dunszt.sk

kultmag

„Bele van kódolva az emberekbe, hogy meg akarják úszni a dolgokat”

Október elején került a mozikba a FOMO – Megosztod és uralkodsz című magyar film. A történet a Z generáció, a mostani 16-19 évesek egyik kardinális kérését járja körbe, vagyis hogy mi a következménye, ha egy házibuli elfajul, és egyes részletek elterjednek a social médiában. A FOMO esetében a buli az átlag házibuliknál is durvább méreteket ölt. Hartung Attilát, a film rendezőjét kérdeztük.

Hogyan vetődött fel benned, hogy kifejezetten generációs filmet szeretnél csinálni?

Elsősorban úgy, hogy nem feltétlen éreznék személyesnek egy olyan történetet, ami mondjuk a gyerekvállalásról vagy egy munkakereső harmincas problémáiról szól, mert abban nem vagyok otthon, ahhoz nem úgy közelítenék. Azt a világot, ami a pesti belváros, a pesti éjszaka és a gimisek világa, magaménak érzem, mert ez a múltamnak egy nagyon nagy szelete. Valahogy ezek a történetek és a nőkkel kapcsolatos sztorik nagyon megtapadtak bennem. Amikor Kerékgyártó Yvonne-nal leültünk forgatókönyvet írni, eleinte nem konkrétan írtunk, csak beszélgettünk heteken keresztül. Rengeteget kérdezett, és arra jutottunk, hogy tulajdonképpen az elmúlt tíz évünk személyes tapasztalatai mind a gimisek világához vezethetőek vissza. Az összes konfliktustípusnak ehhez van köze.

Hogy jutott el a végleges változatig a forgatókönyv?

Volt egy korábbi forgatókönyv, de azt nem éreztem annyira reálisnak, mert ugyan az is generációs témáról szót, de egy fekete komédia jellegű dolog volt. Távolságtartónak éreztem, úgyhogy végül azt elengedtük, és Yvonne-nal a nulláról kezdtük az új könyvet. Azt egy évig fejlesztettük, bejártunk a Filmalaphoz konzultációra, mert felmerült egy csomó kérdés azzal kapcsolatban, hogy mi fér bele, mi nem, hogy miért káromkodnak ennyit a fiatalok, hogy miért ennyire sötét történetet akarunk elmesélni. Párbeszéd szintjén meg volt írva a kilencven százaléka, viszont az írás folyamatához tartozott az is, hogy a színészekkel együtt kezdtük el kidolgozni a jelenetek ívét. A dramaturgiát és a logikát megtartottuk, de amikor bekerült a 8 kamasz, akkor elkezdett élni az egész, mert addig néhány helyen elég suta volt, amit leírtunk.

Miért tartottad fontosnak, hogy a nyolc főszereplő, a négy fiú és a négy lány amatőr legyen?

Volt olyan, hogy bejött a castingra egy színész, akinek ez volt a végzettsége, de a korából és pontosan azért, mert ezt ő tanulta, nem úgy akarta értelmezni a jeleneteket, ahogy mi, hanem meg akarta tanulni a szöveget és azt igyekezett minél hitelesebben átadni. Viszont egy 17-18 éves kamasz, aki nem ért a filmezéshez, a színészethez, az nem fog erre törekedni, hanem józan paraszti ésszel megnézi a szöveget és átgondolja, hogy ez így hiteles vagy sem. Itt nem az volt, hogy a mi bizonyos helyeken szar káromkodásainkat, amik nem szájra illeszthetőek, próbáljuk valakire ráerőszakolni, hanem igyekeztünk velük együtt összerakni a dialógokat, hogy minél hitelesebb legyen.

A korábbi filmjeidnél is alkalmaztad ezt a technikát, hogy a színészeket is bevontad a dialógok alakításába, vagy ez most egy új irány volt?

A korábbi filmjeimben nagyrészt profi színészek voltak. Velük nem lehetett megpróbálni dialógokon agyalni, mert színházban játszottak, meg azok más típusú filmek voltak, mást kívántak, másféle instruálásra volt szükség. A mostani filmnél ki kellett írni egy féléves próbafolyamatot, és ilyen tapasztalatom még nem volt. Tematikájában egyébként hasonlít egy-két kisfilmemhez a FOMO, de gyakorlatilag mindent másképp kellett csinálnom, mint eddig. Folyamatosan tanultam a film készítése közben. Az volt az alapelképzelésem, hogy értelmes emberek üljenek velem szemben, akikkel lehet majd vitatkozni, de azt nem tudtam, hogy mennyire lehet majd. Az volt a legnagyobb parám, hogy a színészek ne legyenek szarok, nehogy az legyen, hogy csinálunk egy házibuli-jelenetet, ami kínos. Ha egy doboz sört rosszul nyitnak ki, az is tud kellemetlen lenni, mert ez egy olyan közeg, amiben mindenki volt már. Nyilván volt egy B tervem, hogyha kuka mindenki, mert rosszul válogattam, akkor mi lesz, de ilyen szempontból a legjobban sült el a dolog. Betartották a szabályrendszert, értették a határokat, mégis mindent meg lehetett beszélni.

