Zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni

Az „akasztják a hóhért” tipikus esete, amikor az esztéta szépirodalmat ír, viszont jelen esetben nem a kritika miatt gyűlt össze a közönség a PIM dísztermében október 31-én, hanem hogy – kis túlzással – megünnepelje Pintér Tibor A harmónia tébolya című könyvének megjelenését. A szerzővel Csehy Zoltán beszélgetett a regényről, a barokk operáról, a kasztrált énekesekről és a 18. század tudományosságáról. Továbbá felcsendült több híres barokk ária Bárány Péter kontratenor értő előadásában, Szokos Augustin zongorakíséretével.

A harmónia tébolyának fontos eleme a visszatekintés, ugyanis két síkon játszódik: a jelenbeli szálon a történész Marco egy furcsa ezüsttárgy történetét igyekszik felgöngyölíteni, miközben egy 18. századi capodistriai (ma: Koper) internátusban zajló zenemester és tanítványának kapcsolata bontakozik ki. Pintér a regényében szeretett volna egy külső perspektívát, amely máshonnan szemléli az 1700-as években játszódó eseményeket és operakultúrát. A regény a Krimi Ma sorozatban jelent meg, és, ahogy a szerző elmondta, inkább az Umberto Eco-féle, valós esztétikai elemeket felvonultató művelődéstörténeti krimivonalhoz csatlakozik.

A szerző egyik főszereplőjének nem egy konkrét kasztrált énekest tett meg, hanem egy esszenciális típust formázott meg. A barokk kultúrában bevett szokás volt, hogyha egy fiúkórusban valakinek szép hangja volt, akkor a fényes karrier reményében kasztrálták. Számunkra kétségbeejtő a személyiség integritásának ilyen fokú megsértése, de a korabeli Itáliában ez egy lehetőség volt a szegénységből való kitörésre. A könyvbéli Matteo karriertörténetét követhetjük végig, ahogyan egy bohém herceg, Giulio Monfalcone udvarában való fellépés során hírnevet kap. A mecénás felkarolja, és a Falconelli művésznevet adományozza neki, amit a sajátjából eredeztet.

Felmerült a kérdés, hogy a barokk miért övezi rajongással a kasztrált énekeseket. Az író szerint a magas hanghoz kapcsolt fénymetafora jelképezte a felfelé törő, folyamatos ünneplést, ami a barokk kort jellemezte. A nők szerepe ekkoriban korlátozott volt Itáliában, főleg az egyházi énekekben, ezért volt szükség magas hangú férfiakra, akik a fényt képviselték. A korabeli szerzők a kasztrált szopránhangot rendre a trombitához hasonlítják, tehát nem a gyerekkórusok angyali hangján énekeltek, hanem egy nagyon erőteljes tartományban. Ennek megidézésére ma két lehetőség van, a kontratenor férfiak és a szoprán (vagy mezzoszoprán) énekesnők hangmagassága.

A zene legabsztraktabb művészet, ezért nehéz is róla írni, mert a túlságosan tudományos szöveg elrettenti az átlagos olvasót, és nagyon művészkedős sem lehet az elemzés, mert valamilyen keretek között mégiscsak meg kéne ragadni konkrét háttérmintázatot. Pintér ide idézte Kierkegard-t, aki szerint szinte lehetetlen hidat verni a legkonkrétabb közeg, a nyelv, és a legelvontabb, a zene közé. Felemlegetett Pintér még egy híres grafitit, amely így szól: „Zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni.”. A szerző különböző metaforákkal igyekezhet visszaadni a zene élményét. Kiemelte Pintér, hogy az olasz nyelv sokkalta alkalmasabb a különböző zenei árnyalatok érzékeltetésére, például a mély basszus olaszul basso profondo, amelyben benne van a súlyos lüktetés, amit a magyar nyelv csak körülményesen tud visszaadni. Ezzel is magyarázható, hogy a fejezetcímek olasz terminus technicusok, ezen belül is a barokk műfajokra és rendszertani kategóriákra utaló kifejezések. Például az a fejezet, amelyben Matteo apját a maestro meggyőzi a kasztrálásról, azt a címet kapta, hogy Aria viva il coltello (Éljen a kés), aminek az a háttere, hogy amikor egy énekes hatalmas sikert aratott az operában, akkor a közönség ezt kiabálta hálálkodva, amiért ezt a szépséget a kés adta nekik.

A műben nincs szerelmi szál a szó klasszikus értelmében. Egyrészt, mert az internátusban kizárólag férfiak vannak, és bár a jelenbeli síkon megjelenik egy nő, a Monfalcone család leszármazottja, de a szerző nem akarta az egyetlen női szereplőt beleerőltetni ebbe a helyzetbe – az olvasóra van bízva, hogy továbbgondolja-e a közte és a jelenbéli főszereplő közt zajló jeleneteket, vagy sem. Másrészt szintén Kierkegaard mondja, hogy ahol zene van, ott erotika is van. Mivel az egész cselekmény központi elem az ének, ezért Matteo és a legjobb barátja, Ludovico közti kapcsolatra is tekinthetnénk úgy, mint egy homoerotikus kötődésre, de közben világos, hogy vonzalmukat a zene okozza, ezt pedig ugye bajos szavakkal leírni. Végezetül a szerző felolvasta azt a jelenetet, amelyben Matteo kivívja a herceg csodálatát Porpora: Polifemo operájának Alto Giove (Magasságos Jupiter) című énekével, majd ezt élőben is meghallgattuk. 

Szerző: Ivánkai Márk