A művészettörténet fitnesztermeiben

Amikor Calvin Klein találkozik Caravaggióval a virtuális posztmodern boncasztalán: valami ilyesmit mond Gareth Harris az orosz AES+F csoport munkáiban megszülető szépség természetéről, s nem oktalanul. A pozsonyi fotóhónap egyik attrakciójaként bemutatott Trimalchio lakomája című videóalkotás és fotósorozat (2009–2010) groteszk dekorativitása és szépségeszménye elsősorban a fentiekhez hasonló öszvéresítő tendenciákat léptet működésbe. A tökéletesre kozmetikázott világ alantas ösztönéletét historikus festménypózokba rendezi, miközben a giccs és a magas művészet barokk őseszményeinek komoly vagy éppenhogy kisiklatott allegorizmusába burkolja az egymáshoz igencsak közel kerülő szépség és undor fogalmát.

Petronius antik regénye züllésregény és látlelet, a római világ szuperszatírája: az újgazdagok színjátékká silányítják a hajmeresztő karnevállá alakított kultúrát, miközben a történelem maga is szemérmetlen konstrukcióvá válik, idióta „politikusok” játékterévé, rosszul megkomponált orgiává. A túlélés egyik kulcsa a retorikai éberség és a szarkazmusig savanyított humor.

Az AES+F művészcsoport (Tatiana Arzamaszova, Lev Erzovics, Jevgenyij Szvjatszki, Vlagyimir Fridkesz – az ő vezetékneveiből áll össze a társaság elnevezése) csak háttérmintázatul használja Petroniust: az ő tárgyuk a mai orosz újgazdag réteg szatírája, méghozzá a iuvenalisi intés jegyében, miszerint bizonyos korokban nehéz szatírát nem írni. A szereplők egy luxusszigeten elégítik ki „kulturális” igényeiket, melyek a wellness-világlátás sokszor teátrális hedonizmusa körül forognak, és a felsőbbrendűségi tudat mögött rejlő érzelmi és érzéki, szexuális űr lelepleződéséhez vezetnek. A „bennszülöttek” műparadicsomában az európai és ázsiai giccs együttes, tömény jelenléte lesz maga a szépség: a sporttevékenységek, a masszázsok, az étkezések, az ejtőzések bámulatos reneszánsz és barokk logikával megkonstruált terekben zajló színházi rituálékká válnak.

A balettszerű mozdulatok és koreográfiák erejét a végletekig erősíti Beethoven és Mozart hol ismétlődő, hol megszaggatott zenéje: a „klasszicizmus” rátelepszik a mögöttesre, s kiugratja a minden pillantásban, mozdulatban ott lapuló barokk szörnyeteget. A szabályosság, a szimmetria és a cserealakzatok válnak uralkodóvá: a szexuális tárgyként felkínált egzotikus világot képviselő alkalmazottak teste fokozatosan átveszi az uralmat a vendégek „igényei” fölött, s lényegében ellenszolgáltatás fejében „legyőzi” kiüresedett „kultúrájukat”, miközben szerephűen ragaszkodik a teátralitás elvárható barokk pompájához, és az ironikussá vált őshierarchiához.

A vendégek interakciói egymás közt is rituálisak maradnak, s minden cselekedet, helyzet egy-egy nagylélegzetű, neobarokk hiperrealizmuson alapuló tablókép megszületéséhez vezet.  Szent Sebestyén, Krisztus vagy a nyilazó Diana művészettörténetileg erősen kódolt szerepkörei mellé újak csatlakoznak, de valamennyi alárendelődik a fény és árnyék effektusainak, illetve a perspektívával való játszadozás technikai virtuozitásának. A keresztről leemelendő Krisztus póza egy fitnesszgépen végzett ernyedt tornagyakorlat közben bukkan fel, Dianáé egy lakoma során, a felmerülő Venus is csak egy újgazdag turista utánzata. Vagy tucatnyi klasszikus festmény aktualizált újragondolásáról beszélhetünk: egy fergeteges art-giccsképtár arzenáljáról, a művészettörténet fittneszterméről, de a pazar, a szép(pé alakított), a camp esztétikához igazított testek dominanciájáról is, valóságos modell-invázióról. A fiatalság kultikus fetisizálását az öreg test rapszodikus megjelenése csak tovább fokozza. A videó cselekménye hatalmas, poétikus tablókban fut össze, melyek csúcspontját hol a tökéletes pusztulás, hol pedig az extázisig fokozott harmóniavágy fájdalma jelenti.

