Demeter Szilárdnak már megint mindenről a pofozkodás jut eszébe

Kulcsszavaink a következők: Irodalmi Magazin, hatalom, pénz, verekedés, székelyek, logika, Szentmártoni, Demeter.

Mert elmegy az ember a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba, és azt tapasztalja, egyre kevesebb folyóirat, lap kerül ki a szabadpolcokra. Az anyagi helyzet miatt, meg fontos ok, hogy a lapok egy része csak interneten jelenik meg, dettó pénzügyi okokból. Meg hát minek is adják ki papíron, úgyis a neten bóklászunk, az archiválás miatt a hozzáférés is okés, plusz a globális felmelegedés stb.

A magamfajta persze még mindig papírfüggő is, a lapozgatásnak varázsa van, jó hely a könyvtár. Így akadtam rá minap az Irodalmi Magazin nevű, 2013-ban alapított lapra. Főszerkesztője Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, kurátor, költő, irodalmunk egyik Mourinhója. Persze az írószövetség lapjának, a Magyar Naplónak is szerkesztője, és oly szoros kapcsolatban áll Demeter Szilárddal, a PIM igazgatójával és Orbán János Dénessel, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia vezérével, hogy fél óra után meguntam a nyomozást az összefüggések után (főleg, hogy a neten a honlapjaik ergyák, infó alig). Ja, Szentmártoni az Előretolt Helyőrség vajdasági mutációjának is főszerkesztője, ami engem külön irritált, legalábbis egy éve, amikor ott is elindultak.

De térjünk vissza az Irodalmi Magazinhoz. 2010 után a már addig is (ösztön)díjak, pozíciók után kunyeráló társaság elérkezettnek látta az időt, hogy az egyébként addig is színes irodalmi, irodalomtudományi és -történeti lapok „piacára” is belépjen. Nyilván „hiánypótló” ez a folyóirat, mert ilyen exkluzív kiállítású, fényes papíron nyomott lap nem volt a „piacon”, hisz piac itt nincs, nem is lehet. Hát ők csináltak maguknak. És hát van miből. Idén például 12 milliót kaptak az NKA-tól.

Hogy ebben a kuratóriumban maga Szentmártoni is benne ül, ergo saját lapjának utaltak ki, abban semmi különleges nincs, ez a NER lényege – te nekem, én neked. Már az se furcsa, hogy a „ne mi nyerjük a legtöbbet” elve nem érvényesült, ha jól látom a tabellából, messze ők kapták a legtöbbet, illetve 10 millán felül csak ők – érdekes megfigyelni, hogy emiatt a rubrikában az összeget kisebb betű-, avagy számnagysággal kellett feltüntetni. Persze máshonnan is érkezik támogatás, rémlik, a Volkswagen is reklámoz benne, hisz ezen irodalmi céhen belül már a költők is megengedhetik maguknak a Népautót, hisz végig kell rodeózni a Kárpát-medencét. De ha csak a 12 gurigát vesszük, akkor is az évi 4 szám kb. 520 oldalára egyenként 23 ezer forint jut. Azt ugyan nem feltételezhetjük, hogy mint a többi negyedévi, sőt, havi szakmai lapnál, itt a szerkesztők semmit se kapjanak, meg ilyen luxusterméknél a dizájn, a tördelés, a fotók is egy vagyonba kerülnek – de arra csak telik a többi apanázsból, reklámból, na meg az előfizetésekből és eladott példányok árából (1590 Ft – a formailag kisebb, de hasonló terjedelmű és mennyiségű anyagot közlő National Geographic ára éppen ezer forint alatt van). A ritkán tördelt, fotókkal teletűzdelt lap minden egyes oldalára – amire kb. két flekk fér – tehát kb. 20 ezer Ft jut honorra, ami a magyar viszonyok közepette ma elképesztő összeg. Ez akár ötszöröse is az ismeretterjesztő-tudományos-művészeti magazinok honorjának (legalábbis amiket én ismerek). Tehát van miből kifizetni a haverokat.

A lapról azért el kell mondani, hogy az egyes számaiban akadnak olvasható anyagok, amelyek azonban sem nem eredetiek, sem nem tudományosak. Alapos kutatást nem végeztem, mivel önálló honlapra nem telik, hanem a Magyar Napló (családban marad ez is) honlapján bukkanhatunk információkra, ott is csak régi számokat találhatunk. A lap „filozófiáját”, koncepcióját amúgy is nehéz lekottázni, mert amit írnak, vagy amit láthatunk, az leginkább a katyvasz szóval jellemezhető. Hirtelen Nyáry Krisztián jutott eszembe, akinek munkásságát sok kritika érte (szenzációhajhász, a művészek magánéletében turkál stb.), aki – vélem – nyugati mintára építi fel a saját brandjét, meg amit csinál egyáltalán. Marketing, Facebook, közönségépítés – nem ragozom. Ami a nagy különbség, hogy – remélem – ő aztán tényleg a piacra épít, nem pedig a közpénzre. (Hogy pedig az irodalom pletykaalapú népszerűsítése – már ha ez az – az ún. elit irodalomtól sem áll távol, ahhoz lásd Kőrössi P. Józsefnek a rézpálos beszélgetőkönyve körül kialakult vitát.)

