dunszt.sk

kultmag

Galéria mint kiállítás

Selmecbánya 2019-ben A kultúra városa Szlovákiában. Az ennek alkalmából szervezett programsorozat egyik kiemelt rendezvénye Németh Ilona képzőművész és Lucia Tkáčová kurátor Time solidifies at its core – Čas tuhne uprostred című kiállítása a Jozef Kollár Galériában, mely 2019. október 18. és november 30. között látogatható. A képzőművészek az öt helyspecifikus installáció megalkotásához a galériában található tárgyakat használták fel, miközben megtisztították és újragondolták a kiállítótereket.

Mi volt a kiállítás apropója? Honnan jött a felkérés?

Selmecbánya idén A kultúra szlovákiai fővárosa. Lucia Tkáčová, aki képzőművész és kurátor is egyben, négy év berlini tartózkodás után a közeli Vyhnére költözött, mert részben innen származik. Gyakran megfordult Selmecen, és beleszeretett egy galéria-épületbe, a Jozef Kollár Galériába, ami három épület összeépítéséből keletkezett, ´89-ben nyitották meg. Azon kezdett gondolkodni, hogy szívesen csinálna kortárs művészeti kiállításokat, amire azelőtt itt nem volt példa. A galéria azonban semmilyen módon nem volt alkalmas kortárs művészeti kiállítások vendégül látására, ezért fokozatosan a körülmények megteremtésén kezdett el dolgozni, meggyőzte a helyieket, a bányászati múzeum igazgatóját, a múzeum részintézményének számító galéria igazgatónőjét ennek fontosságáról. Mivel az állami intézményként működő galéria költségvetéséből nem futotta ilyen kiállításra, Lucia maga pályázott A kultúra városa projekt keretében, s kapott olyan támogatást, amelyből több kiállítást tudott megvalósítani az év során. Engem is meghívott.

Luciát nem most ismerted meg, volt egy előéletetek.

Persze, 15-16 éve ismerem őt. Amikor a pozsonyi Képzőművészeti Egyetemen kezdtem dolgozni, ő volt az első asszisztensem hat évig. Utána sajnos szétváltak útjaink, mert annyi kiállításunk volt külön-külön, hogy nem tudtuk összeegyeztetni az időnket, hogy mindig legyen valaki a diákokkal. Ő volt az az asszisztens, akivel teljesen partneri viszonyban tudtuk vezetni a műtermet, ennek következtében a műteremnek az volt a legjobb időszaka. Az én számomra föltétlenül. Annak ellenére, hogy 10-12 évvel fiatalabb, teljes mértékben meg tudtunk egyezni sok mindenben, nagyon hasonló volt az értékrendünk, jól tudtunk együtt dolgozni. Egyébként ismeretlenül lett az asszisztensem, egy fiatal képzőművész ajánlotta. A munkatársi viszony aztán barátsággá mélyült.

Fotó: Németh Ilona

Gyümölcsöző kapcsolat tehát.

Közös kiállítást még nem csináltunk. Úgy dolgoztunk együtt, hogy amikor Prágában én voltam a Universal Hospitality kiállítás egyik kurátora, meghívtam őt, aki akkoriban egy művészeti párost alkotott Anetta Mona Chisával (elég hosszú ideig). Ez a selmeci volt tehát az első közös munkánk, amikor fizikailag is együtt dolgoztunk valamin.

Kettőtökön kívül Cséfalvay András is részt vett ebben a kiállításban.

Az egyik helyspecifikus installációt azokból a nedvességelszívó berendezésekből alakítottuk ki, amelyeket a Norvég Alap támogatásából vásároltak a múzeum számára, s a galériában 23 van belőlük. Soha nem voltak bekötve, mert a galéria nem teszi lehetővé. Luciának viszont megakadt a szeme ezeken az abszolút értelmetlen tárgyakon, s az volt az álma, hogy csináljunk belőlük valamit. Arra kértük fel Andrást, hogy írjon egy zeneművet ezekre a készülékekre. Sajnos azonban ez korlátokba ütközött. Egyszerre ugyanis csak két berendezés lehet bekötve. Időkapcsolókkal dolgoztunk, amelyeknek időkorlátja 1 perc. Hiába csinált András többféle izgalmas tervrajzot különböző vizuális rendszerben, pl. csillag alakban, végül ha a látogató bejön, beáll a kör közepére, gyakorlatilg két darab levegőfújó ventillátort érzékel, mivel egyszerre csak két berendezés lehet bekapcsolva. Akkor úgy döntöttünk, hogy egy lánckapcsolást csinálunk, aminek következtében körbemegy egy szél 11 perc alatt. A zenemű tehát nem született meg, de nem András miatt, hanem a technikai korlátok miatt.

