Hősök leszünk, vagy gyáva árulók?

Kováts Judit neve lassan egybeforr a 20. századi traumák irodalmi feldolgozásával. Az írónak az oral history segítségével sikerül szóra bírnia az örök hallgatásra ítélteket, és felelevenítenie mindazt, amire már senki nem tud, vagy nem akar emlékezni. Legújabb regényének, a Hazátlanoknak narrátora a 17 éves Lilli Hartmann többek között arról is beszél, hogy a lakóhelyükről elűzött kárpátnémetek abban a koncentrációs táborban raboskodtak Nyitranovákon, ahol a szlovákiai zsidók.

„A szó újrateremti, ami elmúlt. Nem könnyű beszélni róla. Nem könnyű meghallgatni. Nem könnyű leírni” – mondja a Hazátlanok elbeszélője, a késmárki cipszer gimnazista, Lilli Hartmann. Ön mindhárom regényében újraírja a 20. század felejtésre ítélt traumáit. A könyveit megelőző kutatásai során pedig az oral history módszereivel kérdezi a túlélőket. Annak ellenére, hogy ez nem könnyű, mégis megteszi újra és újra. Honnan ered ez a szenvedély, ami hatalmába keríti, és nem hagyja nyugodni egészen addig, amíg meg nem írja?

Történész-levéltárosként két évtizedet töltöttem különféle levéltárakban, a múlt volt a hivatásom. Igen, a hivatásom, mert bármilyen nagy szó, számomra nem csupán egy munkahelyet jelentett a levéltár, ahonnan fizetést kapok.

A történettudomány forrásaival dolgoztam, ismertem ezeket a forrásokat, tudtam, hogyan keletkeztek, s idő jártával egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: létezik-e egyáltalán objektív történetírás, s lehetséges-e objektív múltismeret? Annak függvényében különösen jogos lehet a felvetés, hogy az emberiségnek – ha jól meggondoljuk – valójában nem történelme, hanem végtelen számú történetei vannak csupán, s ennek a végtelen számú történetnek a szelekcióját, azt, hogy közülük melyek válnak a történelem részévé, mindig valamilyen hatalmi érdek határozza meg.

A szenvedélyes érdeklődés és az oral history felé fordulás a levéltáros múltamból származik tehát. 2007-ben kezdtem interjúkat készíteni idős emberekkel a háborúról, a frontról, az orosz megszállásról, a kitelepítésekről, kényszermunkatáborokról, kollektivizálásról, ’56-ról, egyszóval a 20. századi magyar történelem nagy traumáiról. Éveken át jártam kis diktafonommal múltat idézni. Ezek az interjúk történészként is az oral history kiemelkedő forrásértékéről és arról győztek meg, hogy az élő emlékezet képes azokat a hiányokat, lyukakat kitölteni, amelyeket a történettudomány hagy maga után. A korlátjaként megfogalmazott szubjektivitásról pedig azt gondolom, hogy kiküszöbölhető: kellő számú, a különféle társadalmi csoportok képviselőit megszólaltató interjú ismétlődő elemeiből rekonstruálható az objektív történés. Az egyetlen probléma, hogy már 2007-ben is a huszonnegyedik órában voltunk, s jelenleg a huszonhárom személy közül, akikkel interjúztam, mindössze négyen vannak életben

Levéltárosként dolgozott, amikor rátalált egy 19. századi éhségtörténetet dokumentáló iratra, amelyből nem szakcikket, hanem szépirodalmi szöveget írt. Azóta sem tért vissza ahhoz a korhoz. A 20. századtól viszont úgy tűnik, nem tud szabadulni. Nem is akar?

Első kirándulásom a szépirodalom felé az 1817-es éhínségről szóló írás volt, amely egy szakmai kiadványban, az egyik Levéltári Évkönyvben jelent meg. Abban a borzasztó esztendőben ezrével haltak az emberek éhen, s amikor az Országos Levéltárban a Helytartótanácshoz írt folyamodványokat kutatva fakéregből őrölt „kenyérminták” potyogtak az ölembe, azt gondoltam, hogy ezt a témát kivételesen nem lábjegyzetekkel ellátott, tudományos szakcikként kellene megírni. Így született meg Meggyesaljai Péter, Szatmár vármegye főjegyzője, akinek szájába adtam a szót. Bevallom, nagyon élveztem ezt a fajta narrációt, s a kollégák körében is tetszést arattam, ennek ellenére két novella után valóban hátat fordítottam az 1800-as éveknek.

