzítette a frizsider ajtajára. Mindegyiken egy-egy tengerparti üdülőhely látképe szerepelt. Nincs sok ideje, a város másik végében lakik, ráadásul éppen egy felújítás kellős közepén van,   – hadarta, miközben párhuzamosan egymás mellé rendezte a cédulákat – de néha majd meglátogat minket, ha a belvárosban jár.

Hát, akkor menjünk be, mondta, és olyan mély lélegzetet vett, mint aki arra készül, hogy beugorjon egy medencébe. Amint végigmentünk az előszobán a monoton zaj megint felerősödött, a nagymama nagyon lassan nyomta le a gyerekszoba kilincsét, vállát nekivetette az ajtónak, és milliméterről milliméterre haladva nyitotta ki, mintha arra számítana, hogy valami ki fog zúdulni az ajtórésen át, ami ledöntheti a lábáról. Csak akkor jöttem rá, hogy már a lépcsőházban is a gyerek hangját hallottam, amikor beléptünk az elfüggönyözött szobába. Ott állt az ágyrácsba kapaszkodva, és rekedt, már nem is emberi hangon, ritmikusan kiáltozta ugyanazt a szót. Beletelt néhány másodpercbe, amíg rájöttem, hogy az anyját szólongatja. A nagymama széttárta a karját, és úgy nézett rám, mint egy orvosra, akitől szakszerű megoldást remél. Végül is professzionális bébiszitter voltam, tanfolyamot végeztem, és egy megbízható cég közvetített ki: azért alkalmaztak, mert feltételezik, hogy minden felmerülő helyzetet tudok kezelni.

Óvatosan odaléptem az ágyhoz. A gyerek keze jéghideg volt, az ujjai elfehéredtek a kapaszkodástól. Amikor hozzáértem egy pillanatig kizökkent, de amint rájött, hogy idegen vagyok, még hangosabban üvöltött. Áthajoltam a rácson, a hónaljánál fogva próbáltam kiemelni, de olyan görcsösen kapaszkodott, hogy félúton feladtam, és visszaengedtem. Az átizzadt, megfeszült test majdnem kicsúszott a kezem közül. Eszembe jutott, hogy talán egyesével kellene lefejteni az ujjait, és aztán gyorsan kiemelni, de ez túl drasztikusnak tűnt, különösen a várakozó nagymamával a hátam mögött. Megkértem hát, hogy hagyjon minket magunkra, mintha én is elhinném, hogy tudok valamilyen megoldást, amihez már csak az orvos-páciens közötti intimitást kell biztosítani. Ő meg, mint aki csak erre várt, kezembe adta a kulcsokat. Meglátom, majd csak megszokjuk egymást, mondta, és már indult is. Csak amikor becsukódott mögötte a bejárati ajtó, jutott eszembe, hogy elfelejtette megmondani a gyerek nevét.

Széthúztam a sötétítőt, kinyitottam az ablakot, száraz ruhákat, és tiszta pelenkát kerestem elő, közben igyekeztem megnyugtató hangon beszélni. Ezúttal nagyobb lendülettel próbáltam kiemelni az ágyból, de megint vissza kellett engednem. Az ujjait sem tudtam lefejteni a rácsról. A kiságy előtt guggolva percekig csak néztem, és beszéltem hozzá mindenfélét, hátha egy idő után eljut hozzá valami. De nem lehetett kizökkenteni, nem hallott semmit a saját eltorzult hangján kívül. Próbáltam elkapni a tekintetét, de a szeme már teljesen eltűnt a kivörösödött, könnyes masszában, a nyakán valószerűtlenül kidagadt egy ér, mintha nem is az övé lenne, mintha mindjárt kikúszna a bőre alól. Már nem is volt arca, egyetlen vonagló torokká változott, egyetlen ismétlődő szóvá: mama, mama, mama. Hirtelen megértettem, hogy minden kiáltása abból a meggyőződésből fakad, hogy az anyja igenis hallja a hangját, és ennek ellenére nem jön oda hozzá. Hiába magyaráznám, hogy most nincs itt, de két hét múlva itt lesz. A legmélyebb kétségbeesés pillanatában torpant meg benne az idő, minden nekirugaszkodása egy elakadt gépezet egyre gyengülő zörejévé torzult. Csak akkor adta fel, amikor már semmilyen hangot nem tudott kipréselni magából: elengedte a rácsot, leült, majd az oldalára fordulva azonnal elaludt. Pont akkor ért véget a kijelölt programban feltüntetett alvásidő.