A kiállítás címe szlovákul Čas tuhne uprostred.

Ezt a címet Lucia választotta. Ez magyarul azt jelenti, hogy az idő valamivé összeállt, és ott maradt középen. Az idő megszilárdul középen.

Fotó: Németh Ilona

Ez egy metaforikus cím.

Én nem szeretem a költői címeket. Számomra ennek a kiállításnak a címe – ami az egyes műveknek is a címe: Helyspecifikus installáció a Jozef Kollár Galéria számára. Így nevezem magamban is. Ha címet kellett volna adnom, akkor a galériával kapcsolatban adtam volna, pl. A galéria mint kiállítás. Ennél helyspecifikusabb installációt egyébként soha életemben nem csináltam. Egyrészt a helyszín miatt is, másrészt az anyagok miatt is, amikből kiállítunk, hiszen két elemtől eltekintve gyakorlatilag minden a galériában vagy galériából van bent. De nem úgy, hogy a sarkokból elkezdtem összeszedni valami apró szemetet, mint amit Jiří Kovanda csinál, aki bemegy egy galériába, ahol egyébként rend van, és megtalál olyan dolgokat, amiből tényleg csinál egy kiállítást. Ez nem az az eset. Itt a cél az volt, hogy valóban eltávolítsuk a felesleges tárgyakat. Eleve úgy képzeltem el ezeket, mint üledékeket, melyek különböző korokból maradtak itt. Mint amikor különböző geológiai korokból előszedsz szedimentumokat, rétegeket, és azokat valahogy értelmezed. A helyspecifikusság következtében nagy méretű installációkat csináltunk, amit egyébként nemigen engedhetek meg magamnak, több okból kifolyólag: az egyik, hogy a kor is megváltozott. A kilencvenes években nem gondolkodtam azon, hogy érdemes-e nagy méretű installációkat csinálni. Ez nem is ekológiai kérdés, hanem inkább az, hogy egy idő után öncélúnak tűntek a nagy installációk. Azért voltam itt nagyon boldog, azon túl, hogy Luciával együtt dolgozhattam, mert végül nagy méretű installációkat csináltam – lelkiismeret-furdalás nélkül. Vagyis nem én hoztam ide plusz anyagokat nagy költségért, amiket majd szintén nagy költségen szállítok el és tárolok valamilyen raktárban, hanem pont fordítva: maga a galéria volt az anyag, az a sok fölöslegesen tárgy, ami tönkreteszi a galériát, és ezeket újrahasznosítva nagy méretű installációk alakulnak ki, ami teljesen szabadon fölvállalható. Ez nagyon jó érzés.

Mi volt számodra érdekes ebben a térben?

Ebben az az érdekes számomra, hogy itt van Selmecbányán, ami egy újraéledő város, hatalmas történelmi hagyománnyal, ami magyar, zsidó, német, szlovák hagyomány. Központjában, a Szentháromság téren van egy galéria, ami egészen furcsa elemeket tartalmaz. Van ugyanis három épület, amely különböző korokból származik: gótikus, reneszánsz, barokk elemeket hord egy-egy épületen belül is. Ráadásul a három épület egybe van nyitva a felső szinten. Egészen különleges terek láthatók bent, pl. egy csodálatos barokk étkező hófehér stukkókkal. Vagy vannak ezek a fantasztikus plafonok, a 16. században készült, gazdagon faragott és festett mennyezeti gerendák, melyeknek rendkívül érdekes a történetük. Amikor kimentek a divatból, lefalazták őket, mivel a barokk korban szégyennek számított, ha valakinek a házában ilyen mennyezet volt, ezt a galéria vezetőjétől tudom. Tehát lefedték a gerendákat, és addig nem is tudtak róla, míg ´79-ben a középső épület homlokzata ki nem dőlt a térre, ugyanis olyan rossz állapotban volt. A sérülés következtében kibomlott a gerendázat. Az egész felújítás azért is húzódott el egészen 1989-ig, mert a gerendák restaurálása sok időt vett igénybe. Sokan mondják, hogy nem egészen szakszerűen történt mindez, de végül megmentették őket. A központi térben van két belső udvar is, az egyik látogatható, a másik nem, s az egyik udvarban látod az épület belső tereinek a sgrafittóit, amelyek felújítása szintén hagy kívánnivalókat maga után. Mindent összevetve tehát ritkán van olyan épület a kiállításod számára, ahol ennyi kort látsz egyszerre.

Fotó: Németh Ilona

Milyen anyagokból, tárgyakból készültek az installációk?