Ami a 20. századot illeti: azt hiszem, nála rettenetesebb, förtelmesebb, pusztítóbb aligha van még egy az emberiség történelmében, s én három regény, méghozzá traumaregény után úgy érzem, hogy elég volt belőle. Azonban be kell vallanom, hogy nem vagyok tudatos író. Soha nem tervezek el előre semmit, mégis mindig megtalál egy-egy nyugtalanító történet vagy téma, s bármennyire szabadulnék a 20. századtól, valahogy mindig ott kötök ki.

Mielőtt elkezd dolgozni egy új könyvön, évekig kutat. Hogyan tudja újrateremteni más emberek, ismeretlen nők, férfiak és gyermekek traumákkal teli történetét? Sokan azok közül, akik mindezt átélték, soha nem beszéltek róla. Ön, aki évtizedekkel később született, tud-e hitelesen beszélni, hiszen az eltelt hosszú idő alatt az emlékezés porrétegei rárakódnak a történetekre. Az idő és a szándékos felejtés szerepet játszik a trauma feldolgozásban is.

Azt gondolom, nem az én tisztem megítélni, mennyire vagyok hiteles. Egy biztos, törekszem rá úgy a történelmi hátteret, mint szereplőim karakterét illetően. Akikről el kell mondanom, hogy mindig hétköznapi kisemberek. Nem hősök, nem mártírok, olyanok, mint mi. Éppen csak oly korban születtek, éltek, amelyben akarva-akaratlanul a történelem szereplőivé, részeseivé váltak. S a nagy kérdés, amely minden regényemben kimondva-kimondatlanul jelen van: egy sarkában kifordult világban van-e választásunk, van-e, lehet-e bármilyen csekély befolyásunk a sorsunkra, vagy a véletlen, az isteni gondviselés, netalán annak hiánya dönti el, hogy áldozatok leszünk vagy megmenekülünk, hogy hősökké válunk vagy éppenséggel gyáva árulóvá.

Legújabb regényében, a Hazátlanokban sok kényes pontját érinti a szlovák emlékezetpolitikának. Itt többek között a Nyitranovák közelében működő koncentrációs táborra gondolok. A kárpátnémetek ugyanabban a táborban raboskodtak, ahol korábban a szlovákiai zsidók. Ön személyesen is járt itt. Sikerült szóra bírni a helyieket?

Csak a helyszínt jártam be, interjúkat készíteni nem volt lehetőségem. Nyitranovákról egyébként igen keveset lehet tudni. A pozsonyligetfalui mellett Szlovákia legnagyobb koncentrációs tábora, 1942-ben innen deportálták a szlovákiai zsidókat, 1945 szeptemberétől – a Beneš-dekrétumok alapján – az állampolgárságuktól megfosztott szepességi és hauerlandi németek internáló- és munkatábora volt, 1946 májusától a deportálandók gyűjtőtáboraként funkcionált. 1948 nyarán számolták fel, a barakkokat lerombolták, a területet beszántották: jószerével ennyi, ami fellelhető róla. Néhány szlovák és német nyelvű folyóirat, illetve újságcikk, egy nyitrai ismerősöm, akinek az anyósa ott raboskodott; ezeken kívül az én információim is zömében visszaemlékezésekből, memoárokból származnak. Meg kell még említenem, hogy 2018. augusztus 15-én Koš határában, az egykori rabtemetőt jelölő fakereszt helyén egy kő emlékművet avattak a tábor áldozatainak, ennek ellenére úgy vélem, hogy Nováky továbbra sincs benne sem a szlovák, sem a magyar köztudatban.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Szlovákiában nem volt olyan fékevesztett a németekkel szembeni gyűlölet, mint Csehországban, nem voltak tömeges pogromok, sőt, nem egy esetben segítséget is nyújtottak az üldözötteknek. Ugyanakkor ez mit sem változtat azon, hogy a szlovákiai németeket is megfosztották mindenüktől, táborokban, rabságban tartották, majd deportálták a volt Németországba. Szinte kivétel nélkül mindenkit. Egy beszédes szám: a mai Szlovákiában mindösszesen 5.400 német él, a lakosság 0,1 százaléka.

A kassai bemutató alkalmával a regényről valaki azt találta mondani, hogy rekviem a cipszerekért, akik nyomtalanul tűntek el arról a tájról, amelyet Géza fejedelem korától építettek. Azt válaszoltam, hogy igen, tekinthetjük rekviemnek, de nemcsak a cipszerekért, hanem azért a több mint 12 millió németért, akiket Kelet-Közép-Európa országaiban a háború után, a békében kifosztottak, rabságba taszítottak, hazájukból elűztek csupán azért, mert németnek születtek.

