Babarózsaszín fekete humor

A hollywoodi filmgyártás aranykorát meghatározó színésznők életrajzaiban majdnem több a depresszió, alkoholizmus, öngyilkossági kísérlet és elektrosokk-kezelés, mint a csillogás. Ez utólag persze csak hozzájárul a dívák és szexikonok tragikus romantikájához. Henry Farrell azonban nem romantizál, és nem is használja az elmebetegséget a szereplők sorsszerű, drámai büntetéseként, sőt a Mi történt Baby Jane-nel? története formabontó és tulajdonképpen ma is rendkívül felvilágosult módon azt a kérdést is felveti, hogy ki tehet arról, ha egy pszichiátriai betegút tragédiába torkollik. A szeptemberben 23-ai évforduló apropóján több hírportál is elővette a békásmegyeri robbantás anyagát nem sokkal a bemutató előtt: ez most is aktuális kérdés. Alföldi Róbert rendezéséből ez az aspektus hiányzik – a Hatszín Teátrum előadása drámai, de elsősorban groteszk és vicces.

A főszereplő Hudson nővérek mindketten megérték a sikert és azt is, hogy leejtették őket. Jane ünnepelt gyereksztárként zenés-táncos műsorával végigturnézta az országot, a család kenyérkeresőjeként elkényeztették. Felnőve azonban háttérbe szorult húga, a filmcsillag Blanche mellett, és csak az ő közbenjárására kapott jelentéktelen mellékszerepeket a filmjeiben. Miután Blanche egy autóbaleset után tolószékbe kényszerül, a fokozódó alkoholproblémákkal és pszichés gondokkal küszködő Jane és ápolásra szoruló húga együtt élnek a nagy hollywoodi házban valamiféle feszült egyensúlyban. Ez az egyensúly bomlik meg, amikor Blanche fénykorának nagy romantikus filmjeit műsorra tűzi a tévé, és napról napra egész köteg leveleket kap egykori rajongóitól. Blanche ezáltal újraélheti a dicső múltat, és képes lépéseket tenni, hogy kettejük berögzült élethelyzetéből végre kiléphessen. Kettejük lappangó konfliktusa kiéleződik, Jane kicsinyes bosszúállásai elfajulnak, és miközben ő is megkísérli visszakapni saját letűnt ragyogását, egyre távolabb sodródik a valóságtól.

Hernádi Juditnak nagyon kézre áll a gyerekkori önmagában megrekedt Jane szerepe. Erős mimikájával és hanghordozásával komikaként is elemében van, de a briliáns motyogás, dünnyögés és káromkodás humoránál jóval árnyaltabb a játéka. Miközben kegyetlenül tudunk röhögni azon, hogy mennyire bizarrul viselkedik, milyen szánalmasan infantilisek a húga életét megkeserítő húzásai, a folyamatos ivás és hazudozás közepette, toporzékolva is vannak nagyon átélhető és megérintő pillanatai. Pedig Alföldi Róbert rendezése gátlástalan, sokszor egyenesen paródiába hajló horror-vígjáték, amit elsősorban Hernádi játéka finomít. Az előadás mindjárt egy otromba visszaemlékezéssel indul: Baby Jane a bugyuta, szirupos fellépés után a szintén gyerekes copfokat viselő, magát lelkesen illegető Blanche-sal civódik és fagyit követel. Zavarbaejtően sok ez a jelenet, és csak később, az előadás előrehaladtával kerül a helyére Jane pszichotikus flashbackjeinek sorában.

Kiss Mari teljesítménye sem marad el Blanche megformálásában. Annyira méltóságteljes és kifinomult minden rezdülése, hogy még abban is van valami királynői, ahogy emeleti szobájának foglyaként éli a mindennapjait. Bár kettejük kapcsolatában kívülről nézve Jane az agresszor, az a nyugodt, fensőbbséges hangnem, ahogy tűr és csitít, az erőviszonyokat mégis az ő javára billenti el, mellette Jane még nevetségesebbnek és szánalmasabbnak fest. Nagyon lassan hajlandó csak áldozattá válni, sőt amikor Jane mikroagressziói már konkrét bántalmazássá fajultak, Blanche egy darabig még akkor is úgy viselkedik, mintha lenne kontrollja a súlyosbodó helyzet felett.

Hartai Petra a bejárónő szerepében mintegy a külvilág tekintetét testesíti meg, ugyanakkor lendületes, agilis fellépése mellett különösen feltűnő a testvérpár statikus múltba merevedettsége. Edna sem tűnik teljesen normálisnak persze, miközben infantilizáló tutujgatással gondoskodik Blanche-ról, de az ő tekintetén látszik megvillanni az is, hogy esetleg az egyébként megnyerő, mártírtürelmű Blanche fejében sem stimmel valami. Hartai Petra a bejárónő egyszerűségét olyan hihető és mégis heroikus hűséggel ötvözi, hogy az ő szűrőjén keresztül kezdjük Jane állapotát igazán fenyegetőnek látni, és kénytelenek vagyunk rokonszenvezni vele annyira, hogy amikor Jane megakadályozza, hogy kiszabadítsa Blanche-t, a helyzet előre sejthető végkimenetele minden fekete humor ellenére is letaglózó.

A szereposztásban külön izgalmas, hogy a múltbeli apát és a nagy visszatéréshez felbérelt zongoristát egyaránt Kovács Máté formálja meg, és hogy ő mennyire feltűnően, pimaszul fiatal. A Kovács Máté és Hernádi Judit közötti üvöltő korkülönbség az, ami igazán összemossa a flashbackekben a valóság és szubjektív emlékezés, fantázia közötti határvonalat. A szerepösszevonás által még érzékletesebb, hogy Jane belül gyerek maradt, és a nagy visszatéréshez is egy apafigurát keres tulajdonképpen. A mamahotelben lagymatagon munkát keresgető zongorista szinte az ő visszamaradottságának „egészséges” tükörképét eleveníti meg.

Kovács Máté játéka teljesen korrekt, igazán nem tehet róla, hogy sajnos épp az általa megformált karakterek azok, akik valahogy nem tudnak kikerekedni. Különösen az apa jelenetei nagyon ellentmondásosak. Látjuk meghunyászkodni a követelőző Baby Jane előtt, de azt is, ahogy könyörtelen hajcsárként gyakoroltatja a gyerekkel a Marilyn Monroe előadásában elhíresült, alig burkoltan szexuális tartalmú My Heart Belongs To Daddyt. Látjuk féltő, szerető szülőként, majd azt, hogy Blanche-ra bízza Jane-t, mielőtt magukra hagyná őket, mert nem bírja tovább Jane-nel – aztán úgy tűnik, mégiscsak ott vannak a maradványai a ház alagsorában Jane egykori fellépőruhái között. Persze a flashbackek érezhetően Jane fejében játszódnak, mégis nagyon hiányzik, hogy amiképpen végül megtudjuk az igazat a két nővér sorsát végképp megpecsételő balesetről, úgy kerüljön határozottan kimondásra az is, milyen szerepet játszott az életükben az apa, aki Jane-t kipimpelte gyereksztárnak.

Bercsényi Péter két idősödő nőt alakít könnyed humorú, hibátlanul mértéktartó hanghordozással és finom kis feminin gesztusokkal, a történet szempontjából tét nélkül, az előadás hangulatában mégis meghatározóan. A szomszéd nő és a zongorista mamája nem különülnek el egymástól élesen, szórakoztató figurák a harsányan nyárspolgári pletykaéhségükkel és a két felvonás közötti szünetben ad hoc osztogatott kötési tippekkel, a néhol egészen karikatúraszerű Jane-hez képest mégis hétköznapiak.

Ezekkel a színészi alakításokkal nehéz lenne rossz előadást produkálni, de a fojtogatóan zárt, tömény rózsaszín látvány jelentőset tesz hozzá a produkcióhoz. Eleve nem nagy a játszóhely, de még szűkebbnek hat attól, hogy a felét elfoglalja a Hollywood-égősoros keretbe zárt varietészínpad. A bársonyfüggöny mögött hol Blanche szobáját találjuk, hol a flashbackek különféle helyszíneit. A hangsúlyozottan kis térben különösen erősen hat az a jelenet, amikor Blanche a tolószékéből kimászva próbál eljutni a lépcsőfokok alján lévő telefonig, hogy segítséget kérjen. A percekig tartó küszködés alatt Kiss Mari rezzenésnyi mozdulatai a szabadulásért folytatott epikus harccá állnak össze.

Kiss Julcsi jelmezeinek ízlésvilága kicsit a kultikus ’63-as film hangulatát is megidézi. Nagyon kifejező, személyiségtükröző erejű a két főszereplő megjelenése, éles a kontraszt a rózsaszín ruhájában kicsit slampos Jane és még a tolószékében is dívásan elegáns Blanche között. A történet előrehaladtával, ahogy Jane egyre inkább elvész a múltban és az általa elképzelt Baby Jane-visszatérésben, külsejében is közelebb kerül egykori önmagához, rajta marad a flashbackekben viselt feltűnő játékbizsu és a copfok, míg Blanche Jane uralma alatt egyre elhanyagoltabb és ziláltabb lesz. Egy pontig Blanche megjelenésének megrázó romlása sokkal inkább kifejezi a bántalmazást és azt, hogy élete veszélyben van, mint Jane erőszakossága.

Hernádi Judit mindent belerak a végjátékba, amit lehet, késelés után képes bocsánatot kérni. Miközben Jane tudata felrostozódik, és egyre mélyebbre csúszik az őrületbe, szörnyű cselekedetei ellenére egyúttal egyre emberibbnek és gyámoltalanabbnak is látszik. Mégis hagy hiányérzetet maga után az előadás. A történet csúcspontja lenne, hogy fény derül arra, hogyan történt valójában a sorsfordító autóbaleset, kinek a felelőssége az, hogy Jane eljutott ide, és nem kapott időben segítséget. Ez azonban nem kapja meg azt a hangsúlyt, amit megérdemelne. Blanche vallomását agyoncsapják a lezárás groteszk humorú horrorelemei, ettől pedig súlytalan és kicsit hamis marad az a mondat, hogy mindez történhetett volna egész másképp is. Nem értelmezhető kettejük között a megbocsátás, feloldozás sem.

Így tehát ez a Mi történt Baby Jane-nel? igazán nagyívű pszichothriller helyett inkább egy briliáns színészi játékokkal, impozáns látványmegoldásokkal és izgalmas lélektani felvetésekkel dúsított, középsúlyú horror-vígjáték marad, amin jól szórakozunk, de amiből leginkább Hernádi Juditra és a röhejesen torokszorító, véráztatta bevásárlószatyorra fogunk emlékezni.

Henry Farrell: Mi történt Baby Jane-nel?

Fordította: Zöldi Gergely
Rendezőasszisztens: Kovács Krisztián
Jelmeztervező: Kiss Julcsi
Díszlettervező: Kálmán Eszter
Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők: Hernádi Judit, Kiss Mari, Hartai Petra, Bercsényi Péter, Kovács Máté

Hatszín Teátrum, 2019. szeptember 20.

Fotók: Szokodi Bea