Ebbe a ´89-ben megnyitott galériába két olyan dizájner tervezte a kiállítási belső teret, aki a hadseregben dolgozott. Valószínűleg az ő gondolkodásmódjukat tükrözik ezek a hatalmas, nehéz anyagokból készült tárlók, súlyos panelek, amelyekre a képeket rakták, s amelyek a mai napig ott vannak a ´89-ben megvásárolt padlószőnyeggel (ami akkor nagy sláger volt) meg a mindenhova felrakott szalagfüggönyökkel, amelyek a képeket védték a napsugárzástól. Nem beszélve arról, hogy különböző bútorok is megjelentek a térben. Magából az installációs rendszerből is voltak furcsa, asztalnak, széknek is használható eszméletlen nehéz faelemek, amelyek be vannak festve szürkéskékre. Egyetlen történeti értékű bútor akadt csupán: Gwerk Ede selmeci festőművész kanapéja. Az összes többiről az derült ki, miután végigfotóztam és végigkérdeztem az eredetüket, hogy valaki idehozta őket, aztán nem vitte el. Van tehát a galériában egy barokk gyűjtemény, gótikus gyűjtemény és Jozef Kollárnak a festményei, ez teszi ki az állandó kiállítást. S mindegyik helyiségben voltak eldobálva bútorok a berendezéseken kívül. Az első ötletem az volt, hogy összegyűjtöm az összes bútort, és abból komprimálok egy tárgyat, tehát minél jobban összesűrítem, majd elszállítom egy galériába Pozsonyba, és ott kiállítom mint műtárgyat. Többszöri látogatásom során aztán megtaláltam összerakva két helyen is az installációs rendszer elemeit, amelyek éppen használaton kívül voltak. Akkor azt gondoltam, a kettőt össze kéne kombinálni. A kiállításcsinálás előtti utolsó héten viszont rájöttem, hogy nem lehet összekombinálni. Olyan minőségek vannak az installációs rendszerben, amiket önmagukban kell kihasználni, és nem kell összekeverni, mert abban több van, minthogy összeálljon egy ilyen kockává. Addigra nyilvánvaló volt, hogy kicseréljük a szalagfüggönyöket UV-filteres fóliára, és az installációs anyag is megmaradt nekünk, a bútorok és a páraelszívók mellett, így lett négyfajta anyagunk, négy halmazunk, s abból csináltunk 5 installációt. Az anyagok mellett a terek kiválasztása is fontos volt, van pl. egy magas tér, ami a nyolcvanas években készült nagyon érdekes kazettás mennyezettel, amit néha rondának is lehet látni, néha meg szépnek, oda raktuk az oszlopokat, mert oda passzoltak.

Beszéljünk egy kicsit az installációkról. Amikor a látogató belép a galéria előcsarnokába, rögtön találkozik…

Egy spirális oszloppal, ami a galériában található installációs rendszerből származó tárlóasztaloknak a fémkeretéből és takarójából áll. Utóbbit arra használták, hogy a nyers vasat ne lehessen látni. Ezek a keretek nem rozsdásodtak meg a mai napig se, pedig kint tárolták őket, tehát szuper anyagból készültek. A mi számunkra az is döbbenet, hogy ezek az anyagok nem könnyűek, semmit nem tudtam egyedül felemelni ezekből. Az egész installáció lényege tehát a megváltoztatott galéria. Ez nem nekem köszönhető, hiszen Lucia egy éve dolgozik itt, én már luxus körülményekbe érkeztem, mert a helyiek már fel voltak készülve arra, hogy itt további változások lesznek, úgy, ahogy egész évben. Lucia azért örült az én ötletemnek, mert ez valahogy befejezte mindazt, amit az év elejétől elkezdett. De erről nem egyeztettünk előre, csinálhattam volna akármit.

Tehát megszabadítottátok a galériát a felesleges súlyoktól, a terhektől.

