dunszt.sk

kultmag

Az nem létezik, hogy alkotóként bármitől is félni kelljen

A Jurányi Házban látható Benne vagy című előadás korunk egyik legfontosabb kérdését teszi fel a nézőnek: mit tehetünk, amikor döntetnünk kell a kenyér és a gerinc között? Van ugyanis ebben a történetben minden az olcsó simliskedésen kezdve a korrupción át a morális áldozatokig – pedig még csak nem is a felsőbb körök játszmáiba pillantunk be, hanem egy dágványi lábtörlőgyár működésébe. Az előadás kapcsán a rendezővel, Kovács Dániel Ambrussal beszélgettünk.

Benne vagy erősen épül a színészek improvizációjára. Milyen volt ez a közös munka?

Az előadás próbafolyamata a szokásoshoz képest fordítva zajlott. Először csak a témával indultunk el, beszélgettünk, kutakodtunk, improvizáltunk, egyre jobban közeledtünk ahhoz, amit mondani szeretnénk, megírt jelenetek viszont nem voltak. A bemutató előtt tíz nappal lett kész a szövegkönyv, három-négy nap eltelt szövegtanulással, úgyhogy valójában egy nagyon intenzív, a színészek számára leterhelő egyhetes próbafolyamat előzte meg az előadást.  Mivel a szöveg maga erősen törekszik a köznyelviségre, igyekszik megőrizni annak minden jellegzetességét az ismétlésekkel, a félbeszakadt mondatokkal együtt, ezért nem volt egyszerű feladat megtanulni, sőt még száz százalékosan hibátlanul egyik alkalommal sem hangzott el. Itt-ott ki is maradnak belőle részek, de ez nem is olyan nagy baj, ha egyébként van lendület. Azért is volt végül elég a tíznapos próbafolyamat, mert mire elkezdtünk foglalkozni a tényleges jelenetekkel, a színészek már megvoltak a szerepeikkel, hiszen részben ők írták, részben pedig rájuk íródott.

Benne vagy azért is izgalmas, mert ezeket a hatalmi játszmákat gyakran a felső osztály közegébe a helyezik, ti viszont egészen másra irányítottátok a figyelmet.

Igen, mert szerintem a hatalmi réteg játszmái inkább egy regényben jobban taglalhatóak, engem pedig az érdekelt, hogy az a küszködés, amire a jelenlegi rendszer kárhoztat minket, hogyan jelenik meg a sokat emlegetett kisemberek szintjén. Itt vannak olyan drámai helyzetben az emberek, amiben tényleg dönteni kell a kenyér és a gerinc között.

Mit gondolsz, a társadalom szegényebb rétegeiben pontosan ugyanazok a játszmák jelennek meg, mint a felső körökben? Mennyire örökítődnek át az érvényesülési módok?

Ha van egy transzparensen működő rendszer, akkor a felemelkedés lehetősége is tisztább, hiszen szabad a verseny. Ha azonban torz módon működik ez a  kapitalista rendszer, és a pénzekre szinte kizárólag a politikához közel álló emberek tudják rátenni a kezüket, mert a bennfentesség többet számít, mint a valódi érdemek, akkor sokszor ez a haveri alapú ügyeskedési modell lesz az egyetlen lehetőség, ami által előrébb lehet jutni. Mintává válik, mert mindenki ezt látja működőképesnek. De valójában engem nem is annyira a pénz érdekelt, hanem az a rendszer, amiben szépen lassan elkorhadunk, hiszen nincsenek tiszta feltételek.

Szerinted milyen játékszabályok szerint működik ma a társadalom?

Elszomorít az a jelenség, hogy rengeteg olyan embert látok, akinek az élete egyszerűen nem fut ki sehová. Azok, akik ebbe a NER-rendszerbe nem tudnak beilleszkedni, képtelenek érvényesülni, holott a képességük és az ambíciójuk meglenne hozzá, csak nem ismerik az ügyeskedés hatékony formáit, vagy pusztán alkalmatlanok rá. Látom, ahogy folyamatosan mennek tönkre a kis cégek, a kis vállalkozások, tengődnek, küszködnek az emberek, és sokszor eszembe jut, hogy egy normálisan működő társadalomban valószínűleg jobb eséllyel indulnának, vagy legalábbis egyenesebb gerincet tudhatnának magukénak. Azért is érdekelt a Benne vagy története, mert nem rég lettem negyvenéves, és ilyenkorra már az embernek vannak valamiféle elvárásai, hogy hol akar tartani az életében, ott a kérdés, hogy merre induljon tovább, miközben folyamatosan záródnak be a kapuk. És ilyenkor, ha az embert pofán csapja, hogy a saját korosztályából ki milyen teljesítménnyel hova tudott eljutni, és ahhoz milyen áldozatok kellettek, könnyen átértékeli a saját útját is. A mi történetünkben például valaki úgy dönt, hogy beáll a sorba: gazember lesz.

