dunszt.sk

kultmag

A türk ideológia szemben a kurd-török barátsággal

A „kurd” ügy, amelyet a magyar olvasók hajlamosak török–kurd konfliktusként értelmezni (mivel hogy a török állam kurdok elleni elnyomásával és agressziójával szembesülnek), nem kurd ügy. Nem két etnikum közötti ádáz, évszázados konfliktus, és nem is csupán egy etnikai közösség és egy nemzetállam szembenállása. A kurd ügy annak szintén a próbája, mit tud kezdeni az identitáspolitikai kérdésekkel, az emlékezetpolitikai kudarcokkal, a nemzetállami politikával az autokratikus rendszerbe szorult értelmiség, és hogy az ilyen kérdésekkel való módszeres, politikai retorziókat is vállaló szembenézés mire elég? Mennyire gyengíti az autokráciát?

Ha úgy tetszik, a „kurd ügy”, ahogy az „örmény ügy” is, a török értelmiség legfontosabb ügye, török ügy (hasonló mély, elkötelezett szembenézésre magyar példát alig-alig tudunk mondani). Az, hogy a törökországi politikai életben az etnikai „átszavazás” sokkal inkább megszokott, bejáratott, mint a Kárpát-medencében, hogy a kurd HDP-nek török törzsszavazói vannak csupán egy, viszonylag új közéleti példája ennek. (Igaz, nem tökéletes példa: a nyelvileg asszimilált kurd kisebbség viszonya a többséghez nyilván különbözik az európai többség-kisebbség viszonyoktól, már csak azért is, mert ugyanazt a nyelvet beszélik.) Sok-sok egyéb példát ismerünk a megbékélésre, a történelmi jóvátételre, az etnikumközi együttműködésre, a vallási előítéletek legyőzésére. Nem akármilyen körülmények között: a török értelmiségnek a török köztársasági eszme hibáival, a török nemzetállam terjeszkedésével és megerősödésével, a török nacionalisták és fundamentalisták radikalizálódásával is szembe kellett és kell néznie. A lehető legmagányosabb, legkiszolgáltatottabb, és legfenyegetettebb intellektuális út az övék ebben a térségben. Aki kurd-örmény ügyekben megszólal, megbélyegzetté válik, mindennap veszélyeknek teszi ki magát, és soha nem tudhatja, honnan érkezik a következő támadás. Igaz, azt sem tudhatja: a szolidaritásnak és a támogatásnak milyen új fórumai, eszközei születnek. És ami igaz a török értelmiségre, az igaz a kurdokra is, akiknek szintén megvannak a maguk nacionalistái, fundamentalistái.

Orhan Pamuk nemzetközi szinten a legismertebb példa arra, hogy a kurd-, illetve örmény történelmi jóvátétel milyen központi kérdés a török értelmiség számára. Ő az első számú „tabudöntögető” ma, igaz, Pamuk 2005-ös, a svájci Tages Anzeigernek adott nyilatkozata, amelyben arról beszélt, hogyan működik a tabusítás ezen a téren Törökországban, nem is tartalmazta a „genocídium” kifejezést. Említi viszont az 1915 és 1917 közötti, örmények elleni tömeggyilkosságokat és beszél a nyolcvanas években a kurd–török konfliktusokban elesett kurd áldozatok számáról: 30 ezer halottról. A Nobel-díjas írót a nyilaktozat után meg is fenyegették, egy ideig arra kényszerült, hogy elhagyja hazáját. Bár sokan úgy tartják, Pamuk magányos harcos, ez nincs így. Nagyon sokan állnak mellette-mögötte, török akadémikusok, írók, művészek sorakoztak fel például az örmény népirtás elismerését szorgalmazó petíció mellett.

