Sylvia Plachy többedik hazatérte Budapestre; otthonról, New Yorkból

1956-ban tizenhárom éves volt, mikor a mackóját szorongatva szüleivel egy lovaskocsiban rejtőzve jutottak át Ausztriába, „sötét volt mögöttünk, sötétség előttünk”, írta erről önéletrajzi albumában (Önarckép hazatérő tehenekkel), amiért 2004-ben Golden Light díjat kapott. Arthur Freed fotókurzusára járt New Yorkban, ezúton ismerkedett meg André Kertésszel, a fotográfia valahavolt egyik legnagyobbjával; Kertész haláláig mély barátságot ápoltak, a mestere volt. Egymásnak csak „Bandi bácsi” és „Taknyos”, mint azt Szilágyi Sándor hajdani szamizdatnyik (illegál-Beszélő szerkesztő) és mai fotográfiai író tárlatvezetésén megtudtam.

Richard Avendon sem akárki a fotográfia világában, ő írta Plachy 1990-es Vezetés nélküli városnézés című albumáról, mely egy Tom Waits-lemezzel együtt jelent meg: „Robert Frank Amerikaiak című albuma óta nem találkoztam ilyen mélységű és erejű életművel. Megnevettet és megszakad tőle a szívem. Erkölcsi lény. Ő minden, aminek egy fotográfusnak lennie kell.” Régi barátommal és harcostársammal, Déri Miklós fotóművésszel fáradtam a Műcsarnokba, Sylvia Plachy Dalok fekete-fehérben című kiállítását megtekintendő. Mikor 1990-ben gyakornok voltam a New York-i Village Voice-nál, felső kapcsolatom, a Press Clips-rovat főembere, Doug Ireland mutatott be neki, hogy ő a másik magyar a lapnál, nem akárki, a Sylvia Plachy’s Unguided Tour sztárja, heti egy fotó, New York egy képben, életérzés vizualizálva, Zeitgeist egy kocka 35mm-en, fekete-fehérben persze, a város – minek a fővárosa New York?, kérdezte egyszer egy másik ottani magazin a címlapon; a leggyakoribb válasz az volt: a világé! –, tehát NY hétköznapjai alulnézetben. Kirobbanóan sikeres sorozat, tizenegy éven át ment a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján.

Sok cikkem jelent meg kiváló fotósok képeinek kíséretével, de ebből a szempontból büszkeségem a Magyar Narancs 1992 decemberében megjelent riport, melyet Simó Györggyel közösen jegyzünk, a Miért késelte meg az ifjabb Nelson a Rosenbaum gyereket? című; e tudósítás Brooklyn Crown Heights nevű negyedében készült, ahol az oda bevándorló „brit” (jamaikai, barbadosi) feketék és a helyben élő lubavicser hászidok között háborúság alakult ki. A történet is birizgáló, volt Village Voice-os kollégák, Peter Noel és Richard Gladstone segítsége különösen fontos volt, de kedvencem ebben az ügyben, hogy Sylvia Plachy adott a cikkhez fotókat, a címlapfotót is beleértve. (Harmincas, túlsúlyos, kaftánt-szakált-Kesser kalapot viselő ultraortodox zsidó férfi vöröstéglás-tűzlépcsős brooklyni tájban afroamerikai kisgyerekkel barangol.)

Déri Miki szerint Sylvia Plachy „keresgél”, mint a Velvet Underground, ugyanaz a lazaság van a képeiben, mint John Cale és Lou Reed zenéjében, Andy Warhol banánjában (lásd: lemezborító), mint a nyugatnémet énekesnő, Nico énekében. Nico éneke amatőrnek tűnik, de benne van a dög. A korszellem, az art-pop, a CBGB klub füstje, a megelőlegezett New York-i punk, Jack Smith és Jonas Mekas filmjei, Ginsberg és John Giorno lírája, Kerouac, Burroughs és Brett Easton Ellis prózája. Miki szerint Plachy úgy laza, ahogy a tanítványainak tiltaná; sok defókuszált, blőrös kép, a kiállítás-egészt vagy még inkább a teljes életművet érdemes egybenézni, az az egység, nem a kép. Ha Sylvia Plachy a fotózás Nicója, akkor szelleme a Zen szellem, az örök újrakezdés, rácsudálkozás, a megismerésben boldogan tocsogó kíváncsiság szelleme, az antiprofeszionalistáé, az örök kezdőé, aki nagyon is tudja.

Ez a fajta nagyon is tudás felsőbbrendű tudás, érzék, ösztön, intuíció; fennebb szellem. Diktálás, isteni sugallat, áttetszés; szürke zóna (fekete-fehér) a reális és a transzcendens között.

Szilágyi Sándor (Saci) szerint szubjektív dokumentarizmust látunk a falakon, a különböző méretű, különböző plánokban, különböző alapanyagokra (papír, vászon) nyomtatott képek elsőre rendezetlenséget, szertelenséget, ezáltal életszerűséget mutatnak, mint a nyolcvanas évekbeli kedvencem a bejárati tengely főhelyén, a Lolsida (a Lower East Side városrész neve jiddisül) című kép, egy harmincas, mutatós bér-kutyasétáltató fekete nő három ebbel, mögötte grafittis vöröstéglás-tűzlépcsős fal, és Brpmpton kerékpáron mögötte elsuhanó utcai dealer.

