dunszt.sk

kultmag

Szerepet játszott-e a színház az NDK összeomlásában?

1989 noveber negyedike – mint ahogy sok újság- és drámaíró is észrevette – rendkívül teátrális események sorozata volt. Hatalmas tömeg vonult ki tüntetni az Alexanderplatzra, sokan már akkor megszöktek az országból, s mikor később egy párttisztviselő tévedésből bejelentette, hogy bárki szabadon elhagyhatja az országot, csoportosan indultak a berlini fal felé.

Valójában az alexanderplatzi tüntetés is színház volt kicsit: az akkori NDK híres színészei és rendezői szervezték, akik drámaírókat, disszidánsokat hívtak meg, hogy a tömeghez szóljanak. “Wir sind das volk!” (vagyis Mi vagyunk az emberek! ) – így hangzott sokak csatakiáltása, melyet Georg Büchner a francia forradalmat feldolgozó drámájából, a Danton halálából idéztek. Ha az országban uralkodó hangulatot nézzük, nem meglepő, hogy sok színház vitte színpadra akkoriban a darabot.

Nyugat-Berliniek ünnepelnek 1989 november 12-én. Fotó: Stephen Jaffe/Getty Images

A keleti blokkban nem volt szokatlan, hogy a színházhoz kötődő emberek részt vettek az ellenállásban: Csehszlovákiában sem volt ez másképp, hiszen Václav Havel, a disszidált író, drámairó köztársasági elnök lett. A diktatorikus rendszerek államaiban a színház mindig is fontos szerepet játszott, burkolt véleménnyilvánítások, csendes viták helyszíne lehetett. A The Guardian újságírójának érdeklődését is ez keltette fel: vajon milyen lehetett az élet a színfalak mögött az NDK-ban? Miért maradt sok író, drámaíró, mikor annyian választották inkább a menekülést? (A cikk szerzője, Andrew Dickson egy ismeretterjesztő, Power Plays című sorozatot hozott létre, mely az NDK-beli kultúrparadoxonokat járja körül.)

A “népi demokrácia” ragyogó kultúrát szeretett volna felépíteni, ezért bőkezűen osztotta az adományokat mindenkinek, aki mögéállt. Nagy győzelemként élték meg Bertolt Brecht visszatérését is. Kelet-Németországnak 68 színháza volt – a világon az egyik legfeszesebb színházi rendszer lehetett, valószínűleg az egyik legélhetőbb is: a támogatások bőségesek voltak, a jegyek olcsók, hiszen a Volkstheaternek, a nép színházának mindenki számára hozzáférhetőnek kellett lennie. Ám a rendszer sem volt mindig túl lelkes: főleg akkor nem, mikor a színház eltévelyegni látszott a szocialista-realista elvektől. A hatóságok nyomást gyakoroltak a rendezőkre, hogy formálják át a szövegkönyveket, emellett az öncenzúra is jelen volt – a próbákon pedig nem egyszer a Stasi is.

1961-ben egy komédia a hatalmon lévő embereket kevésbé szimpatikus színben tüntette fel. A rendezőt fél évi kényszermunkára küldték egy szénbányába, szerzője, Heiner Müller évekre feketelistára került. A marxista ideológiát hirdető darabok szövegét azonban gyakran leheletfinom változtatások szőtték át, így közvetítve üzenetet a nézőknek. Müller titkára emlékszik arra is, hogy a színészek néma gesztikulációval mutattak a plafon felé, ahová a Stasi lehallgatókészülékeket rejtett. Ennek ellenére is sikerült néha bírálatot csempészni az előadásokba: egy 1971-es Szentivánéji álomban például Wall karakter nevét “Die Maurer”-re fordították, a közönség pedig vette a lapot.

Heiner Müller az alexanderplatzi tüntetésen. Fotó: DPA Picture Alliance/Alamy

Híres történet övezi Frank Castorf rendezőt is, akit a hatóságok egy eldugott városkába helyeztek ki, remélve, hogy neve csakhamar homályba veszik majd – ám a berliniek követték őt és híres darabjait, órákig bolyongva, hogy elcsípjék botrányos előadásait. Úgy vélik, Castorf azért úszhatta meg, mivel az őt figyelő Stasi-ügynök olyan jelentéseket írt róla, melyekkel megvédhette őt.

Mindezek ellenére ironikusnak tűnhet, hogy az NDK tökéletes hely volt a színházban dolgozók számára: a pénzügyi készletek határtalanok voltak, a színészek könnyen juthattak életen át tartó szerződésekhez. Volt, aki számára izgalmasabb volt állandóan a kés élén táncolva játszani – Müller maga is úgy véli, egy drámaírónak egy diktatúrabeli élet színesebb lehet, mint egy demokráciabeli. A tüntetések és az NDK összeomlása után rengeteg színházban dolgozó ember veszítette el a munkáját, hiába akarták megreformálni az államot. Ám sokan ennek ellenére is azt mondják, egy pillanatig sem csinálták volna másképp, hiszen történelmet írtak.