Pamuk egykori kollégája, az immár sokadszorra bebörtönzött Ahmet Altan török író, ellenzéki újságíró példája nagyon sok mindent elmond arról, mivel jár az ilyen típusú kiállás. Ellene, hasonlóan Pamukhoz, a „török nemzeti eszme” elárulásáért és megsértéséért indult eljárás. A legnagyobb felháborodást két, a kurd-, illetve az örmény ügyben írt cikke váltotta ki – előbbi miatt elvesztette az állását, másodikért perbe fogták. Az Atakurd című szövege még a Milliyet című újság hasábjain jelent meg (ennél a lapnál dolgoztak közösen Pamukkal). A cikk egy alternatív történelmi perspektívát bontott ki: mi történt volna, ha Musztafa Khemal Atatürk, a török köztársaság alapítója nem Szalonikiben születik (Görögországban), hanem valahol Irakban, mondjuk Moszulban? Mi lett volna, ha nem török, hanem kurd, és Kemal Atakurd néven a kurd köztársaság megalapításáért harcol? Altan ebből a kiindulópontból visszabontja a teljes török nemzetállami eszmét, szerepcserére kényszeríti a török olvasóit. E szerint az alternatív történelem szerint a kurd köztársaságban a törököket is kurdokként tartják nyilván, az állam határozza meg az etnikai hovatartozást, nincs szabad identitásválasztás. A kurdok tartanak igényt történelmi alapon Anatóliára. A törököket kényszerítik arra, hogy lemondjanak az anyanyelvükről, és csak a kurdot használják. A törököknek tiltják meg, hogy török személyneveket adjanak a gyerekeiknek: Csengiz, Oszmán és Attila helyett a török fiúkat Berfinnek és Newroznak nevezik. Ebben az alternatív világban a török sajtó csak kurdul elérhető, a török iskolában pedig tilos bármilyen, török történelemmel kapcsolatos tananyagot tanítani. Börtönbe küldhető bárki, aki töröknek vallja magát, aki azt állítja, hogy önálló, saját anyanyelvvel és történelemmel rendelkezik. Atlan 1995-ös cikkében végigpörgeti, milyen lenne, ha mondjuk Isztambulban vagy Ankarában folyamatos lenne a rendőrségi-katonai jelenlét, a házkutatások, a kijárási tilalom és a hatósági zaklatás. A cikk a nyitás időszakában jelent meg, 1981 és 1991 között ugyanis a kurd nyelv (illetve a Törökországban használt kurmanci) nyilvános használata be volt tiltva: azért is börtönbe kerülhetett valaki, ha kurd nyelvű zenei kazetta birtoklásán kapták. Jellemző, hogy a drákói szigort a kurd felmenőkkel is rendelkező köztársasági elnök, Turgut Özal hivatali idejében vezették be.

A kilencvenes években azonban valóban megindul egy liberalizációs folyamat, amelyet aztán Erdogan is megpróbál beilleszteni a maga politikájába: 2009-ben meghirdeti a „kurd nyitás” programját. Ebben az időszakban jelenik meg egyre több, az örmény genocídiummal foglalkozó írás, vélemény. A béke viszonylagos. A felszabadulás viszonylagos. Két évvel az Atakurd megjelenése előtt történik a sivasi mészárlás. Sivasban egy kulturális fesztivál résztvevőire gyújtanak rá egy épületet török fundamentalisták, akik a megbékéléspárti írót, Aziz Nesint akarják meggyilkolni. 35 művész, író és ellenzéki esik áldozatául a támadásnak. Sivas azóta is az értelmiséggel való erőszakos leszámolás egyik legismertebb, legtragikusabb szimbóluma Törökországban.

A nyilvánvaló társadalmi feszültség ellenére a kurd-, illetve örmény megbékés napirenden marad. Atlan az Atakurdhoz hasonló hatású szöveggel jelentkezik, amely az örmények iránti történelmi felelősségre figyelmeztet: Ó, fivérem címmel.