Ezek az elvárások az egyénből jönnek, vagy egyfajta külső nyomás is detektálható?

Biztos, hogy mindkettő benne van, hiszen mindenki valaki máshoz képest határozza meg önmagát. Nagyon ritka az, aki olyan stabil értékrenddel rendelkezik, hogy azt tudja mondani: én ezt akarom, és nekem ennyi elég. Bennem régóta motoszkál az előadás alapötlete, az érettségi találkozó, akartam is erről egy külön előadást csinálni. Ez ugyanis egy mintahelyzet ahhoz, hogy nagyjából azonos esélyekkel induló, azonos környékről jövő emberek 10-15 év elteltével milyen életet tudtak felépíteni maguknak, vagy legalábbis mit akarnak mutatni a külvilágnak. Ilyenkor szoktak a nők borzasztó fogyókúrába kezdeni, miközben a férfiak a menő autójuk kulcstartóját pörgeti az ujjukon, és hangosan magyaráznak arról, hogy hány ember dolgozik a kezük alatt. Ebben a kivagyiskodásban, azt hiszem, én személy szerint nem vagyok érintett, mert egy egészen másfajta úton indultam el, mint az osztálytársaim, de általában véve nagyon érdekel, hogy milyen ez a helyzet. És persze ebben mindig megjelenik egy külső nyomás is, hogy a társadalom és a közbeszéd szerint, hol kéne tartsál. Hiába vagy egyébként elégedett azzal a kis világgal, amiben mozogsz, amikor jön egy ilyen osztálytalálkozó, akkor hirtelen megcsaphatja az embert az elveszettség érzése, és elkezdenek felbukni azok a kérdések, hogy vajon milyen lehetőségeket szalasztott el, hol tartana, ha egy másik ajtón kopogtat.

Te érezted már azt, hogy nem érdemes tovább azzal foglalkozni, amibe belekezdtél? Hogy keresni kéne egy másik utat?

Időnként felmerül. A független színházi szférában egyre nehezebb anyagi küzdelmek  nélkül dolgozni, ezért gyakran már a munkafolyamat eleje is egy borzasztóan fárasztó pénzügyi meccs. Szerencsésnek  mondhatja magát az, akinek sikerül elérnie, hogy a színház ne egy hobbiszintű tevékenység legyen számára, hanem meg is tudjon belőle élni. Amikor ezeket tapasztalja az ember, persze hogy nekikeseredik, és felmerül benne a kérdés, hogy meddig érdemes ezt csinálni. Az meg egy másik dolog, hogy azzal az országgal, amiben élünk, ki mennyire tud azonosulni, mennyire komfortos az ittlét. Tulajdonképpen az is egy folyamatos dilemma, hogy itt jobb-e, vagy máshol Nyilván mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya is, nem beszélve arról, hogy nehéz idegennyelvű közegben színházat csinálni, nem pusztán a nyelv, hanem a humorunk és a közös kulturális referenciáink miatt is. Ha elmennék innen, újra kellene tanulni az egészet.

Mit gondolsz, mi az, ami a most, a 21. században új jelenségként befolyásolja a rendszert, amiben élünk?

Az információnak és magának a kommunikációnak mindenféleképpen van egy dömpingszerűsége vagy pluralitása. Akármi derül ki, azt túl lehet harsogni valami hangzatosabb dologgal, ezért ma már alig van jelentősége annak, hogy ki mit mond. Ez a post truth korszak, amiben teljesen mindegy, hogy mi az igazság, tehát nem az alapján fognak megítélni, hogy megállok-e morálisan. Már most azt látom, hogy nagy zavarodottság van a fejekben emiatt, és persze nem csak Magyarországon. Ez egy korjelenség, és igyekszem rá nem öregesen reagálni, nem azt sírni vissza, hogy mi volt korábban. Talán más korszakok sem voltak tisztábbak, de ebben a mostaniban nekem elveszni tűnik a számonkérhetőség, az, hogy az emberek következetesen képviseljenek valamit, vagy egyáltalán, hogy igényük legyen végiggondolni valamit. Nehéz kihámozni, hogy mi is a valóság.

Talán mert az egységes propagandát mostanában felváltották az egymás mellett létező alternatív valóságok.

