dunszt.sk

kultmag

Nemes rothadás

Győrffy László képzőművész Vergiliusként vezet egy az abszurditásig eltorzított világba, munkái olyan – nem feltétlenül alvilági – bugyrok, ahol az embert csontig lecsupaszítja, ezzel tárva fel kisszerűségeit, gyengeségeit. Ám Dante kísérőjétől annyiban mégis különbözik, hogy neki van humora. A látványmedence jótékony hatásairól, alkotói kényszerről, balkezességről, a bomlás esztétikájáról és persze a művészi határsértés módjairól is beszélgettünk Győrffy Lászlóval.

A 2000-es évek eleje óta a budapesti Várfok Galéria művészköréhez tartozol. Hogyan kerültél a galériához?

Elég váratlanul: még utolsó éves voltam a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mikor első ízben lehetőséget kaptam, hogy önálló kiállítással szerepeljek kereskedelmi galériában. Négy éve működő, jó nevű kiállítótér volt, le volt szervezve a kiállítás, majdnem készen voltam az anyaggal, de a vállalkozás helyzete mindvégig bizonytalan volt – a megnyitó előtt pár héttel megvette az ingatlant Szalóky Károly, a Várfok Galéria tulajdonosa, így a kiállításom el lett törölve, ahogy az egész következő évi programtervezet is. Rosszul érintett, mert nagyon fontos volt számomra ez a bemutatkozás, ezért felkerestem a Várfokot, hogy megbeszéljem a dolgot. Károly már ismerte egy-két munkámat, és a portfólióm se lehetett közömbös számára, mert végül úgy döntött, hogy megrendezi a kiállításomat a Várfokban, ami nagy sikert aratott – azóta dolgozunk együtt.

Kevés műalkotásról mondhatjuk el, hogy előzmény nélküli lenne. A te esetedben kik, illetve milyen alkotások hatottak a művészetedre?

Legfőképpen Jézus, akinek keresztre feszített alakjával késő gótikus táblaképeken szembesültem nyolcévesen az esztergomi Keresztény Múzeumban – nyomasztásban talán azóta sem tudott senki felnőni ehhez. Tízévesen egy könyvből kiszakított Bosch-reprodukció jelentette a jövő térképét a szobám falán; tizenkét évesen a Magyar Nemzeti Galéria Dalí kiállítása mozdított el a képzőművész pálya ötlete felé, majd fél évvel később, 1989 áprilisában a Nemzeti Múzeumban bemutatott Goya-rézkarcok a grafika irányába. Nietzsche mély homlokránca és Deleuze méteres körmei szintén komoly hatással voltak az esztétikai világomra: teljesen különböző – nem feltétlenül művészi – területről érkező impulzusok révén alakulnak a munkáim, még a műteremben hallgatott zene is beépülhet a végeredménybe. Ennek okán a végtelenségig sorolhatnám a neveket: úgy tudnám a legjobban érzékeltetni, hogy a művészi munkához az agyamnak táplálékra van szüksége, ezért önkéntelenül kolbászokat készítek. Az egyikbe beledarálódhat mondjuk a Throbbing Gristle, John Carpenter, Roland Topor, James Ensor, a Radírfej, Robert McNally, William Burroughs, Floria Sigismondi és Vlagyimir Szorokin, de ahogy összedolgozódnak a hozzávalók, mégsem lesz teljesen homogén a tartalom – persze nagyüzemi keretekben gondolkodom, rengeteg különféle félkész massza van bekészítve folyamatosan a hűtőházamban, amelyekből bármikor le lehet szelni egy tetszőleges szakaszt.

A bomlás esztétikája már az egyik nagy kedvencem, Baudelaire Egy dög című versében is megjelenik. Te mit látsz a pusztulásban, a bomlásban?

Számomra feltétlenül burjánzó és karneváli. Georges Bataille vitális agónia fogalma épp ezt a hibrid esztétikai jelenséget járja körül, ahogy a formák pusztulása egyszerre a formák születését is jelenti, hiszen „a halál félelmetes arca, a bűzös bomlás azonos az élet gyomorforgató elemi feltételével”.

Kiváló holttest III (Léo-Karl d’Orfer elhalasztott last-minute nyaralása az ózonréteg halála utáni kilencedik napon), 2019, akvarell, papír, 70 x 50 cm, fotó: Zana Krisztián

Festőként indultál, de idővel egyre több installációt készítettél. Miért érezted szükségét, hogy a síkból kilépj a térbe?

A leküzdhetetlen kíváncsiság miatt. Ha belegondolok, amikor az egyetem festő szakán kitapétáztam reprodukciókkal és orvosi fotókkal az általam elbarikádozott műtermi sarkot, a képek közül érdekes módon egy sem volt festmény. A festészetben talán a legizgalmasabb számomra az, hogy miképpen lehet illúziókeltő és illúzióromboló egyszerre, de egy tárgy, egy szobor, egy installáció a festészet elmesélt éber álma helyett a kézzel készített éber álom realitásával teljesen más jelenlétet képvisel. Nem tartottam magam különösen ügyes kezű, gyakorlatias barkácsmesternek, és épp ez motivált arra, hogy plasztikával foglalkozzam: mindig az volt a legnagyobb kihívás számomra, hogy azt erőltessem, amit nem illik, de majdnem tíz évnek kellett eltelnie, hogy meglépjem. Azt gondolom sokat segített, hogy közben rendszeresen elkezdtem főzni, amit inkább tartok fizikai tevékenységnek, s talán kissé sajnálom, hogy nem előbb történt meg ez a repertoárbővítés, de az elmúlt tíz évben mindenképp ez volt a legjobb döntésem.