Igen. Amikor belépsz a térbe, látsz egy csomó fölösleges dolgot, pl. az előcsarnokban a hatalmas deszkalapokat mindenféle információs anyaggal, ami talán a galériában funkcionális volt, de egy idő után zavarta a szemet. Amikor megszületett az ötletünk, hogy lent megcsináljuk ezt a spirális formát ebből a fémből, kiderült, hogy ha beraksz valamit, az összes többi fölöslegessé válik. Az installálás negyedik napján láttam, hogy az ott nem lesz jó, de gondoltam, majd pénteken szólok, hogy el kéne rakni. Katartikus élmény volt, amikor pénteken reggel, vagyis a kiállításmegnyitó napján bejöttem a galériába, és azt láttam, hogy a galéria alkalmazottai hordják el ezeket a lapokat – maguktól! Őket is zavarni kezdte tehát egyszer csak a hosszú évek óta ott álló tárgy. A kiállítás tehát eltüntette a galéria raktár jellegét. Ez olyan, mint amikor egy lakásban nagyon régóta nincsen pénz arra, hogy valamin változtassanak. Az igénytelenséget lehetett itt látni. Amikor elhomályosítja a szemedet a megszokás, nem látod meg a dolgokat. Lucia mondja, hogy neki van egy betegsége: érzékeli a mások számára láthatatlan dolgokat. De a kortárs képzőművészetben ezt mindenki látja. Duchamp óta akármi lehet műtárgy. A kisebbik fiam hatéves korában azt kérdezte, amikor beléptünk egy kiállításra, hogy az a konnektor vagy a tűzoltókészülék már a kiállítás?

Fotó: Németh Ilona

Fantasztikus hatást váltott ki tehát az első installáció! Nézzük a többit!

Az első emeleti régi művészeti gyűjteményben helyeztük el azt az installációt, amit a szalagfüggönyökből csináltunk: felfüggesztettük a plafonra a terem közepén egymás mögé a függönyöket, lett egy légies installáció, egy kapu alakult ki, amit eredetileg nem ilyennek terveztünk. Szerintem akár itt is maradhatna, mert annyira szép, és egyáltalán nem zavaró a térben. Ugyanezen a szinten van a harmadik installáció: a ´89-ben megnyitott rekonstruált térbe készült installációs anyagokból, vagyis az asztalok, tárlók elemeiből nagy méretű oszlopokat raktunk. Minden oszlop más, hiszen elég sok variációs lehetőséget adtak. Emberfeletti munkával négy ember rakta össze létrák segítségével. A legnagyobb több, mint 5 méter magas, van két oszlop, mely ennél egy elemmel kisebb, valamint készült egy ezeknél még egy elemmel kisebb oszlop is. Ezeken kívül a 25 kilós műkő tárcsákból, vagyis a lapos, kör alakú elemekből raktunk egy olyan szobrot, melynek a súlya 750 kiló. Mivel 40 cm átmérőjű helyen fejti ki a nagy nyomást, statikushoz fordultunk, nehogy beszakadjon a szobor alatt a padló. Három statikus szakvéleménye után fejeztük be végül. A második emeleten sikerült megcsinálni az összekomprimált bútorinstallációt. Az ötödik pedig a nedvességelszívókból álló installáció, amiről már az előbb beszéltem, és amit Lucia Stonhenge-nek nevezett el a megnyitón. Hangsúlyozni kell tehát, hogy mindeközben megtisztítottuk a teret a felesleges tárgyaktól. Például az ablakokról eltűntek a szalagfüggönyök, aminek következtében kilátás nyílt a Szentháromság térre. Azt is mondhatnánk, hogy a hatodik installáció az UV-filter az ablakokon, mert a kilátás is fontos látványelem. A kiállítótermekről fokozatosan lehántottunk mindent, pl. a galéria névadójának beporosodott műterem-imitációját és a bútorokat kivittük az állandó kiállítás termeiből. Ki is kellett festetni 30 év után… A Kollár-gyűjteményt is újra kellett gondolni, hiszen ´89-ben rakták össze egyfajta szemlélet szerint. Ez Iveta Chovanová galériaigazgató és Lucia munkája volt, én abban nem vettem részt. Ezeken a képeken négy őselem szerepel: föld, víz, tűz, levegő, leginkább a levegő és a szél. Kevesebb kép lett, tematikus összeállításban. Nem beszélve arról, hogy Gwerk-képeket is beemeltünk, amelyek addig nem voltak kiállítva.

Jóval több a Kollár-kép.

Igen, de a második emelet voltaképpen a galéria névadójáról szól, itt van a Kollár-gyűjtemény. Gwerk Ede képeit azért távolították el, mert méltatlan körülmények között voltak kiállítva, és van egy szándék egy rendes Gwerk-gyűjtemény létrehozására.

Megvalósult tehát itt egy kiállítás, ami radikális változást hozott az épület vagy az intézmény életébe. S ha ennek vége lesz, merthogy ez egy időszaki kiállítás, akkor itt marad egy légiesített, letisztított és a látogatókat jobban szolgáló tér.

A kortárs múzeumról és galériáról való gondolkodást mindenképpen jobban követi, vagy annak felel meg. Messze van ugyan még az ideálistól, de már sokkal jobbak a körülmények.

Tehát az összetömbösödött, álló idő most mozdulni látszik.

