dunszt.sk

kultmag

A pokolbeli magány megöl

James Gray új filmje és első fantasztikus-tudományos mozija egy több síkon értelmezhető, az emberi és a közösségi magány esszenciáját vizsgáló alkotás, amely az utazásélményről is mer újat gondolni. 124 perce nyomasztó, a sötét tónusok hatására lassan megszületik bennünk a kérdés: szükség van-e Odüsszeuszra, ha kiderül, nem jó ember?

Egy járt út

Az Ad Astra – Út a csillagokba már kényelmesen halad egy olyan úton, amelynek létezése az elmúlt tíz évben értelmet és elismerést nyert: ugyan az elitkultúra még olykor elutasító a peremműfajokkal szemben (elsősorban az írott, oktatott kánonra gondolok), látszik az, hogy a kultúra ezen kísérletező szegmense olyan narratívákat tud megfogalmazni az emberről és a világról, amelyek egyre mélyebbre vezetnek, egyre relevánsabbak. A határterületek kiegészítés is helytálló a műfajjal kapcsolatban: a már-már formájukban is szépirodalmi igényű alkotások legtöbbször megkérdőjelezhetetlenül az egyetemes magas műveltség ismeretében és birtokában íródnak (használva a klasszikus jelképrendszereket, lásd a Szárnyas Fejvadász 2049-et, az Ex Machinát, az időben korábbi, de sokszor adaptált Philip. K. Dick egyes regényeit vagy a Black Mirror sorozatot), de nem vesztették el a „csillagok közé” tartó kalandvágyukat és a 20. századi elődök hagyományait sem, így tipologizálásuk legalábbis nehézkes.

James Gray művének még egy kiindulópontja közös az elmúlt évek világűrhöz kötődő jobb filmjeivel: szinte végletekig realista megközelítést alkalmaz a fantasztikummal kapcsolatban. Ezzel kissé saját lehetséges eszközeit is szűkíti, hiszen olyan technológiákat és életmódbeli sajátosságokat mutat be, amelyek a jövőkutatásokat vagy a már-már megvalósítható földi technológiákat használják fel. Tehát a műfajt is jelölő „fantasztikus” jelző ebben az értelemben mindössze annyit jelent, hogy a filmbeli utazások és ennek technikai eszközei lenyűgözőek, de remélhetőleg nem túl távoli a megvalósulásuk ideje; emiatt talán futuristának kellene nevezni ezt a filmet is, amennyiben újra fel lehet valódi tartalommal ruházni ezt a kifejezést.

Azonban minden technológiát és a csodás, csillagászati ismereteinken alapuló látványt háttérbe szorít a film cselekmény- és jelképrendszere, melyet kiválóan támaszt alá a két főszerepet alakító Brad Pitt és Tommy Lee Jones kvalitása – üdvözlendő, hogy több helyen a „misztikus film” kategóriába sorolták a filmet, jelezve, hogy a régi idők sci-fijeivel szemben nyomokban sem törekszik arra, hogy ámulatba ejtsen; helyette egy lassú meditációra hív, hogy közösen újraértelmezzünk egy közhellyé szelídült toposzt.

Odüsszeusz kétszer kelt útra

A film legalább két, egymást olyan mértékben átfedő síkon értelmezhető, hogy ez a fúzió már nem felfejthető. Az első, a külső történések rétege szerint Roy McBride űrhajós őrnagy halálos veszélybe kerül, miközben egy nagy hatótávolságú antennát szerel, amelynek célja, hogy távoli sorstársakat, értelmes életet találjon a világűrben. A balesetet egy részecskekitörés okozza, amely kis híján tönkre teszi a bolygó távközlését; az anyaghullámért valószínüleg az őrnagy édesapja, az ünnepelt hős, Clifford McBride felelős, akiről évtizedek óta nem érkezett életjel. Expedíciójával (amely szintén az idegen értelmet kereste) a Neptunusz gázóriás közelében tűnt el. McBride feladata, hogy a Föld utolsó előretolt állomására repüljön és kapcsolatba lépjen édesapjával, hogy aztán az arctalan és lelkiismeretlen SpaceCom végezhessen vele.

Roy McBride utazása a Neptunuszra (ne legyen kétségünk, természetesen ez lesz az útja) minden további probléma nélkül értelmezhető egyfajta Odüsszeia-átiratként is – annak lelkiségét mindenképpen megidézi. Bár a teljes analógia vitatható, és annak szolgai követése félre is vezetne, mégis számos olyan elemet értelmezhetünk erre utaló kulcsként a filmben, amelyek McBride alakját az ókori utazó jövőbeli képmásává avatják.

A film erőssége nem is a hérosz feltámasztásában rejlik, hanem sokkal inkább abban, ahogyan a szerzői szándék a saját képére formálja és meghaladja az archetípust, majd az utazás kérdésköréről tud új gondolatokat a néző elé tárni.

McBride a fenti parafrázis-elméletnek megfelelően gyökértelen, a hivatásának élő, ebben elismert és tisztelt figura – elismert és tisztelt, de mindez semmi ahhoz, hogy kitörjön a legendás, ünnepelt apa árnyékából. A kitörés nem is feltétlenül a leghelyesebb kifejezés, hiszen ezt a hosszú árnyékot, amely téren és időn át nyúl hazáig (ismerős, nemde?), mintha meg sem kísérelné lerázni magáról. Brad Pitt higgadtan és mértéktartóan formálja meg ezt a látszólagos elfogadást: szinte csak a szem alatti ráncaival és magával a szemével jelzi a szuperközeli, már-már kényelmetlenül intim felvételeken, hogy a férfi lelkében ádáz és ellentmondásos vágyak feszülnek, ezeknek az origója az idősebb McBride. A tudatos eszköztelenségben a folyton változó fények és szögek varázsolnak maszkokat a színész arcára, amely az angyalitól a majomszerűig, majd vissza emberivé változik; értjük és látjuk, hogy mekkorák a művészi tartalékai ennek az embernek, s kalapot emelünk a szerzőknek, amiért mernek hátrakötött kézzel harcolni. McBride leleményes, de nyugalma, amellyel folyton alkalmazkodik és életben marad, már tűnhet fásultságnak is.