A luxusszálló mikrotársadalom lesz, ahol írott és íratlan szabályok szerint konstruálódik meg a hedonizmus paradicsoma, a vendégek „szórakoztatása” életformává válik, a formális helyzetek drámaiakká lesznek, a felszín szépsége a nyomoronc lélek indikátora lesz. A folyamatos csábításba és hedonista metakommunikációba szédülő mikrovilág, ez a jó kis utópia minden vizuális hatás ellenére nem bűvöli el érzékiségével a nézőt: sokkal inkább a szatíra szippantja be, melynek csupán eszköze a minden ízében kijátszott, teátrális erotika. A luxushotel ideálvilága a napfény, az étel, a sport, a pihenés élvezetének klasszikus sémáin át vezet el a technika és a mindent átjáró érzékiség futurisztikus élményéhez, s ebből a redukált birodalomból az alapvető emberi értékek hiányoznak, száműzetésre kényszerülnek. Minden pompás színekben ragyog: ha nem lenne merő blaszfémia, azt mondanám, a szentképek világosságával. Nem minden ponton értelmezhető cselekmények zajlanak, ahogy az élet szimultaneitásában is, különféle önstilizációk érnek össze, lépnek közös terekbe vagy rekesztődnek ki. A csendélet mint konstruált alapforma csak az idill eltúlzott jelenlétéhez mérhető jelentőségű.

Az időfogalmak is az eszményihez igazodnak: nemcsak a fiatalságkultusz szintjén, hanem a hedonista klíma terepén is, egy olyan világban járunk, ahol egyszerre lehet élvezni a trópusi strandot és az alpesi sízést, ahol egy-egy pingponglabda gömbje és a földgolyó könnyen közös nevezőre hozható, ahol a dimenziók kinagyíthatóak és leszűkíthetőek, ahol a pénzelt hedonizmus minden lehetséges réteget meghódít.

Nem teljesen világos, hogy a kiállítás szervezői kissé elkülönítve ugyan, de miért helyezték mégiscsak közös térbe az AES+F csoport pozsonyi bemutatkozását Tom Jacobi tájfotóival. (E sorok írója Genfben látta először az AES+F csoport öt videóját – jó lett volna viszontlátni némelyiket Pozsonyban is.) Jacobi végül is hasonlóan dolgozik a szimmetriával, a geometrikus konstrukcióval: ő azonban reális, létező tájakban, jelenségekben, geológiai terepeken, kristályokban keresi meg azt, ami bennük rejlik, ha nagyon elbizonytalanodik, legfeljebb odabiggyeszt a tájba két pucér akrobatát vagy egy meztelen nőt. Ansel Adams eltökéltsége találkozik ilyenkor a populáris kultúrával és a tájkép-giccsel. Színeket csak bizonyos színeken belül használ: a szürke, a fekete, a kék, a bronz és a fehér megszámlálhatatlan árnyalatával él. Színtelen világa takarékosan színes. A kiállítása címe (Awakening) is inkább a kezdetre, az ébredésre, az öntudatra ébredésre utal, mintsem egy túlérett kulturális retorika leleplezésére. Világa is inkább befelé mélyül, és a reprezentációt könnyeden engedi át a meditációnak. Még a szakralitást is komolyan veszi: triptichont állít ki, melynek részei (Szürke anyagok, A fénybe, Belső fény) a megvilágosodás útjának stációit fejezik ki, s az anyagtól vezet el a szellemi dimenziókba.

A két világ egymás ellenpólusaként erősítheti fel a másik erejét: a művészettörténet túlstilizált fitneszterméből a túlstilizált tájra látni.

AES+F: The Feast of Trimalchio, Tom Jacobi: Awakening, 29. Fotóhónap. A kiállítás 2019. november 30-ig tekinthető meg a pozsonyi Műveszetek házában (Dom umenia).