A filmcsinálás pokláról és az alkotói mozgókép védelmében

A virtuális világ tág értelemben vett kutatói, a kozmosz munkásai jól ismerik azt a módszert, ahogy a „film a filmben” eszközével, filmforgatásos filmtörténettel mondanak el valamilyen szimbolikus, metafórikus narratívát, mint Wenders A dolgok állásában (Der Stand der Dinge), Truffaut az Amerikai éjszakában (La nuit Americaine) vagy mondjuk Dennis Hopper az Utolsó moziban (Last Movie). Gilliam majd harminc évig készített filmje a megalkuvásmentes alkotói kitartás témakörét tárgyazza. A közelmúltban a budapesti Cirko-Gejzír mozi vetítette a dolgozatot.

Persze elég baj az, ha egy film csak elkészültének történetével együtt érvényes. Nem minden néző kíváncsi a mű mögött az emberre, az alkotói folyamat Golgotájára, számos pokoli bugyrára, pénztárca- és személyiségroppantó erejére és az alkotó megszállottságára. Sokatmondó, hogy a rendező kálváriájáról készült werkfilm megjelenése, a Lost in La Mancha jóval megelőzte a werkfilm tárgyát, a The Man Who Killed Don Quixote-ot. Ez a werk a 2000 körüli állapotot mutatja, bár a forgatás már a kilencvenes évek elején elkezdődött, a lovag szerepében Jean Rochefort francia veterán, Sancho Panzát pedig Johnny Depp játssza, míg Dulcinea/Anjelica szerepében Vanessa Paradis pompázott. Gilliam ezt megelőzően forgatta Deppel a Félelem és reszketés Las Vegasbant, Johnny topon volt, mint karibi kalóz, de az ibériai forgatást elvitte egy áradás, vihar, Rochefort betegsége, Paolo Branco keresztbetevő produceri kontribúciója.

A film a filmben technikát egy Toby Grisoni nevű reklámfilmes személyén át látjuk működni, a manapság igen felkapott Adam Driver játssza. A reklámfilmes Spanyolországban forgat valami őrült és nagy költségvetésű reklámot, ám a fejében a tíz év előtti vizsgafilmje jár, egy Don Quixote-történet, mely a belépője volt Hollywoodba; dokumentarista indie-filmesként falusiakkal, „igazi emberekkel” forgatta, művészi ambíciók hevítették akkor, még nem a pőre bírvágy. Újranézni egy régi filmet mindig veszélyes, pláne, ha a producer (Stellan Skårsgard) fehérmájú felesége (Olga Kurylenko) hajt a rendezőre. A Los Sueños (Álmok) nevű faluban vagyunk, a legendásan pikareszk spanyol nagyhét idején, virágvasárnaptól (ott: pálmás~) húsvéthétfőig, ez terceli a vad, neofreudiánus álmok alá a keresztény szubtextet. Raul falatozója és poharazója (tapas y copas) volt a hajdani filmforgatáskor a mindenség közepe, és Raulnak volt egy lánya, a szép Anjelica (Joana Ribeiro), tizenöt éves ebben az idősíkban, és Toby, a diákrendező gyöngyvászon-sztárságot és nagyéletet ígér neki. Apja szerint ez nem jött be, a lány elment Madridba kurvának.