Alig egy órát pihent. Addig elkészítettem az ételét, és ugrásra készen vártam, hogy végre tisztába tegyem, és száraz ruhát adjak rá. Még félálomban volt, amikor kiemeltem e kiságyból, és vetkőztetni kezdtem. A pelenkát még sikerült egy szelídebb birkózás árán kicserélni, de aztán egyre jobban ellenállt minden mozdulatomnak. Hátravetette a fejét, a gerince valószerűtlenül homorú ívbe dermedt, a végtagjait is megfeszítette, így olyan volt, mintha egy élettelen testet kellene öltöztetnem. Miután sikerült felráncigálnom rá a ruháit, ölbe vettem, de akkor még lehetetlenebb ívben hajolt hátra, bármit megtett volna, hogy ne kelljen a vállamra hajtania a fejét. Akkor kezdett el ismét teljes erőbedobással sírni, amikor nagy nehezen sikerült betuszkolnom az etetőszékbe. Egy darabig vártam, hátha elhallgat, aztán egy levegővételnyi szünetet kihasználva a szájához vittem a kanalat. Elrántotta a fejét, a zöldségpép nagy része az arcára tapadt, azt a keveset pedig, ami a szájába jutott azonnal kiköpte. Ezután szétkentem még néhány kanál zöldes-barna masszát az állán, a nyakán, a partedlin, de még az etetőszék háttámláján is. Mire mindent feltakarítottam, már közeledett a fürdetés ideje. Jó jelnek vettem, hogy ezúttal nem szólongatta az anyját, csak sírt. Hosszúra nyújtottam az előkészületeket, mintha egy magas kockázatú hadműveletre készülnék. Attól tartottam, hogy elcsúszhat, beütheti a fejét, víz mehet az orrába. Telepakoltam a kádat játékokkal, mintha ezzel bármit is ki lehetne védeni.

Amint beültettem a vízbe, váratlanul elhallgatott, és legalább negyed óráig sorba rakta a sárga kacsát, a kishajót, a homokozó készlet műanyag formáit, és végül jött a cápa, aminek csak az uszonya ért a vízfelszín fölé. Egyre lassabban lélegzett, elmélyülten figyelte hogyan hullámoznak a játékok ahányszor ki- be fújja a levegőt. Gyerekkoromban én is szerettem ezt játszani, csak nem mertem sokáig csinálni, mert elhitették velem, hogy a víztől ráncosodó ujjbegyek a hallá változás első jelei, és ha el akarom kerülni az átalakulást, már az első redők megjelenése után ki kell szállnom a kádból. Most viszont azon törtem a fejem, hogy milyen mesével lehetne minél több ideig bent tartani a gyereket, hogy csendben maradjon.

