Mustár Vs. horcsica

Misad Katalin fő szakterületei az összehasonlító nyelvészet, a helyesírás kérdései és a kisebbségi oktatás. A Pozsonyi Comenius Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén oktató nyelvészt a szlovákiai magyar nyelvváltozatokról és a szlovákiai magyar tannyelvű oktatás jellemzőiről kérdeztük.

Szlovákia magyarlakta településein még a hivatalokban is gyakran használják a „szlovmagy” terminológiát (gondolok itt a tükörfordításos szerkezetekre, amelyek a standard magyarban nem léteznek, vagy  a szlovákból átvett kölcsönszavakra). Ön szerint szükség lenne arra, hogy egységesítsék a terminológia nyelvét, vagy elfogadhatónak tartja a jelenlegi helyzetet?

A szaknyelvek esetében a különfejlődés kontraproduktív lenne, ezért a nyelvi tervezéssel foglalkozó szakemberek a magyarországi terminológiához való alkalmazkodást, vagyis a szaknyelvek egységesítését szorgalmazzák. Egy-egy szakszó vagy szakkifejezés átvétele azonban korántsem egyszerű folyamat: az anyaországi terminus azonosítását az adott határon túli és a magyar terminológiai rendszer fogalmi szintű összehasonlítása, valamint a két rendszer közötti egybeesések és különbségek egyrészt fogalmi, másrészt formai szempontú vizsgálata előzi meg. Abban az esetben, ha a magyar rendszerből hiányzik vagy valamilyen okból nem vehető át a terminus, a szakszót/szakkifejezést a magyar terminusalkotás szabályszerűségei alapján együttesen alkotják meg az illető szakterület és a nyelvi tervezés szakértői. Ilyen például az egzekúció v. exekúció (Mo.-on: végrehajtás), építkezési engedély (Mo.-on: építési engedély), kollaudáció v. kolaudáció (Mo.-on: használatbavételi eljárás),  születési bizonyítvány (Mo.-on: születési anyakönyvi kivonat).

Még ha legtöbbször nem is érzékeljük – tekintve, hogy természetes igény hozta létre ezt a sajátos nyelvváltozatot – a nem egységes szaknyelv használatának bizonyára vannak hátulütői is. Melyek azok a területek, amelyeken ez a leggyakrabban megmutatkozik?

A kisebbségi nyelvhasználati törvény hatályba lépése után a szlovákiai magyar szaknyelvhasználat lehetőségei leginkább a közigazgatás területén bővültek. A hivatalos élet több évtizedes szlováknyelvűségének okán azonban sem a hivatali dolgozók, sem az ügyfelek nem ismerik a magyar jogi-közigazgatási terminológiát, sem a hivatalos stílusba tartozó szövegtípusok jellemzőit, a szlovák mintaszövegek magyarra fordításához pedig hiányoznak a megfelelő kétnyelvű szótárak. Hasonló gondokról beszélhetünk az oktatásügyet illetően is, ahol az egyes intézménytípusok, a tanügyi igazgatás, az oktatásszervezés, valamint az egyes oktatási szinteken megjelenő tantárgyak és vizsgatípusok magyar megnevezéseinek egységesítése a legsürgősebb feladat. Sok tennivaló van a kereskedelem és a szolgáltatások területén is, közülük az egyik legfontosabb a kis- és nagykereskedelemben árusított termékek magyar nevének standardizálása. A jó hír az, hogy minden fent említett területen történt már előrelépés. A közigazgatást illetően korábban a Gramma Nyelvi Iroda készített magyar nyelvű mintaszövegeket tartalmazó segédanyagot az önkormányzati dolgozók számára, napjainkban pedig a Pro Civis Polgári Társulás folytat hasonló tevékenységet. A Gramma Nyelvi Irodában készült továbbá szlovák–magyar oktatási szójegyzék, foglalkozásnév-jegyzék, valamint élelmiszeripari és drogériai termékjegyzék is.

A most ősszel megjelent, Nyelvhasználat kétnyelvű környezetben című tanulmánykötetében írja, hogy a megkérdezések alapján sokszor maguk a nyelvhasználók azok, akik egy-egy kifejezés, dokumentum vagy egyéb jelenség szlovákos írásmódja felé hajlanak, illetve elfogadhatónak tartják, és nem követelik a magyar változat megjelenését (talán a legjellemzőbb példa erre a szlovákiai magyar nők családnevének írásmódja, vagy a kétnyelvű feliratok hiánya). Egyszerű nemtörődömség vagy valami más állhat e mögött a hozzáállás mögött?