Milyen szempontokat vettél figyelembe a casting során? Mit kerestél célzottan?

Az volt a lényeg, hogy mennyire jól impróznak, milyen az arcuk a kamera előtt, mennyire jól elemeznek, és hogy tudnak működni csapatban. Fontos volt, hogy ne ilyen kiszavazó-show legyen az egész, hogy elkezdik egymást fúrni, mert ha egy csapat 17-18 éves össze van zárva hetekig, hónapokig, akkor ez simán megeshet. Azt akartam, hogy ha valaki hajnali kettőkor a huszadik forgatási napon már nem bírja nyitva tartani a szemét, mert annyira fáradt, akkor a másik kettő ne kiröhögje, hanem menjen oda, pofozza meg, húzza be a szettbe, és csinálják meg.

Hogyan zajlott a próbaidőszak?

Ott kezdődött az egész, hogy le lett ültetve egyesével mindegyik szereplő kamera elé, aminek a képét kivetítettük egy tévére, és a többiekkel együtt néztük az arcát. Én mindig belesuttogtam valamilyen érzelmet annak a szereplőnek a fülébe, aki a kamera előtt ült, és el kellett képzelnie egy sztorit ehhez kapcsolódóan, amin vagy nagyon fel tudta idegesíteni magát, vagy nagyon boldog lett tőle. Az volt a feladat, hogy nem mutathatja ki az érzéseit, és tök jó volt látni közben, hogy a többi színészpalánta a monitort figyelve pontosan megmonda, milyen érzelmekről volt szó. Tök jó volt szembesíteni őket azzal, hogy mennyire megdöbbentő, hogy ott van a szemedben, amire gondolsz, anélkül, hogy játszanál, mert a kamera ennyire elárulja. Ezután visszanézték saját magukat, és elkezdtünk a karakterekről beszélgetni. Kaptak egy 250 kérdésből álló kérdőívet, amiben gyakorlatilag azt is megkérdeztük, hogy az adott karakter hányszor jár manikűröshöz, és ki a kedvenc baseball-játékosa. Ezt azért nem akartam én csinálni, mert ugyan volt egy karakterrajzunk, de jobbnak láttam, ha a szereplők maguknak találják ki a karakterük mikrovilágát.

Ezt hogy kell elképzelni? Mindenki ugyanazokat a kérdéseket kapta meg?

Ez úgy nézett ki, hogy megkapták a kérdéssort, hazavitték és elkezdték kitöltögetni, aztán visszahozták. Ez azért volt fontos, mert inkább a szereplő döntse el, mint én, hogy mondjuk a karaktere október 12-én született, és mérleg a horoszkópja, mert ilyen és ilyen típus, és ez a mérleg csillagjegyre illik. Ő képzelte el, ő gondolkozott rajta, szóval az a lényeg, hogy ő értse jobban. Ha valami nem stimmelt, vagy az adott jelenethez nem volt hozzáilleszthető, akkor szóltam. Volt például egy olyan kérdés, hogy mennyire agresszív Vivi karaktere. Ott ez azért fontos, mert az egyik jelenetben letámadják a vécében, és nem mindegy, hogy hogyan reagál, mennyire esik pánikba, mikor sírja el magát a jeleneten belül, mikor kezd el visítani, mikor lesz teljesen kétségbeesett. Hogyha erre a kérdésre nem passzolt a válasz, akkor azt megváltoztattuk, átbeszéltük, mert ott valami még nem volt letisztázva. Egyébként a manikűrös kérdésekhez a valóságban sem tudnék hozzászólni.

Mennyire támaszkodtatok a realitásra a jeleneteknél?

Minden egyes jelenetnél az volt a fő szempont, hogy hogyan lehet a leghitelesebben bemutatni ezt az egészet. A bulijelenet esetében például történik egy bűncselekmény, egy nemi erőszak. Nem állítom, hogy minden buli ujjszopásba torkollik, de van ilyen, mert azok az elemek, amikből össze van rakva, nagyon is a valóságból származnak. Ez a jelenet egyébként nagyrészt Yvonne és az én emlékeimből, tapasztalatainkból áll össze, és mondjuk úgy húsz százalékban jelenik meg az, hogy a szereplők milyen bulikban voltak és mit láttak.

Hogyan éltétek meg, hogy ezeket a finoman szólva sem szokványos jeleneteket, az ujjszopást, az erőszakot, a hajléktalanos jelenetet újra és újra elpróbáltátok?