Abszurd módon ez a galéria a környezetvédelmi minisztérium alá tartozik, mivel a Bányászati Múzeum része. Ebből most lett egy olyan helyszín, ami fölkerült a szlovákiai kortárs művészeti galériák térképére. Luciának ez a legnagyobb teljesítménye és érdeme, amit egy év alatt ért el. Olyan kiállításokat csinált, mint a Kristálylánc, ami az egyik legjobb kiállítás, amit életemben valaha láttam. Megdöbbentő volt, hogy bejössz egy összetöppedt galériába, átsétálsz a száz éve megcsinált gyűjteményen keresztül, lemész egy lépcsőn, és egyszer csak bekerülsz egy térbe, ami teljesen más világot nyit meg. Eleve ott van Selmecbánya, a Szentháromság tér, bemész ebbe az épületbe, ahol megállt az idő, be van porosodva minden, s egyszerre ott van ez a fantasztikusan összesűrített tartalom csodálatosan elrendezve. Lucia perfekcionista (amúgy én is olyan vagyok), amit csinál, az tökéletes lesz. A Kristálylánc kiváló minőséget hozott. Lucia olyan képzőművészeket hívott ide, akik a kortárs művészetben izgalmas dolgokat csinálnak. Kinyitották pl. az épület alatti tárnát is egy hanginstalláció számára, amin egy lengyel művész heteken keresztül dolgozott 18 selmeci asszonnyal, workshopokat tartva. Tehát olyan dolgok történtek itt egy év alatt, ami szinte forradalomnak minősül.

Fotó: Lukáš Rohárik

Megélénkülhet a galéria iránti figyelem is mindezek következtében? Korábban azt panaszolták a selmeci rendezvényszervezők, hogy inkább külső érdeklődők járnak fesztiválokra, kulturális eseményekre. Lehet, hogy pont ez az év teszi izgalmassá a kortárs művészetet a helyiek számára is?

A megnyitón meglepően sokan voltak, egyébként kimondottan helyi közönség, hiszen Selmec ahhoz messze van, hogy pozsonyiak eljöjjenek egy kiállításra. Jó húzásnak tartom, hogy megnyílt az amatőrök galériája is. Az is fantasztikus dolog, hogy egy ilyen kisvárosban egy nyílt pályázatra 28 amatőr jelentkező akadt, s az is, hogy ezeket a kiállításokat ugyanolyan gondossággal, minőségben csinálták meg, mint a mieinket, rendes helyet, világítást kaptak. Az sem mindegy, hogyan szoktatod oda a közönséget. A galériások azt mondták, ennyien nem szoktak eljönni megnyitókra.

Selmecbánya idén Szlovákia kulturális fővárosa. Hogyan hatott rád a város, milyen inspirációk értek?

Selmec elég furcsa hely. Rám most egy picit úgy hat a központja, mint egy meseváros. A helyi lakosok viszont fönt laknak a lakótelepeken, oda kényszerítették őket. Tehát egy kettős városról van szó: a mesevárosba járnak azok, akik ezt tudják értékelni, egyrészt a különböző nemzetiségű turisták, akik úgy érzik, hogy valamennyire sajátjuk a város, van egy turistákat kiszolgáló kávéház-étterem rendszer, ami nagyon furcsán működik, mert hétfőtől csütörtökig semmi nincs, csütörtök estétől él az egész vasárnap estig, és a kontraszt akkora, hogy szombaton meg kell gondolnod, elmész-e egy kávéra, mert alig tudsz bejutni. Nem csak turistákról van szó, hiszen nagyon sokan vásároltak itt házat, felújították ezeket az épületeket, sok pozsonyi lakik itt például hétvégenként. Nagyon szép a város egyébként, érdemes ide eljönni, de több rétegű. Nyilván nagyon jó, hogy rendbe rakták, hála Istennek sok eredeti épület megmaradt. Engem az is megfogott, hogy valamikor úgy alakult ki a főtér, hogy vettél magadnak egy bányát, és föléje építettél egy házat. Eszméletlen! Velencéhez hasonlítanám: olyan speciális dolgok vannak itt, ami sehol máshol nincs. Az is izgalom, hogy arany még most is van. Ez a város fantasztikusan érdekes, de bizonyos szempontból meg szét van hullva. Ennek a kulturális évnek az volt az egyik szándéka, hogy a lakótelepi embereket lehozzák a központba.

Time solidifies at its core – Čas tuhne uprostred
Selmecbánya, Jozef Kollár Galéria
2019. október 18. – november 30.

Fotók: Németh Ilona és Lukáš Rohárik
Címlapfotó: Rosta József