A kisebbségi helyzetben való személynévhasználatot speciális nyelvhasználati területnek tekintem. A szlovákiai magyar nők körében végzett vizsgálat nem arról tanúskodik, hogy a különböző korú, végzettségű, családi állapotú adatközlők nemtörődömségből viselnek szlovákos névformát, hanem elsősorban arról, hogy abban a kétnyelvű környezetben, amelyben élnek, természetesnek tűnik számukra, hogy formális színtéren vagy más szlovák nyelvű kommunikációs helyzetben szlovákos alakban (Helena Nagyová), míg informális színtereken vagy magyar nyelvű beszédhelyzetekben magyaros formában (Nagy Ilona) használják a nevüket. De még a kétnyelvű feliratok hiánya sem magyarázható minden esetben nemtörődömséggel. A dél-szlovákiai magyardomináns települések önkormányzati hivatalainak többsége például fontosnak tartja a kisebbségi nyelvnek a hivatal feliratain történő megjelenítését. Ezt többek között azok a záró- és szakdolgozatok is bizonyítják, amelyekben a pozsonyi Comenius Egyetem magyar szakos hallgatói állandó lakóhelyük nyelvi tájképét dolgozzák fel. Igaz, akadnak elvétve olyan polgármesterek és önkormányzati dolgozók is, akik szerint nincs szükség a vizuális kisebbségi nyelvhasználat kiterjesztésére, hiszen a magyar anyanyelvű lakosok is értenek, beszélnek szlovákul…

A kétnyelvű közegben kialakult nyelvváltozatot a laikus nyelvhasználók nem bélyegzik meg, tekintve, hogy maguk is azt beszélik. Milyen a szlovákiai magyar pedagógusok hozzáállása?

Tapasztalataim szerint a pedagógusok többsége az egynyelvűségi szemléletet támogatja. Egy alap- és középiskolai magyar szakos tanárok körében folytatott vizsgálat szerint a megkérdezettek túlnyomó része (közülük is főként azok, akik egyetemi tanulmányaik során a témával kapcsolatos hagyományos felfogással találkoztak) „kevert nyelv”-nek tartja a kétnyelvű közegben kialakult nyelvváltozatot. Bevallásuk szerint a tanulókat minden esetben figyelmeztetik az általuk használt közvetlen kölcsönszavak (pl. horcsica, tyepláki, zsuvacska [mustár, melegítő, rágógumi – a szerk.]) helytelenségére. A vizsgálat kérdőíves részéből azonban kiderült, hogy a nem vagy kevésbé szlovák hangzású szavakat (pl. nanuk, monterka, poliklinika [jégkrém, munkaruha, orvosi rendelőintézet – a szerk.]) a pedagógusok sem érzik idegennek, sőt saját nyelvhasználatukban is előforduló kifejezésekként jelölték meg őket. Hasonlóképpen standard magyar kifejezésnek tartottak néhány közvetett kölcsönszót (pl. anyasági szabadság, születési szám), jelentéskölcsönzést (pl. diéta ’napidíj’ jelentésben; iskolázás ’tanfolyam’ jelentésben; magyar szalámi ’téli szalámi’ jelentésben), valamint tükörfordítással keletkezett nyelvtani szerkezetet (pl. hívok neked ’felhívlak’ jelentésben).

Ha az intézményes oktatásról beszélünk, megkerülhetetlen a tankönyvek kérdése. Mekkora szerepet kap a szlovákiai magyar tankönyvekben a „szlovmagy” nyelvváltozat?

Minimálisat. A használatban lévő alap- és középiskolai anyanyelvtankönyvek – a gimnáziumok és a szakközépiskolák első osztálya számára készült segédlet kivételével – egynyelvűségi szemléletet tükröznek, ami azt jelenti, hogy kétnyelvű közegben élő tanulóknak úgy tanítják anyanyelvüket, mintha anyaországi egynyelvű környezetben élnének.

Figyelmen kívül hagyják, hogy a tanulók nagy része nyelvjárási közegben szocializálódik, ahol anyanyelvként egy, a többségi nyelv hatása alatt álló nyelvváltozatot sajátít el. A tanulók nyelvhasználatában előforduló nyelvjárásiasságokra és a szlovák nyelvi hatás következtében alkalmazott kontaktusjelenségekre a tankönyvek nyelvhelyességi vagy fordítási hibaként tekintenek, melyeket függetlenül attól, milyen kommunikációs helyzetben fordulnak elő, ki kell küszöbölni.