Törölközés után, minden újrakezdődött. Ezúttal az ablakot nézte, vagy inkább az egyre sűrűsödő sötétséget, és ugyanolyan kétségbeesetten hívta az anyját, mint azelőtt. Mint később kiderült, ha néha javulni látszott is a helyzet, az alkonyat mindig visszavetette arra az engesztelhetetlen mélypontra, amikor teljesen hozzáférhetetlenné vált. A hűtőre rögzített utasításokat megszegve magam mellé fektettem az ágyba, elővettem egy mesekönyvet, és a hátát ritmikusan simogatva olvasni kezdtem. A Piroska és a farkas került a kezembe, vagyis nem egészen. A mese egy ponton eltért az ismert verziótól: a farkas ugyan beöltözött nagymamának, de az igazit nem ette meg, csak bezárta a szekrénybe, ugyanígy tett Piroskával is. Kíváncsi lettem, hogy a gonosz farkas is megússza-e a hasába varrt köveket és a vízbe fulladást, de a gyerek közben elaludt, nem olvastam tovább. Mint kiderült egész sorozat volt a polcon ilyen erőszakcsökkentett, desztillált mesékből, ahol senkit nem esznek meg, senkinek nem vágják le a fejét, vagy hasítanak ki egy darabot a combjából. A fülszöveg szerint a gondos szülők így kímélhetik meg gyermekeiket a világ borzalmaitól, és nevelhetnek belőlük toleráns felnőtteket. Már éppen elernyesztettem volna a folyamatos készenléttől megfájdult izmaimat, amikor eszembe jutott, hogy az egész napos manőverezés közepette a gyerek végül mégsem evett semmit. Hangtalanul kikászálódtam az ágyból, majd a nagymamától tanult technikával a lehető leglassabban nyomtam le a kilincset, amikor kimentem a szobából.

Felhívtam, elmondtam, hogy nem sikerült megetetnem a kicsit, felvetettem, hogy esetleg orvos segítségére lehet szükség, ha holnap sem fog menni. Azt felelte, hogy látta már orvos, de semmilyen fizikai problémát nem talált. Az a megoldás, hogy amikor a gyerek éjjel egy körül felébred, és kéri a cumisüvegét, keverjek bele háromszoros adag tápszert, az fedezi az egész napos tápanyagszükségletét. Végül megtudtam a gyerek nevét: Bogárnak hívták, de Boginak is szokták szólítani.

Egy reggel arra ébredtem, hogy csend van. Már egy ideje nem állítottam be az ébresztőt, mert Bogár pontban hétkor kezdett el sírni. A telefonom éppen nyolc órát mutatott. Odasiettem a kiságyhoz, egy pillanatra azt hittem, hogy valahogy kimászott, de aztán láttam, amint alig érzékelhetően fel-le mozog a takaró, a körvonalait még mindig nem lehetett látni, mintha teljesen belepréselte volna magát a matracba. Amint kitakartam visszarántotta magára a plédet és a fal felé fordult. Épp csak egy pillanatig nézett rám, de láttam, hogy már rég ébren van, csak nem akar felkelni. Megsimogattam a hátát, duruzsolva győzködtem, hogy most már ideje elkezdenünk a napot. Megszoktam, hogy mindennek ellenáll, amire csak rá akarom venni, ezért még erőt gyűjtöttem, a szokásosnál  lassabban készítettem el a reggelit. Ezt már rég csak a lelkiismeretem megnyugtatására tettem, meg persze azért, hogy elmondhassam a nagymamánk: én minden nap megpróbáltam.

Bogár még mindig ugyanúgy lapult a takaró alatt, meg sem mozdult. Óvatosan kiemeltem a kiságyból. Megint majdnem kicsúszott a kezemből, ezúttal azért, mert úgy elengedte magát, mint egy rongybaba. A pelenkázón meg sem moccant, csak egy pontot bámult, ami valahol a plafon mögött lehetett. Korábban csak felnőtteknél láttam ilyen szomorú, fókuszálatlan tekintetet. A nagy csendben még az ereim lüktetését is hallottam, de nem éreztem megkönnyebbülést. Rekord gyorsassággal végeztem a pelenkázással és az öltöztetéssel. Úgy tűnt, Bogár teljesen feladta a harcot. Az etetőszékbe is könnyű volt beültetni, reménykedve közelítettem a szájához a kiskanalat. Nem sírt, nem kiabált, de az arcán kirajzolódott két kis izom, amint teljes erővel összeszorította a fogait. Elterelésképpen bekapcsoltam a rádiót, tettem-vettem a konyhapulton, aztán mintha nem is számítanék tiltakozásra, megint a szájához toltam a kanalat. A fém hangosan koppant a fogzománcon. Hogyha befognám az orrát, akkor néhány kanál pürét becsempészhetnék a szájába, gondolta bennem valaki. Már egy évesen tudtam, hogy működik ez. Hanyatt feküdtem a kanapén, fölöttem Juliska néni eltorzult arca, reszelt almát tuszkolt a torkomba. Amikor befogta az orromat akaratlanul nagyot nyeltem, mire a gyomrom összerándult, és a számon és az orromon egyszerre zúdul ki a savanyú massza. Megtöröltem Bogár száját, kiemeltem a székből. Ezúttal sikerült a vállamra hajtanom fejét, de a végtagjai ernyedten lógtak, mintha nem is hozzá tartoznának.