De az Irodalmi Magazin más, és nemcsak a lóvéról van szó. A legutóbbi számot nyálaztam át tüzetesebben, amelynek témája az iskola az irodalomban. Milyen tanár volt Babits, interjúk, elmegy ez mindenhol szódával egy rohadt meleg délutánon a jachton, ami a horvát tengerparton úszkál. És minden olyan színes, hogy már vakít, akár sztaniolpapír a kokó alatt. De hogy a célközönség nincs belőve – mint Nyárynál –, az biztos. Egy profi irodalmárnak az írások nem mondanak semmit, egy középiskolásnak meg avítt. Mert az egész olyan iskolás, a tematikára visszautalva, hogy a szakértőnek számító alkotók a szakdolgozatokon innen, az érettségi dolgozatokon talán éppen túl hajókáznak irodalmunk pocsolyájában.

Talán a felelős szerkesztőnek, Kondor Péter Jánosnak juthatott az eszébe az, hogy azért írókkal sem árt felturbózni a tartalmat. Az ötlet: öten írják meg két flekken, milyen volt az iskolában. Ez igen érdekes kérdés, emlékszem, amikor én jártam általánosba, s egy író jött az iskolába, feladatom volt spontán megkérdezni tőle, milyen volt diáknak lenni?

Már nem emlékszem, falum szülötte, Németh Pista bácsi mit válaszolt, de az Irodalmi Magazinban nem más, mint Tóth Krisztina, továbbá az általam nem ismert Eisemann György, Morvay Zsuzsa, Stankovics Marianna és Vig Balázs osztotta meg korabéli élményeit az Alumni rovatban (ami öregdiákot jelent, de a magyar nyelvért oly aggódók csak visszanyúlnak a latinhoz – bevallom, én is kigugliztam, mit jelent). De elsőként ki más is, mint Demeter Szilárd válaszol a különleges kérdésre, már a 21. oldalon, tehát szerkesztéstechnikailag erősen pozícionált helyen.

De nézzük, mit is akart az író úgy emberileg, mint szakmailag mondani? Ismervén az év elején megjelent interjúit, amiben folyton a verekedésről, az erőszakról beszélt, hogy aki adja, az kapja, meg a székely ilyen meg olyan, meg ő békét akar, de ha konfliktus van, beleáll, mert így nevelkedett, ugyanakkor látván, hogy az utóbbi pár hónapban a Demeter és ODJ által forszírozott diskurzus (mi az irodalom, ki a fasza legény, erőszak, verekedés, újra és újra, lásd Demeter interjúit a neten) mintha lecsengett volna, azt várnánk, Demetertől is egy lírai szösszenet jön, mint a többiektől. Annak tudatában is, hogy a – hol másutt, mint a – Magyar Naplóban még arról beszélt, hogy 48 órát dolgozik naponta, s gyakorlatilag még le sem feküdt, amikor már lábon van, azt várnánk, végre mást kapunk.

De nem. E másfél flekken Demeter ismét csak arra tud visszaemlékezni, hogyan verték őt az iskolában. Mivel a nyári melegben fogadásból kimászott az emeleten a párkányra, ám amikor visszajött, megdobták egy „fémvégű ceruzával” (én azt hittem, a ceruzában grafit van, de Erdélyben ezek szerint vas volt – nem tudom…) Vérző fejjel zavargatta a tettest, a lányok sikítoztak, ő meg orvoshoz került kötözésre. De a tanévzárón emiatt mindenki előtt felpofozták. Amire ő először büszke volt, mert a nagyfiúk előtt vágták képen. Ám látta, hogy a tanítónője sír, ő pedig megvilágosodott – mint Descartes, teszem én hozzá, mert érezhető a párhuzam –, és azóta tisztel minden tanárt.

Na ennyi a történet. Az eszmei mondanivaló mégis más, tudván, a verekedést mindeddig mennyire az ember (értsd: a férfi) lényegi elemének tartja: verekedek, tehát vagyok.

De félretéve a komolykodást, ez azért már súlyos. Persze, mint Demeter kortársa, láttam, átéltem, hogy anno miképp ment ez az iskolában. De hogy újra és újra, még az Irodalmi Magazin lapjain írt szerzői cikkében is – és nem a 444.hu vagy a 24.hu, vagy a Magyar Naplónak adott februári „életútinterjújában” – a vagánykodás, az erőszak, a vér, a pofon jut eszébe, nos az, hogy így mondjam, már (…) eset.

Persze, megérthetnénk őt, hiszen a már emlegetett interjúban arról is értekezik, hogy anno, a Székelyföldön ok nélkül is megverték. Majd kifejti, hogy a székelyek gondolkodása prelogikus. Tehát ne keressünk összefüggésünket. Mondjuk, ismerek székelyeket, vagy székelyföldieket, de nem ezzel érvelnék – inkább az ősemberrel, aki már ismerte a logikát. Aminek egyik eleme az ok-okozat viszonyrendszere. Ti. ha megtörténik A esemény (leölöd a mamutot), abból következik B esemény (lesz mit enni) – és ez törvényszerű. Mármost hogy a székelyeknél létezik logika, az már csak azzal is bizonyítható (logikailag), hogy a székelyviccek alapja éppen a logika kiforgatása. És ahhoz, hogy kiforgass valamit, ahhoz ismerned is kell.

De ne ragozzuk. Mert az Irodalmi Magazin léte arra bizonyíték, hogy az, ami nem feltétlenül értékes, érdekes, szükségszerű, az létezhet. Ha van rá pénz, amiből másoknak is cseppen. Ezért nem értem azokat, logikailag pláne, akik jól hangzó nevüket adják e laphoz (is). Mert egyszer minden rendszernek vége lesz (pro form, ad acta, in concreto, ab imo pectore, mondatja velem az alumni).