A magányos szolidaritási akciók ezekben az években érnek össze, válnak mozgalommá. 1996-ban, az Atakurd megjelenése után egy évvel Isztambulban megjelenik a kétnyelvű, török-örmény lap, az Agos, amelynek alapítója a török és örmény felmenőktől származó Hrant Dink. Az alapító-főszerkesztő, akinek sikerül szerzőként meggyőznie a török értelmiség színe javát, izgalmas, pezsgő szellemi központot hoz létre. A kurd-örmény-török együttműködés nem egyszerűen az etnikai viszonyok átrendezését vetíti előre, hanem egy új köztársasági eszme születését, egy állampolgárbarát államreform ígéretét.

Amennyire pezseg az Agos körül a szellemi élet, olyannyira válik politikailag is kényelmetlenné ez a típusú, konszenzuskereső, tabuoldó megközelítés. Dink folyamatos életveszélyben dolgozott. Török nacionalisták állandóan fenyegették, többször megtámadták, és hiába kért segítséget a hatóságoktól, a zaklatások nem csitultak. 2007 januárjában, két évvel a „kurd nyitás” programjának meghirdetése előtt, abban az időszakban, amikor még sokan hittek a megbékélés lehetőségében, meggyilkolták. A bűncselekmény számos részlete máig tisztázatlan, a bizonyítékok egy részét államtitokra hivatkozva zárolták, más részét megsemmisítették. A gyilkosságnak (amelyet az Agos közelében követtek el) több szemtanúja is volt, de a vallomások ellentmondásosak voltak. Olyan feltételezések láttak napvilágot, mely szerint a tettes a kurd hezbollah tagja.

Hrant Dink temetésén Erdogan ugyan nem vett részt, de megjelent a törökországi örmény diaszpóra számos ismert tagja, a török-kurd-örmény megbékélést szorgalmazó török értelmiségiek. Dink barátja, szerzője volt Baskin Oran, aki az örmény genocídium elismeréséért indított petíció egyik értelmi szerzője volt. Oran politológusként a török nacionalizmust kutatja évtizedek óta. Ő az egyik legelszántabb kritikusa a „türk ideológiának”, mert az – állítja Oran – a török nemzetközösséget vérségi alapra helyezi, és nem állampolgári közösségként határozza meg. Ez egyébkén, jegyzi meg Oran, még a kemalista nemzetépítés tévedése-hibája. Azt szorgalmazza, hogy vissza kellene térni az állampolgári közösség (oszmán) eszméjéhez, mert egy ilyen állampolgári közösség teljes jogú tagjai a törökök, a kurdok ugyanúgy, mint az örmények és a görögök.

Ma már, a hivatalos török ideológia messze van ettől. Különösen a 2016-os puccs után Erdogan egyre keményebben lépett fel a kurdok lakta településekkel, a kurd önkormányzati vezetőkkel és kurd politikusokkal szemben. Ahogy erősödött azonban az újsütetű kurdellenesség, úgy hallatta hangját megint a kurd-török szolidaritás.

Egy évvel az észak-szíriai bevonulás előtt egyszer már volt egy katonai beavatkozás az észak-nyugat szíriai Afrinban. Akkor török akadémikusok, kutatók és művészek nyílt levélben fordultak a török államfőhöz, követelték, hogy szüntesse be a háborús politikát, illetve teremtsen biztonságos körülményeket a kurd nemzetiségű állampolgárok számára. A nyilvános fellépés retorziókat vont maga után, több török aláírót is perbe fogtak.

Orhan Pamuk már 2015-ben arra figyelmeztetett: Erdogan időben felismerte a kurd megbékélés fontosságát, kísérletet is tett a békéltetésre, de elbukta, mert nem tudta a kurd közösséget a maga oldalára állítani, és mert nem bírta a kurdbarát török értelmiség támogatását sem. Így aztán leszámol mindenkivel: törökökkel, kurdokkal egyaránt. Erdogan ugyanis – írta Pamuk – egyedül akar kormányozni, „bármi áron”.

Fotó: Esin (Newroz celebration)