Ismét el mertem vinni sétálni. A legutóbbi kísérletem alkalmával attól tartottam, hogy a játszótéren valamelyik szülő, még bajt hoz rám. Amikor már több mint egy órája haza kellett volna mennünk, és minden trükközésem kudarcot vallott, erőszakkal próbáltam beleszíjazni Bogárt a babakocsiba. Azon kaptam magam, hogy teljes erőből az ülésbe nyomom a csípőjét, miközben ő fülsiketítően az anyja után kiáltozik. Mi van, ha azt hiszik, hogy el akarom rabolni? Vagy feljelentenek, mert nyilvánosan bántalmazom más gyerekét?

Bogár most csendben volt, úgy lehetett tenni-venni, öltöztetni, beültetni a kocsiba mintha elsorvadtak volna az izmai. Egy órán át tologattam a parkban. Néha annyira elengedte magát, hogy csak a szíjak tartották, időnként vissza kellett tolnom a lábát a lábtartóra. Egy-egy járókelő szánakozva nézett ránk. Akkor döbbentem rá, hogy úgy tűnhet, a gyereknek valami komoly fejlődési rendellenessége van. Úgy nézett, mint aki nem lát, és még a nyál is kicsordult a szája szélén. Most is csak arra tudtam gondolni, hátha ilyen passzív állapotban az étel ellen se tiltakozna. Átkutattam a táskámat és a babakocsi zsebeit, de nem volt nálam semmi.

Felhívtam a nagymamát és tájékoztatom a fejleményekről. Ő éppen rohant valahova, nem lehetett tudni, mennyit értett meg abból, amit mondtam. Nagyon örült, hogy a gyerek végre megnyugodott, és teljesen normálisnak tartotta, hogy több mint egy heti folyamatos tombolás után kicsit elfáradt. Az étkezések pótlására pedig ott van az a méregdrága svájci tápsze, abban egyébként is több a vitamin, mint holmi spenótban vagy finomfőzelékben, a szülők pedig már úgyis hamarosan itt lesznek, mondta éneklő hangon, majd gyorsan elköszönt.

Bogár továbbra is a kádban érezte a legjobban magát, most is ugyanabba a sorrendbe rendezte a játékait, mint minden este, és komoly arccal figyelte, amint légzésének ritmusára ringatóztak. Előkészítettem az éjszakai felturbózott tápszer adagot, elmondtam egy teljesen erőszakmentes Lázár Ervin mesét, aztán én is lefeküdtem. Néhány napja küzdöttem az elalvással a visszatérő álom miatt. Egy idegen országban lakom egy bérelt szobában. A házinénimnek nagyon sok gyereke van, igyekeznek a közelembe férkőzni, apró ajándékokkal – üveggyönggyel, színes szalvétával, keksszel, szalámivégekkel –  kedveskednek. Egyik reggel észreveszem, hogy egy mumifikált gyerektest fekszik az ágyamban. Farsangi bábunak látszik, de én  tudom, hogy igazi gyerek volt, mert rothadó krizantém szaga van. Minden éjjel újabb preparált testet  csempésznek az ágyamba. Úgy sejtem, ez valami helyi rítus, amit ugyancsak kedveskedésnek szánnak. Latolgatom, hogyan tehetném szóvá anélkül, hogy megsérteném őket. Tiszteletben akarom tartani az ország szokásait. Pár nap után már alig férek el az ágyban a felhalmozott báboktól. Felmerül bennem a gyanú, hogy esetleg miattam ölték meg őket. A főtéren álló lovas szobor leugrik a talapzatáról és földrengést okozva vonul végig az utcákon. Azt remélem, hogy a pánikba esett tömeg kisodor majd a városból.