Egy családi portrét rendeltek tőlem karácsonyra, de csak erre jutott időm (Dark Net), 2018, vegyes technika, 93 x 45 x 66 cm, fotó: Zana Krisztián

Ezt már régen szerettem volna megkérdezni egy képzőművésztől: szerinted létezik Múzsa? Vagy csak ihletett, kegyelmi pillanatokról beszélhetünk? Most tekintsünk el attól, hogy a görögöknél nem volt a festészetnek és a szobrászatnak Múzsája.

Ihlet helyett én kényszert mondanék – nem hiszek a zsenikultuszban és a hozzá tapadó posztromantikus szókészletben: a belső kényszer minden, aminek jó szolgája a határidő.

Ha minden áron ragaszkodunk hozzá, hogy a múzsa női figura, akkor az legfeljebb a művész által felfújt guminő.

Ha már a felfújható kiegészítők kerültek szóba: az elmúlt évben két alkalommal is úgy alakult, hogy mikor egyedül mentem úszni a Kamaraerdőre néző – a műtermemtől nem túl távol található – uszodába, a látványmedencében jutott eszembe több összetett kompozíció ötlete, tehát a múzsa egy félóránként pezsgő jakuzzi is lehet, azonban ebből nem csinálnék rendszert, mert úgy tűnik, helyi allergiás reakciót fejlesztettem ki a klóros vízre.

Ahogy a lírai ént sem szerencsés minden esetben azonosítani a költővel vagy az elbeszélőt az íróval, ez valamennyire a képzőművészekre is igaz. Nálad mennyire különül el a magánember az alkotói, művészi éntől?

A munkáim nem életrajziak, hanem reflektívek, inkább a külvilághoz tartoznak, mint hozzám, sőt azokat tartom mindig a legerősebbnek, amikről úgy érzem, mintha nem én csináltam volna. A közönség egy jelentős része – és nem feltétlenül csak a laikusokra gondolok – mégis tendenciózusan összetéveszti a művet az alkotójával. Az a gondom ezzel, hogy ez a sztereotip beidegződés voyeurt csinál a közönségből és arra szoktatja, hogy parazita módon bele akarjon bújni a művész fejébe. Amikor az amatőr pszichológusként viselkedő néző túl felkavarónak vagy bizarrnak talál egy látványt, az alkotóját zavart léleknek bélyegzi, és ez által felmenti magát a munkáról való érdemi gondolkodás alól, kirekesztve a művet a diszkurzív térből. A helyzet az, hogy a művészeti terápia – bármennyire izgalmas is adott esetben – nem művészet, hanem egy orvosi (pszichiátriai) módszer.

Kiváló holttest II (S.D. exhumálva) (részlet), 2019, akvarell, papír, 70 x 50 cm, fotó: Zana Krisztán

Alkotói munkád mellett a Corvin Rajziskolában és a Práter utcai Kézművesképzőben is tanítasz. Mit ad neked a tanítás? Észrevettél valami változást magadban vagy a munkádban?

A kommunikációs képességeim és a szerepléshez való viszonyom változott leginkább, de már olyan régóta vagyok inkább extrovertált, hogy nem látok drámai változást, csak egy csendes folyamatot. A tanári feladat nálam különválik a művészi munkától, ami nem olyan nagy baj, hiszen a nyilvánvaló pedagógiai cél az, hogy mindenki a legtöbbet hozza ki magából, viszont engem rendszerint szórakoztat, mikor egy szokatlanul rossz rajzot látok: elbűvölő tud lenni, és rögtön számtalan megoldásra inspirál, amivel radikálisan csúnyává lehetne tenni, egészen egy költői minőségig.

Ha már itt tartunk, balkezesként mit szólsz a jobb agyféltekés rajztanításhoz, ahol pár óra alatt bárkiből Michelangelót faragnak?

A jobb agyféltekés rajzolás lehangoló vállalkozás, amit egyik oldalon a naivitás és a lustaság, a másik oldalon pedig a gátlástalan profitszerzés működtet: az autóvezetést se lehet megtanulni egy hét alatt, ki az, aki azt gondolja, hogy pár nap alatt megtanulhat rajzolni? Nem szeretem, ha fetisizálják az intuíciót, mondjuk az analitikus gondolkodás kárára: eredendően a jobb agyféltekém dominánsabb, hiszen balkezes vagyok, mint Leonardo és Hasfelmetsző Jack, vagy mint minden tizedik ember, úgyhogy negyven éve gyakorlom a jobb agyféltekés rajzolást szinte minden nap, és elég sok iskolát és stúdiumot kellett végigjárnom, hogy megtehessem azt, hogy elfelejtsem ezeket. E módszerrel szemben én a Rossz agyféltekés rajzolást javasolnám, amit egy festményem címének is adtam korábban: teljesíthető ambíciók, termékeny debilitás, megbízhatóan egyenletes fekete zaj a papíron.