Sokszor próbáltuk el ezeket a jeleneteket, és ezért a srácok hálásak voltak, mert a próbákon még nem volt tétjük. Egy Vas utcai, fekete falú teremben próbálni a nemi erőszakot ugyan stresszes, émelyítő és zavarba ejtő, de más, mint amikor a forgatáson élesben megy. A próba inkább lebontott gátakat, minthogy épített volna. A próbafolyamat utolsó egy hetében a szereplőket kivittük az eredeti helyszínekre, a kocsmákba, a gyrosos elé, és felvettük velük a jelenetek 60-70%-át. Ez azért volt hasznos, mert így látták, hogy később hogy fog mozogni Kristóf a kamerával, nekik honnan hova kell lépniük, a Nyugatiban melyik irányból pontosan hová sétálnak stb. A helyszínen már érezték, hogy ez a próbafolyamat vége, és kezdünk forgatni, és ez jó volt, mert így, amikor megkapták a diszpót, már tudták, mi fog történni, hiszen emlékeztek rá a próbákról. A forgatáson így „csak” arra kellett figyelni, hogy jól imprózzák le a szöveget. A jelenetek egy része mindig impró maradt, mert úgy éreztem, így lesz élő az egész.

Számodra rendezőként melyik jelenet a legmeghatározóbb?

Kettő van, az erőszak és a Nyugati aluljárós. A Nyugati pályaudvaros jelenetnél éreztem a legjobban elememben magam, mert rengeteg szereplő volt egy térben. Minél többen vannak, annál boldogabb és koncentráltabb vagyok. Amikor Jorgosszal felvettünk egy mélázós arcközelit az utcán, ahogy sétál, az nem töltött el annyi izgalommal, mert az egy arcközeli, amit sétálva fel kell venni. Az erőszak-jelenet pedig nehéz volt, mert már napokkal előtte marhára izgultunk mindhárman, Panna, Jorgosz és én, hogy milyen lesz, hogy fog sikerülni, mert egy súlyos és kegyetlen jelenetet kell felvennünk. Ez egy zárt szett volt, ők ketten voltak a szobában, én pedig a monitorommal ültem a sarokban, és Jorgosz kezében volt a kamera. Ha valami nem olyan ritmusban történt, ahogy szerettem volna, akkor beleszóltam, és ugyan néha leállítottuk a kamerát, de inkább hagytam, hadd forogjon. Bementünk a szettbe és kijöttünk egy órával később.

Miért azt a narratívát választottad, hogy az elkövető szemszögéből ábrázoljátok a történéseket?

Azért, mert az egész film a felelősségvállalás köré épül. Minden részről, tehát a szülők, az elkövető, a baráti társaság részéről megjelenik a felelősségvállalás kérdése, ez a film legfontosabb motívuma. Azt vettem észre, hogy amilyen közegben élek, ahol mozgok, a felelősségvállalás hiánya sok helyzetben problémát okoz, és nem úgy történnek dolgok, ahogy ideális esetben történniük kellene.

Szerinted miért engedi meg a mai napig a társadalom, hogy megússza az elkövető?

Mert – és ezt a lehető legnegatívabb értelemben értem – egy férfiközpontú, szexista társadalomban élünk, és nehezen derülnek ki ezek az esetek. Ez azért is lehet, mert bele van kódolva az emberekbe, hogy meg lehet úszni a dolgokat.

Mi történik Gergővel és Lillával a film vége után?

Az a legszomorúbb, hogy Gergővel szerintem semmi, Lilla viszont mindig cipelni fogja ennek a súlyát. Az esetek túlnyomó részében nincs bűnhődés, ezért mi sem mutathattunk. Az már egy utópia lett volna, egy idealizált dolog, hiszen a valóságban nem ez történik. Az első szinopszistól kezdve végig konzultáltunk egy nemi erőszakra specializálódott pszichológussal, aki rengeteget segített abban, hogy hogyan tudjuk megmutatni a lehető leghitelesebben az egész történetet. Lilla olyasvalamiért marcangolja magát, amiért nem ő a felelős, és a pszichológus segített, hogy hogyan lehet ezt a fázist érzékenyen megmutatni, hogy hogyan lesz ez párbeszéd szintjén hiteles. Gergő a végére megérti ugyan, hogy mit csinált, de szinte a semmivel egyenlő, ami ezután megváltozik az életében.

Tegyük fel, hogy van bűnhődés. Milyen lenne akkor az a jelenet?

Nem véletlenül nincs benne. Abszurdnak érezném, ha bármit mondanék, mert ez egy sokkal komplexebb kérdéskör. Se bíró nem vagyok, se jogász. Személyes kötődésem van bizonyos szempontból, és tudnék radikálisat mondani azzal kapcsolatban, hogy milyen lenne a büntetés, de nem tisztem állításokat megfogalmazni. Az a jó, ha a film végén elgondolkodik az ember, hogy mi lenne a büntetés mértéke, és megfogalmazza saját magának.

Milyen visszajelzéseket kaptatok attól a korosztálytól, akikről szól a film?

Nekem a mai napig az a legjobb élményem, ha kamaszokkal beszélgetek róla, mert ők értelmezik a legjobban a filmet. Nem azonosítják magukat ezekkel a karakterekkel, nem általánosítanak, mert értik, hogy ez csak pár ember egy generációból, nem pedig egy egész generáció. Nekünk pedig ez volt a célunk a filmmel.

A film adatlapja a Mafabon

Fotó: Mozinet