Az elengedés lélektana

A második világháború és a holokauszt tragikus történéseit feldolgozó filmek között az utóbbi években egyre több olyan alkotás készül, melyek nem a lágerbéli történések közvetlen bemutatására, hanem az áldozatok traumával való küzdelmére, s az újrakezdés lehetőségeire, nehézségeire helyezik a hangsúlyt. Ez a tendencia a hazai filmkészítésben is egyre inkább felerősödik; gondolhatunk például a második világháború után egymásra találó zsidó szerelmespár történetét feldolgozó Hajnali lázra, vagy a Fahidi Éva holokauszttúlélő traumatikus élményeiből készült Sóvirág című táncelőadás próbafolyamatát megörökítő A létezés eufóriájára.

Az első nagyjátékfilmjét jegyző Tóth Barnabás F. Várkonyi Zsuzsa művéből (Férfiidők lányregénye) adaptált alkotása szintén ehhez a vonalhoz csatlakozik. Az Akik maradtak főhősei valamelyest már visszailleszkedtek a hétköznapi életbe, ugyanakkor a közvetlenül átélt borzalmak, illetve a családjuk elvesztésének feldolgozatlansága miatt lelkileg sérültek és magányosak. A Klára által Aldó névre keresztelt Körner Aladár ugyan megbecsülésnek örvendő nőgyógyász, ám hazatérése óta elszigetelten él, s tudatosan igyekszik elfojtani emlékeinek olykor remegéssel kísért feltörését, fényképalbumjait pedig elzárva tartja. A 16 éves Klára képtelen beletörődni a szülei halálába, ezért még évekkel a háború után is a visszatérésükben reménykedik, s bár ő egy életben maradt rokonával él együtt, sokáig nem képes elfogadni a nála egyszerűbb gondolkodású és sokszor túlféltően viselkedő Olgit. A múltban és gyerekkorban való megrekedése testi tünetekben is jelentkezik nála; kortársaihoz képest lassabban serdül, s egy ennek okait felderítő nőgyógyászati vizsgálat során találkozik először Aldóval. A cserfes, s a hangulatának megfelelően hol koravénen, hol túlságosan gyerekesen viselkedő lány ezután ismeretséget kezdeményez a férfival, akiben egyfajta apapótlékot lát, s aki számára képes megnyílni, mivel hozzá hasonlóan Aldó is feldolgozatlan traumákat hordoz magában, ezért kettejük közt egy olyan erős kötelék alakul ki, mely még Klára felnőtté válását követően is megmarad.

A film alapkoncepcióját a trauma- és gyászfeldolgozás, valamint a főhősök közti kapcsolat elmélyülése folyamatának párhuzamos láttatása képezi. Azonban a hasonló tematikájú alkotásokkal ellentétben az Akik maradtak a visszatekintések (flashbackek) során csak az örömteli emlékeket jeleníti meg, illetve a múltját tudatosan elfojtó Aldó esetében fényképek révén idézi meg azokat a boldog időszakokat, melyeknek a háború és az elhurcolt családtagok elvesztése vetett véget. Ez a megoldás összhangban áll Klára regényben megfogalmazott törekvésével, miszerint lelkiereje megőrzése érdekében mindig csak a szép emlékeket eleveníti fel. A traumatikus eseményeket tehát vizuálisan nem jeleníti meg a film, így a múlt feltárulásában az élmények verbalizálása mellett a különböző rossz emlékeket akaratlanul megidéző megnyilvánulásokra adott szereplői reakciók és gesztusok játszanak szerepet.

Mivel az Akik maradtak elsősorban a traumafeldolgozás, s a két főhős között kibontakozó kapcsolat gyógyító hatásaira koncentrál, a Rákosi-kor történései a regényhez képest kevésbé hangsúlyos szerepet kapnak a cselekményben, s azokat inkább az újonnan alapított családok életét fenyegető eseményekként szerepelteti; erre jó példa lehet az egyik legnagyobb érzelmi erővel és feszültséggel bíró csengőfrász-jelenet, melyben Aldó és Klára összekapaszkodva rettegnek attól, hogy az ügynökök ezúttal a férfit hurcolják el. Azonban minden más elem – például Rákosi Mátyás képe a falon – csak jelzésértékű az alkotásban, amely nem kíván történelmi tablót nyújtani, s a történet személyes sorsokra koncentráló jellege miatt az eltelt idő csak a szereplők öltözködésében, vagy például a lakások berendezésében érhető tetten. Érdekes módon, és a regénytől eltérően, az 1956-os események teljes mértékben kimaradtak az adaptációból; az alkotók a narratíva záróeseményének így egy olyan történést tettek meg, amely ilyen formában egyáltalán nem szerepel a könyvben, s amivel optimista lezárást kívántak adni a történetnek. Olyat, ami egyfajta felszabadulást jelent a főhősök számára, s átadja azt a változásba vetett reményt, amelyet az akkor élők érezhettek Sztálin halálát követően.