Jelen kiállítás képei széttartanak, szélfútta réten szétfújt hajú női fej, víz alatt ölelkező jegesmedvék, fellegjáró gémek vagy kormoránok (nem vagyok épp ornitológus), népi táncosok az erdélyi Székről, döbbent molylepke befőttesüveg-börtönben, Plachy fia (a hollywoodi sztár, Adrian Brody; lásd pl. A zongorista) a torreádor Manolete szerepében, Plachy apja cigivel a szájában hatvanas évekbeli New York-i otthonukban balettozik, egy temetői szobor eldől az árnyékba, Adrian kisgyerekként Brooklynban az East River partján mereng, a háttérben Manhattan, kopasz fák közt kanyarog a földút valahol Magyarban, Andrej Tarkovszkij szovjet-orosz filmművész lepillant a fényre, felülről nézünk felhőfoltos völgyre éterin (a művész azt a címet adta, hogy „japán táj Franciaországban”), gyerekek rajcsúroznak egy bejárat előtt, nyolcvanas évekbeli buszmegálló Pesten novemberben, felhajtott gallérú bútorkárpit-télikabátban a Kis Valentinó néz az objektívbe, áttetsző nő téli temetőben, cirkuszi kikiáltó Coney Island-en, nő a lépcső tetején akárha kuplerájban, Almodóvar fél arcát női cipőbe bujtatott női láb rejti, Briggite Bardot-t fotózzák, erőből ezt fényképezi Plachy, a világ egyik leghíresebb HIV-fertőzésben elhunyt képzőművésze, Keith Haring mexikói sört iszik üvegből hűdött baseball-szurkolónak öltözve, Basquiat szuperközeliben szomorú, Michelangelo Antonioni versenyzongorán támaszkodik, bemozdult képen észak-karolinai vasárnapi gospel, hatvanas évekbeli reptér (nyilatkozhatna Parvulescu aka Jean-Pierre Melville a teraszán Jean Sebergnek), gép landol, és egy kalapos férfi, talán CIA-man nyomoz a Kennedy-gyilkosság után, és belóg egy kéz.

Sylvia Plachy minden, ami New York, és minden, ami Budapest, Magyarország, legalábbis utóbbinak a jobbik arca. Valódi sztárok, mainstream és alter, de még a celebvilág („arról híres, hogy híres”) elterjedése előttről, mikor a hírnévhez kellett teljesítmény még. Fotózta máskor Tilda Swintont és David Bowie-t, John Lurie-t és Jim Jarmuscht, Nastassia Kinskit és zajgó vízben az életéért küzdő lovat, fotózta a metafizikus viccek argentin nagymesterét, a vak Jorge Luis Borgest és a jószemű legendás hollywoodi nőbarát Warren Beattyt. Ópiumszívó kínait természetes környezetében, a szénné grafittizett New York-i metrót a nyolcvanas évekből, alsónadrágban cigarettázó-napszemüveges-diplomatatáskás-télikabátos férfit taxira várva Bronxban. Állított ki Tokióban és Sepsiszentgyörgyön. Képzetsége, korai megélhetése, érzékenysége riportfotósi. Szakfotográfiai műszóval „szubjektív dokumentarista”; szemben az „autonóm riportforóssal”, amilyen Benkő Imre vagy Korniss Péter – mint azt Szilágyi tárlatvezetésén megtudom. Elkapni a pillanatot, a költészetét, bizarrságát, fényét és árnyékát, csúcsra járó meghatározhatatlanságát, jinben a jangját, sztárbaforduló alterceleb-világát és a mélylét kilencedik bugyrát.

Miközben ezeket a sorokat kopácsolom, a Red Light című albuma van velem, mely az úgyszintén Village Voice-os James Ridgeway íróval közös, a szexipari éjszaka mélyén tett utazás eredménye. Két mottója van, az egyik a náci irodalom legjelesebb franciájától, Louis-Ferdinand Céline-től (Voyage au bout de la nuit) és a magasan jegyzett amerikai krimiszerzőtől, Elmore Leonardtól, akinek a Jackie Brown című tarantinoesque alaptörténetét köszönhetjük. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján járunk, New Yorkban persze, tombol az AIDS, amerikai fiatalok dupla óvszert használnak, a kettő közötti felületet Tabasco nevű csípős chiliszósszal kezelik, legyen, ami jelez gumiszakadás esetén. Ridgeway riportját magyarul szociográfiának hívnánk, alapos, életes, tényközlő és elgondolkodtató, de nem ez a témánk most, hanem a Plachy-fényképek. Az első, a The Business of Sex című fejezet nyitóképe szinte szentségtörő kép fotószakmailag a nyugati 44. utca magasságából, a képmező negyedét egy Calvin Klein alsónemű reklám tölti ki, ezúttal nem az ezen a felületen (a Calvin Klein óriásplakátjain) befutó Marky Mark – később Mark Wahlberg néven jelentősnek nevezhető filmkarriert prezentáló képességes színész –, hanem egy random kockahasú huszonéves buján-szemérmes pillantású férfimodell, háttérben az Empire State Building felső csücske. Ami egy állítás, a szexipar széles értelmezésének állítása, mely nem csak a női szexmunkásokra korlátozódik, de a férfitest kihasználtságát is vizsgálódásának górcsöve alá veszi. Sylvia Plachy gondolkodása ugyanis nem pusztán érzékeny és nyitott, de kellően tágas, széles horizontú, amerikai big sky; Plachy a szabadság nyelvét érti és anyanyelvként beszéli, a szabadosságét ismeri és használja, meg- és felmutat, nőt, férfit, transzneműt, New York-it.

Könyörgöm, legyen minden évben Sylvia Plachy-kiállítás Budapesten és New Yorkban, mert szebb, elgondolkodóbb, lazább és menőbb lesz tőle a világ itthon is és otthon is!

A kiállítás november 24-ig látható a Műcsarnokban