Igen, és ezek az alternatív valóságok aztán beépülnek a fejekbe. Régen is volt mindenféle államvallás meg állami propaganda, az, hogy ki mennyire hitt benne, persze változó volt, de az ember viszonyt tudott kiépíteni hozzá. Ma ettől a „bármit mondhatok, csak jó hangosan mondjam” állapottól óriási zavar keletkezik. Ha megkérdezel valamiről egy embert az utcán, akkor gyakran azt tapasztalod, hogy egyik mondatának nincs köze a másikhoz. Az alapvető logikai elemek hiányoznak a gondolkodásából, mintha maga számára sem lenne már elvárás az önálló véleményformálás. Nem mintha én lennék a megtestesült racionalitás, csak nagyon nehéz úgy vitatkozni, vagy egyáltalán megtudni valakiről, hogy kicsoda, ha a mondanivalója nem áll össze egy gondolatmenetté. Lehetne ez egy filozófiai, egy vallási, sőt tulajdonképpen bármilyen kohézió, de valaminek mégiscsak össze kellene tartania egy ember megnyilvánulásait.

Szerinted azok számára, akik már ebben a rendszerben születtek, természetesebbnek tűnik ez az ügyeskedésen alapuló érvényesülési mód? Rá lehet erre szocializálni az embereket?

Biztos létezik ez a jelenség, azt nem tudom, hogy mennyire általános. Az biztos, hogyha erőteljes változások vannak a közéletben – és most nem a jobb- vagy baloldalról beszélek –, akkor az kihat a szocializációra is, arra, hogy milyen lehetőségeink vannak a világ megismerésére. A hetvenes évektől a 2000-es évekig tartó liberális demokrácia még viszonylag egy homogén prosperáló időszak volt, most azonban minden elkezdett recsegni-ropogni, ez pedig új élettapasztalatokhoz is vezet. Azokra, akik ilyen országban nőnek fel, egészen biztosan rányomja a bélyegét a jelenlegi rendszer: ez egy ilyen világ, így lehet benne érvényesülni. Nincs előttük másik példa, amit követni tudnának.

A színházat is alapvetően társadalmi-politikai térként gondolod el?

Nincsenek olyan elveim, miszerint a színháznak kizárólag a közéletről kellene szólnia, vagy hogy valamiféle missziót kellene beteljesítenie. Rengeteg színház van, amit én érvényesnek és hitelesnek tartok, de engem mostanában ezek a témák érdekelnek. Fontosnak tartottam beszélni arról, hogy mitől és miként döglődik az ország, hogy milyen személyes döntéseket kell valakinek meghoznia, ha élhető életet szeretne magának. Szükségszerű-e, hogy ilyesfajta döntések találják meg az embert? Mit lehet kezdeni egy felkínált lehetőséggel?  A Benne vagyban egy meglehetősen absztrakt problémát szerettem volna hús-vér emberek drámai helyzeteire lefordítani.

Vannak ma tabuk a színházban? Olyan jelenségek, amikről nem szabad, vagy csak nagyon nehezen tudunk beszélni?

Nem hiszem, hogy lenne olyan téma, amiről le lennének tiltva a színházak. Inkább ízlésbeli kérdésnek tartom ezt. Én például nem szeretem, ha az előadás egyértelmű propagandát közvetít, ahogyan a bulvár, személyeskedő vonalat sem szívesen nézem. Egyébként általános tabuk talán nincsenek, az már más kérdés, hogy működik-e valamiféle belső cenzúra, hogy a politikailag élesebb, szókimondóbb, provokatívabb dolgokat mennyire engedi meg magának egy állami fenntartású színház. Egyfajta óvatosság e tekintetben mindenképpen van a levegőben.

Magadat nem szoktad rajtakapni az óvatosságon?

Amikor megfordul a fejemben a gondolat, hogy most akár el is lehetne kezdeni óvatoskodni, akkor azonnal jön valami hülye dacos reakció: csak azért is csináljuk. Csináltam például  2010-es évekbeli termelési operettet a Katona Kamrában, ebben az ötvenes-hatvanas évek propaganda-műfaját alkalmaztuk az itt és mostra, természetesen erős iróniával.  Pont ez a dac lökött bele ebbe a munkába is: muszáj erről beszélni, muszáj kiröhögni ezt az egészet, ami körülöttünk van, muszáj kidolgoznunk magunkból ezt az óvatosságot. Az nem létezik, hogy alkotóként bármitől is félni kelljen.

Fotók: Gulyás Dóra