Mindeközben a kisebbségi helyzetben folytatott anyanyelvi nevelés tartalmában és módszereiben tükröződnie kellene annak a ténynek, hogy a kétnyelvű környezetben élő tanulók nyelvhasználata természetszerűen különbözik anyaországi diáktársaikétól. Az anyanyelvtankönyveknek éppen ezért a korszerű felfogásokhoz igazodva kellene tárgyalniuk a nyelvi változatosság kérdését, azaz a köznyelvi nyelvváltozat elsajátításának támogatása mellett tudatosítaniuk kellene a tanulókban a szlovákiai magyar kontaktusváltozatok stílusértékét és használati körét.

Tapasztalatai alapján van érdembeli különbség a jelenleg használatban lévő, szlovákiai magyar tannyelvű iskolák számára készített tankönyvek és a magyarországi magyar iskolákban használt könyvek között?

Az első alapvető különbség az, hogy míg Magyarországon az egyes tantárgyak tankönyvei a nemzeti alaptantervben és a tantárgyi kerettantervekben előírt követelményekhez igazodnak, addig a szlovákiai magyar iskolák tankönyvei a szlovákiai állami oktatási program és a központi kerettantervek alapján készülnek. Ez szinte kizárja annak lehetőségét, hogy a szlovákiai magyar tannyelvű iskolák alaptankönyvként magyarországi segédleteket használjanak, hiszen az alap- és középiskoláinkban végzett mérések (Monitor stb.) nem az anyaországi, hanem a hazai tankönyvek tananyagára épülnek. A másik érdembeli különbség az, hogy a magyar iskolákban használt, szlovákból fordított tankönyvekben nem a (kisebbségi) magyar, hanem a többségi szlovák látásmód érvényesül, ami mind tartalmi szinten (pl. a történelemtankönyvek a magyar történelmet szláv, illetve szlovák szempontból tárgyalják), mind a nyelvi megformálásban megmutatkozik (pl. a magyarra fordított történelemtankönyvekben a közoktatási törvény rendelkezései alapján csak államnyelvű térképek szerepelhetnek stb). S persze nem feledkezhetünk meg az ún. fordított tankönyvek sajátosságairól, nyelvi színvonaláról sem.

Ezek szerint nemcsak eltérőek, de sokszor rosszabb minőségűek is a szlovákiai magyar tannyelvű iskolákban használt tankönyvek. Melyek azok a fő tényezők, amelyekre figyelmet kellene fordítani egy szlovák nyelvű tankönyv magyarra fordításakor, hogy kiküszöbölhessük a hiányosságokat?

A fordítónak először is jártasnak kell lennie a témában, amit fordít, továbbá megfelelő szakmai (nyelvi-fordítói) felkészültséggel kell rendelkeznie, s tudnia kell, milyen forrás- és segédanyagokra támaszkodhat a fordítás során. A magyar tannyelvű iskolákban használt tankönyveket fordító pedagógusok (ritkábban szakmérnökök, szakújságírók) tanulmányaikat általában szlovák egyetemeken végezték, így többnyire nem ismerik sem szakterületük standard magyar terminológiáját, sem a magyar szakstílus jellemző jegyeit, s többnyire azzal sincsenek tisztában, hogy a hiányzó szlovák–magyar szakszótárak helyett milyen más forrásokra támaszkodhatnak. Hasonló cipőben járnak a tankönyvfordításokat bíráló lektorok is, ezért nagy szükség lenne arra, hogy a fordításokat a témában jártas magyarországi szakemberek, illetve nyelvészek is ellenőrizzék, így kiküszöbölhetőek lennének a szlovákból fordított tankönyvek szakszóhasználati, mondatszerkesztési stb. hibái. A jelenlegi helyzet javítása érdekében fontosnak tartom továbbá a tankönyvfordításra vállalkozó pedagógusok továbbképzését, a használatban lévő fordított tankönyvek rendszeres értékelését, valamint a fordított tankönyvekből történő tanulás hatásainak vizsgálatát is.

Elképzelhetőnek tartja, hogy a jövőben olyan tankönyvek szülessenek, amelyek részletesen tárgyalják a szlovákiai magyar kontaktusváltozat kérdéskörét?

Elképzelhetőnek, sőt megvalósíthatónak tartom, hiszen ha a gimnáziumok és a szakközépiskolák első osztálya számára készült anyanyelvtankönyv foglalkozhat a kétnyelvűség mibenlétével, a jelenséghez kapcsolódó alapfogalmakkal, valamint a szlovákiai magyarok nyelvhasználatának sajátosságaival, akkor ennek az alapfokú oktatásban sem lehet akadálya. Az már más kérdés, hogy az alapiskolai anyanyelvi nevelés kerettantervének tartalmi követelményei között jelenleg egyetlen kétnyelvűséggel kapcsolatos kulcsszó sem szerepel, s a középiskolai követelményrendszerben is csupán egy vonatkozó fogalom (l. magyar–szlovák kétnyelvűség) található.