Ráadásul a nevezetes út, amelyen apja után indul, ténylegesen is megegyezik azzal, amin az őelőtte járt. A társak sorra maradnak el mellőle, s közben a narráció kiemeli az utazás értelmébe vetett hitet; ám ez a belső hang egyre erőtlenebbül szól, amíg végképp szaggatottá nem válik. Erős elem az is, hogy az apa nagy-nagy sokára kerül valójában a szemünk elé. Tommy Lee Jones játéka ennek megfelelően rideg, érdes, és alakjának őrülete kopottasan fémízű, ő már rég a kilátástalanság fenekére ért. A nagy találkozás pedig éppen ezért nevezhető ritkán ábrázolt pillanatnak: a sorsukban is majdnem teljesen osztozó hősök úgy néznek szembe egymással, hogy az ifjabbik már meghaladja ennek a toposznak és ősi énkeresésnek az értelmét. Nem is tehet mást: az idősebb McBride útja a Naprendszer peremére ugyan hősies, ám fia felismeri, hogy egyúttal értelmetlen fájdalmakat okozó erőfeszítés, hiszen csak azt bizonyította be, amelynek szinte nem is kellett bizonyítás – egyedül vagyunk a szűkebb és tágabb világunkban is.

Ez ugyanaz a magány, amelyben minden cselekvő individuum is legalább részben osztozik. Az egyedüllétben az apjához mérhetően elmerülő McBride ennek a gonosz, pokolbeli megélését taszítja el magától, és fájdalomüvöltése talán a kínnal telt megkönnyebbüléstől sem mentes. Ő végül az a hős lesz, aki méltósággal elismeri, hogy választott és kivívott magánya mások kárára szolgált. Az én- és közérdek McBride sorsában egyesül, és végül üdvösségre jutnak együtt, általuk feloldozást nyer, nem kell meghalnia, ha nem akar. Nem kerüli el a befogadó figyelmét az sem, hogy McBride végzete nemcsak a fátumot kerüli ki: céloz arra is, hogy az egész emberi közösségnek (melyet a partvonalról is nagyon kellemetlen színben tüntet fel a film) szükséges lenne egy hasonló rendszerújra.

A megtört Clifford McBride-ra pedig a messziről, a „tengeren” át érkező fia hozza a halált – ezzel az egész utazás-mítosz ugyan nem válik semmissé, de a kegyetlen és zsarnoki apa minden azonosulási lehetőségtől megfoszt bennünket, így helyezve zárójelbe az általa is megvalósított utazás évezredes közhelyeit.

Lassú folyam kellene, hogy legyen

Ha valamit fel lehet róni a filmnek, akkor talán azt, hogy kompromisszumokat köt a közérthetőség érdekében. A fent vázolt lehetséges értelmezés mellett elképzelhetőek más vonulatok is, ám ezeket az igazán elmés és bölcs tartalmakat szívesen hígítja fel izgalmas erőszakkal, emlékezetes akciójelenetekkel. Ezek egy része valóban zseniális, ezért megbocsájtható: a holdbéli „autós üldözés” idegőrlő, a fizika ottani törvényei gyilkos esetlenséget kölcsönöznek a halálnak. Az ehhez hasonló döccenők szinte szolgaian azokra a pontokra vannak helyezve, ahol a befogadó elfárad a monoton utazásban: pedig pontosan ez az élmény adhatná az egyik lehetőséget a belehelyezkedésre, sőt, a folyamatos kommentárok és McBride önelemzései sokkal inkább ezt támogatnák. Hasonlóan fals a film végkövetkeztetéseit sziruppal felhígító, pátoszban fürdőző lezárás is, igazán méltatlan az előtte látott két órához képest.

Ennek ellenére az Ad Astra újranézős mozi. Gyönyörű díszletekkel és helyszínrajzokkal dolgozik, képeit gyakran és zseniális módon rendeli alá annak, hogy a lelkiséget képezze le, vagy valahova messzire nyúljon ki, megidézve más történeteket. Így jár a Marson a fejünkben a Szárnyas fejvadász, de az erőforrásokért a Holdon polgárháborút vívó telepesek és a konszernek hatalmaskodása a Tigris! Tigrist!-t is felidézi. A szkafander üvegén visszatükröződő zsilipajtó egyetlen fekete szemet rajzol az űrhajós arcára, majd az belép a küklopsz barlangjába. A tengeristen nevét viselő kék bolygó festői hátteret kölcsönöz annak, ahogyan két férfi a vákuumban birkózik.

Minden fájdalma ellenére csak kevéssé válik kényelmetlenné, hogy elkísérjük a két férfit a csillagrendszerünk szélére. Az úttörők és cölöpverők kevés szavú nyugalma és az otthonmaradók számára elérhetetlen jutalmai kárpótolnak bennünket is – így lesz az Ad Astra egy csillagközi roadmovie, amely hibáival együtt is elég bátor, hogy meghaladja saját romantikáját.

A film adatlapja a Mafabon

Fotó: 20th Century Fox