A szereplők későbbi magánéleti kudarcai és újabb veszteségei ebből adódóan szintén nem kaptak szerepet a történetben, így az alkotók a főhősök történetét egy olyan fejlődéstörténeti ívre építették fel, melynek végpontján a kezdetben magányos, traumával küszködő szereplők egymás lelkének meggyógyítását követően a saját útjukat és társukat megtaláló alakokká válnak. Ugyanakkor kapcsolatukat mégsem egydimenziósan ábrázolja a film, hiszen az apa-lánya szerepeken való túllépés vágyát, illetve az ebből eredő nehézségeket egyaránt pedzegeti az alkotás, azonban a regénnyel ellentétben egy bizonyos ponton nem lép tovább, s a két főhős „féltékenységét” is inkább egy szinte már csak egymásért létező szereplők kapcsolatával természetesen együttjáró érzelemként láttatja. Ennek ellenére a film tudatosan rájátszik arra, hogy az összetartozásukat, illetve egymáshoz való közelkerülésüket kifejező fizikai megnyilvánulásaik (ölelés, ölbe hajtott fej) a külső szemlélők számára félreértelmezhetőek. Tóth Barnabás és Muhi Klára ugyanis egy olyan, könyvben nem szereplő szálat is beiktatnak a forgatókönyvbe, amiben az igazgatónő és a lány egyik tanárnője egy félreérthető helyzet miatt megpróbálják kideríteni, milyen viszonyban áll Klára és Aldó, van-e közük egymáshoz szexuálisan is. Ez egy érdekes konfliktusforrássá válhatott volna a két főhős közti kapcsolat – melynek határait ők maguk is feszegetik – kialakulására koncentráló alkotásban, azonban érdekes módon az alkotók annak ellenére sem kezdtek vele semmit, hogy a tanárnőket láthatólag nem igazán győzte meg a lány kérdésükre adott felelete.

Ugyanilyen kihagyott lehetőségnek tekinthető Aldó orvosbarátja ügynökké válásának szála is, mely azonban – a regénnyel ellentétben – elvarratlan marad, holott ennek az erkölcsi dilemmát magában hordozó szálnak a kibontása még nagyobb mélységet adhatott volna az itt maradottak nehézségeire hangsúlyt helyező adaptációnak.

Az Akik maradtak filmnyelvére nem jellemzőek az újító megoldások – ennek egyik oka talán abban rejlik, hogy alkotói eredetileg nem nagyvászonra szánták –, eszköztára egyszerű és letisztult, ugyanakkor épp ennek köszönhetően kerüli el a hatásvadász és klisés megoldásokat, mint például a túlságosan előtérbe nyomuló zenei tételeket vagy a melodramatikus megnyilvánulásokat. Az eltérő habitussal bíró főhősöket megformáló színészek játéka is ehhez a koncepcióhoz igazodik; a higgadt, zárkózott Aldót játszó Hajduk Károly mély érzelmeket és vívódásokat sejtető alakítása remekül ellenpontozza a cserfes, önelemző és másokat könnyen megítélő Klárát alakító Szőke Abigél játékát, aki harsány és túljátszott megnyilvánulások nélkül ragadja meg a szókimondó, s érzelmeinek erőteljesen hangot adó lány sokrétű személyiségét.

Bár az Akik maradtak nem kísérletezik újszerű filmnyelvi megoldásokkal, művészi minimalizmusa mégis a javára válik, hiszen épp e visszafogott stílus révén képes hitelesen és meghatóan ábrázolni két ember egymásra találásának történetet, s az elvesztettek elengedésének folyamatát.

A film adatlapja a Mafabon.

Fotó: Inforg M&M Film Kft.