Az utolsó napon hosszabbra kellett nyújtani a délelőtti sétát, hogy a takarítónőnek legyen ideje rendbe szedni a lakást. Bogár hagyta, hogy átültessem a babakocsiból a hintára, a hintáról a libikókára, amire egy héttel korábban még gondolni sem lehetett. Ebédkor még tettem egy halvány kísérletet a banánpéppel, de az evést illetően továbbra is hajthatatlan maradt. Közben lett egy új szokásunk is. Egy luftballont dobtam felé nagyon lassan, ő pedig visszaütötte nekem. Ha nagyon igyekeztem, akár hatszor is sikerült egyhuzamban ide-oda passzolni. Akár közös játéknak is lehetett volna hinni, ha Bogár nem úgy mozgott volna minden alkalommal, mint aki nincs is ott, mint aki csak az én kedvemért emeli fel erőtlenül a karját.

A nagymama pont egy órával a szülők érkezése előtt lépett be az ajtón, ételhordó dobozokkal felpakolva. Amíg ő ízlésesen elrendezett mindent a konyhaasztalon, nekem új ruhába kellett öltöztettem a gyereket, amihez kötényke is tartozott. Kisebb dulakodás árán megfésültem, és belefontam a copfjába a ruha anyagából készült szalagot. A maradék fél órában már csak arra kellett vigyáznom, nehogy kárt tegyen a makulátlan öltözékben.

Bogár már akkor felkapta a fejét, amikor nyílt a bejárati ajtó, mintha már a kulcscsörgésből megismerte volna a szüleit, de csak akkor lopózott ki lassan az előszobába, amikor már a hangjukat is hallani lehetett. Azt vártam, hogy boldogan odafut hozzájuk, de csak döbbenten nézett, mint aki kísértetet lát. A szülők még nem vették észre, a csomagjaikkal és a nagymama üdvözlésével voltak elfoglalva, Bogár pedig elbújt, és néha kilesett a szoknyám mögül. Amikor az anyja végre meglátta, leguggolt és széttárta a karját. Bogár nekiiramodott, végigfutott a hosszú folyosón, de mielőtt az anyjához érkezett volna, hirtelen bekanyarodott a konyhába. Az anya kicsit csalódottan tápászkodott fel, de továbbra is mosolygott. Kezet nyújtott nekem, majd bemutatott a férjének is. Azt mondták, örülnek, hogy ennyire simán ment minden, a nagymama csupa jót mondott rólam. A férj elővett a belső zsebéből egy borítékot a kétheti béremmel. Gyorsan végigpásztázta tekintetével a csomagjaikat, majd az egyik oldaltáskából előkapott egy rúd színes szalvétába tekert olasz szalámit. Úgy nyújtotta át, mint egy virágcsokrot a hozzá tartozó levélkével együtt.

Nem tudtam megköszönni, mert a nagymama hisztérikus sikolya félbeszakított. Bogár közben felmászott a konyhaasztalra, és eszeveszetten tömött magába mindent, amit csak a keze ügyébe került. Éppen a jobb tenyeréből szürcsölte a padlizsánkrémet, míg a bal karja majdnem könyékig merült a humuszos tálban. Az arcán annyi szószt kent már szét, hogy csak ide-oda rebbenő tekintetét lehetett felismerni, meg a copfjába font masnit, amiből céklalé csöpögött az abroszra.