A Budapest Horror-szcéna képzőművészeinek koprodukciójában 2018-ban rendezték meg a Futurum Perfectum című kiállítás, amelyen te is szerepeltél WREK című alkotásoddal. A Budapest Horror esetében beszélhetünk paradigmaváltásról? Szerinted mi manapság a horror és a pornó legnagyobb közös nevezője?

Alkotóként a horrorra mint kulturális mintára tekintek, hagyományok összességére. A pornográfiát nem kötném feltétlenül a szexhez, inkább a bemutatás módját jelenti: az esti híradó háborús riportja is lehet pornográf, vagy ha valaki részletesen kitálal a rossz gyerekkoráról a kamerának. A horror és a pornó közös nevezője a horrorpornó – nem vagyok kifejezetten a snuff film rajongója, de ha már a filmes műfajról beszélünk, a horror inkább gyűjtőfogalom: a legnagyobb kedvenceim olyan klasszikusok, mint Nicolas Roegtől a Ne nézz vissza (1973), Kubrick Ragyogása (1980) vagy Polanskitól A lakó (1976). A Budapest Horror mint kortárs művészeti brand vagy jelenség egy laza hálózatot jelöl, aminek talán legfontosabb jellemzője, hogy nyitott: az emberábrázolás határterületeivel foglalkozik, és ehhez különböző horror-tradíciókat használ az irodalomtól az animációig, a filmesből talán leginkább a body-horror elemeit. Annyiban paradigmaváltó a radikálisabb testreprezentációs kérdésekkel foglakozó, főleg a body-arthoz kötődő, hetvenes-nyolcvanas évek elszórt hazai kísérleteihez képest, hogy egy képlékeny, dinamikus hálóként létezik, és egyszerre idéz a képzőművészeti múltból/jelenből és a popkultúrából egyaránt, vagyis leginkább a posztmodern érzékenységhez köthető.

Min dolgozol mostanában, mire számíthatunk tőled a jövőben?

Az egyik munkám egy közös projekt: Nemes Z. Márió illusztrált prózakötetére készülök főleg fotótalapú kollázsokkal. Ezek egyszerre kevesebbek és többek az illusztrációnál: a szimbiotikus gondolkodás alakítja a vizuális részt, amely gyakran a szövegekkel párhuzamosan áll össze eklektikus képroncsokká. Remélhetőleg jövőre napvilágot lát ez a régen várt könyv, amely irányvonalában leginkább a hungarofuturista univerzumhoz köthető.

Illusztráció Nemes Z. Márió A lunatikus című prózájához, 2018, kollázs, 29,7 x 21 cm

A másik, tavaly elkezdett sorozat, ami most leköt, a Kiváló holttest, amely az eredetileg tervezett két ötletből egy kisebb ciklussá nőtte ki magát. A szürrealista hagyományokból eredendően a sorozatcím szintén kollektív játékot takar, de az én kiváló holttestem nem csorbítja a rám jellemző kontrollt, hiszen egyedül dolgozva is tudok eklektikus lenni, másfelől halott művészekkel kollaborálok, amely könnyű és kiegyensúlyozott munkamódszer: bárkit is ások elő a művészettörténet nekropoliszából, jó csapat vagyunk. Ezek a nagyméretű, enciklopédikus akvarellek kiismerhetetlen struktúrák hálózatából állnak, és azt kedvelem bennük leginkább, hogy teljes egészében megnézhetetlenek.

A diszfunkcióra és a káoszra mint működő rendezőelvre olyan gyerekkori képeskönyvek ébresztettek rá, mint a Tesz-Vesz város vagy az Így működik a tested. Ezekben látensen már jelen volt az, ami az én vízfestményeimen elsődleges szemponttá vált: megmutatni, hogyan nem működik a tested.

Ennek a leplezetlen nosztalgiának a jegyében készül éppen a sorozat ötödik tagja, Judy Hindley és Richard Scarry az Ed Gein Kalandparkban, 1988, a hatodik pedig a Horthy-korszakról fog szólni.

A jövőbeli tervem valójában egy öt-hat éve érlelődő, sőt nemesen rothadó projekt, ami mostanra megfelelően alakítható, élő szövetté vált, amit a következő évben kellene stabilizálni – ehhez külső keretekre van szükség. Többféle médiumot használva vinném színre: készültek már ehhez vízfestmények, számtalan vázlat, de a terv központi része egy installáció, merthogy alapvetően kiállításban gondolkodom. Ennél többet most még nem árulhatok el, talán csak annyit, hogy ez a rusztikus minőségeket felvonultató pusztulás-komplexum az újrahasznosítás vagy újrahaszontalanítás jegyében egy olyan nekro-agrárium lehetőségét mutatná fel, amely hosszú távon a magyar mezőgazdaság problémáira is megoldást jelenthet.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket