dunszt.sk

kultmag

szebb zsinórmérték; kívülről, konkrétan a; pünkösdvasárnap, keserű

szebb zsinórmérték, egészen más anatómia; mozaik-
pozsony. ahol két hete egyedül. és nincs bennem honvágy semmi.
hiányzik persze néhány ember; de az idő is csak türelmetlenség.
ezt üzentem egy szerdán varjúval odinnak, meg hogy maradok még.
mert tényleg teljesen eltűnni, elveszni, és megkerülni vagyok itt.
a város mai neve egy félreértés következménye; az öreg híd
jelenleg a legújabb. mindez egyre jobban tetszik. sőt gyönyörű.
és nem is történt még semmi különös; egykutya vagyok, meg-
felelek a szánkó elé. itt a depresszió is jobban esik. hidakról,
bálnaszívről majd máskor. jó élni. újratanulom az ábészét.

kívülről, konkrétan a szomszédból figyelem, mi folyik
manapság otthon. kényelmi állapot, egy ösztöndíj lassan tényleg
elhiteti velem, hogy valóban íróféle volnék, még ha most leginkább
csak rajzolok is. papa-pozsonyban lassabban öregszem. máshogyan
érintenek a „köz” ügyei — innen mintha látnám, hogyan lehetne
jobb. például szokatlanul kedvesek az emberek itt. mégsem kell
egyből felugranom a kocsma közepén azt üvöltve, hogy „hülye
magyarok!” megismétlem: valóban, mintha; azt mondjuk: lehet.
elsétálok a dunához, egyszer sem léphetek ugyanabba a folyóba;
folyik valahová (bár talán ez is csak vélekedés). hát hadd folyjon.

pünkösdvasárnap, keserű pontatlanság szívtájékon,
mert beleszerettem a városba, melyet ma el kell hagynom. én csak
„idenőttem” hat rövid hétre, bele egy szebb zsinórmértékbe; barokk
mondatokkal kellene felépítenem, amit belaktam. halogatom a belső
vonat menesztését; élek, és már nem tudok jobban, ezt láttam be híd-
pozsonyban. primer szégyen, pedig én nem vagyok az apám, akinek
a vöröskői vár pincéjét fotóztam, posztumusz. eső, változó felhőzet,
napsütés, hűvösre fordul, és ellenkezőleg. „itthon”, már megérkezve
a napon madarak zsigerei rothadnak; valahonnan ugyan ismerős,
mégis szürreális minden, csak várom, hogy a lelkem utolérjen.

A szerző akvarelljei
Fotó: Ozsváth Zsuzsi