¡Quixote vive!, írja a felirat egy cirkuszkocsis hippitanyán, a falakra a régi film vetül, mint afféle káoszkemping, a régi felvételen Sancho falusi dagi, a fiatal filmcsinálás öröme, örömfilmezés légköre lengi a képeket. Egy cipész volt Don Quixote (Jonathan Pryce – a Brazilból pl.), a régi film tette a cipészt lovaggá, mostanra teljesen betekeredett, duplacsavarként a Donnak képzeli magát, az őrület és a lovagregény határtalan. Tobyról kiderül, hogy valójában ő Sancho Panza, legalábbis a cipész-lovag így képzeli, és erre kényszeríti. Sancho-Toby kísérgeti a búsképűt, a valóság olykor reklámfilm formájában tör az életre. Gilliam alaptörténete néhol tényleg bugyuta, de hát mese ez, gyermek, felnőtteknek persze, hisz kiábrándult mese. Toby-Sancho aranyat talál, aztán természetjárása közben talál egy vízesésben táncoló nőt kezében késsel, Anjelica az, aki nem lett sztár, és ezért Toby felelős, escort work a munkája – mondja és ellovagol egy ismeretlen testőrrel. Persze baromkodnak is, lovagi torna a fekete lovaggal, aki Raul (lásd: Raul’s tapas y copas); ugye megmentessz majd? Nem tudjuk, kinek az álmában is vagyunk éppen, elképesztő helyszíneken lovaglunk, hol 1600-ban, hol meg 2010+-ban. A lomis cigányok is muszlim arabok, migráncsok, ha tetszik, Anjelica egy KGB-s hátterű oligarcha kurvája, ő a vulgár-szadista globális szilovik (Jordi Mollà),akiKarlovy Varytól a Pasaréten át a Saint-Émilion-i szőlőkig, kasztílliai kastélyokig tenyészik, és kinek ne esne jól fagylaltot nyalni a szilovik-hűbérúr cipőjéről, pláne, mikor alakváltás után Anjelica szakállas arab nő lesz, Hold-utazásos segítséget kér a Dontól, aki persze nekifut éjjeli kifutófiúként, majd flamenco jön egy second-hand katedrálisban, mely a szilovik-kastély része, nagyhét és bahtyini karnevál, Angela Merkel-báb hintalovon. Közben Toby-Sanchót üldözi a producer felesége, a fehérmájú orosz picsa, alakváltás után Tobyból lesz DQ, és tényleg nem tudni, éppen hol vagyunk, úgy az idősík, mint a helyszín-kavalkád tekintetében. Ki is mondja: I am Don Quixote & I will live forever, mert az álmok (los sueños) örökké élnek. Korábbi Don Quixote-oknak, Jean Rochefort és John Hurt emlékének ajánltatik a film a végefőcímben.

A globális elhülyülés nem igazán tud mit kezdeni ezzel a filmmmel, „pocsék”, írja egy magyar kritikus, ami még csak a hollywoodi zsáner-konformista szempontból sem igaz.

Mert persze, harminc év vajúdás után van némi túlhordottság a filmben, és nem kell az egész hátteret ismernem hozzá, de mindenkinek ajánlható, akinek hosszú ideje alvó projektjei vannak, és nem tudja kiverni őket a féjéből. Az elkészítés módja Sziszifusz mítosza, az elkészült mű Ulysses-paradigma, Terry Gilliam azt mondja az elkészült filmről, hogy az maga a Don Quixote, ő maga csak a Sancho Panza, aki minden határon túl rugdosta előre a produkciót. Számtalan nagy és kis történet szegélyezi a produkciót, a jelmezek például a harminc év előttiek, és Gilliam a kezdetekkor 11 éves lánya a produkció befejeztére 41 éves lett, és a film egyik producere. Ez a film a tehetség eltékozlása és az álmok kiárusítása ellen szól, a világirodalom egyik archetoposzával, az első európai regénnyel, az irónia mércévé tételével, a pátosz ellenpontozásával. Ahogyan azt a szerző, Miguel de Cervantes Saavedra írta volt: „Minthogy műved semmi mást nem akar elérni, mint megtörni a magasabb körökben és nagyközönségnél a lovagregények tekintélyét és közkedveltségét, semmi szükség rá, hogy a filozófusoktól koldulj velős mondásokat, a szentírástól jeligéket, a költőktől meséket, a rétoroktól szónoklatokat, a szentektől csodákat; hanem arra kell törekedned, hogy találó, ildomos és rendezett szavakban fejezd ki magad, körmondataid pedig hangzatosak és díszesek legyenek, hogy minden, amit megrajzolsz, amennyire csak lehetséges, világosan fejezze ki szándékodat; gondolataid legyenek értelmesek, minden kuszáltság és homályosság nélkül. Törekedjél arra is, hogy történetednek olvasásánál a búskomor mosolyra fakadjon, a derűs még jobban felviduljon, a gyarlóbb elméjű ne unatkozzék, az elmés bámulja találékonyságodat, a komoly ne becsmérelje, a tanult kénytelen legyen magasztalni. Egyszóval, fordítsd figyelmedet arra, hogy aláássad ama lovagregények silány alapon nyugvó épületét, melyeket oly sokan megvetnek, de még sokkal többen dicsőítenek; s ha ezt elérted, bizonyára nem keveset értél el.”

Terry Gilliam talán ezzel a filmmel ugyanazt mondja, mint tanult barátai és pályatársai, Francis Ford Coppola és Martin Scorsese a manapság minden mozivásznat elöntő szuperhősös Marvel-filmekről, és mint Cervantes a lovagregényről.

A film adatlapja a Mafabon.