Meglehet, a regényem érzékeny, kényes témát érint, de ettől függetlenül a német és magyar kisebbség háború utáni jogfosztása, elűzése, kicserélése, internálása, deportálása a cseh, szlovák, magyar, német közös múlt része. Azzal, hogy ki mit kezd ezzel a közös múlttal: el tudja-e fogadni olyannak, amilyen, vagy csak azt tartja belőle magáénak, ami hősies és dicső, a sötét foltokat, a bűnöket pedig tagadja, azzal egy író és regénye nemigen tud mit kezdeni.

A přerovi mészárlás leírásánál találkozhatunk könyvében a tömeggyilkosságot végrehajtó tiszt, Karol Pazúr nevével. „Pazúr a hivatalos neve, de az igazi Kohn” – olvashatjuk a hóhérról. Az internetes forrásokban nem találunk utalást Pazúr zsidó származására.

Přerov: a háború utáni Csehszlovákia legnagyobb tragédiája. A város közelében, az ún. Svéd-sáncnál 1945. június 18-án az evakuálásból hazatérő 267 civilt lőtt tömegsírba a csehszlovák 17. gyalogezred kivégző osztaga. 120 nő, 72 férfi és 75 gyermek. A legfiatalabb áldozat nyolc hónapos volt, a legidősebb több mint hetvenéves. Többségük német, de volt közöttük magyar és néhány szlovák is. Az áldozatok mintegy fele Dobsináról származott. És dobsinai volt a kivégzőosztag négy katonája, s Karol Pazúr elhárító tiszt is, aki egy Bedřich Smetana nevű politikai tiszttel vezényelte le a mészárlást. A tragédiát csak néhány dobsinai élte túl, köszönve a különböző véletleneknek.

A přerovi tragédiáról a cseh televízió 2000-ben, a szlovák 2007-ben, a magyar Duna Televízió pedig 1995-ben készített dokumentumfilmet. Ez utóbbinak Magukért nem felel senki a címe, s még élő szemtanúk szólalnak meg benne. Tőlük hangoznak el a következők: „Pazúr azelőtt Kohn, itt lakott Dobsinán.” „És aztán jött ez a gyilkos, nem volt magas. A dobsinaiak azt mondták, Kohn Karcsinak hívták.” „– (Pazúr) az álneve volt! Ismertük a felmenőit itt, Eperjesen. – Hogy hívták? – Kohn Izidor volt, egy magyar anyanyelvű zsidó. – Ne vicceljen, nem lehet ennek az ügynek antiszemita árnyékot adni. – Ez tény! Sokan jártak utána. Ő bosszúból csinálta, higgye el. Bosszúból. Társa a Smetana nevű is felvett név volt. Bosszúból csinálták és kész.”

A filmben megszólaló tanúkon kívül a tragédiát kutató František Hýbl přerovi történész szintén azt derítette ki, hogy Pazúr eredeti neve Karel Kohn volt, Bedřich Smetanáé pedig Friedrich Smitzer. Tőle tudjuk azt is, hogy Pazúr nagyon kétes múlttal rendelkezett: a háború alatt a Hlinka Gárda tagja volt, és testvére az SS-nél teljesített szolgálatot. Mindezt megerősítiDunajszky Géza is Arcok és sorsok című könyvében, azzal kiegészítve, hogy Pazúr, alias Kohn, fiatalkorában németnek vallotta magát, még a korompai német futballcsapatban is játszott.

Összegezve azt mondhatjuk, hogy aljas indítékok – kétes múltjának lemosása és hűségének bizonyítása az új hatalom felé – vezérelték Pazúrt, amikor a halálba küldött 267 ártatlan embert. A Talmud szerint, aki egyetlen embert elpusztít, az egész világot pusztítja el, s én úgy gondolom, függetlenül attól, hogy zsidó volt-e vagy sem, Karol Pazúr 267-szeres tömeggyilkos, aki 267-szer pusztította el a világot. Vagy még többször, soha nem tudhatjuk már meg, hogy állomáshelyén, Pozsonyligetfalun hány német és magyar halála szárad a lelkén.

Egyszer azt mondta nekem, hogy nem akar brutalitásról írni. Annak ellenére, hogy a forrásokban, amikből dolgozott, nagyon sok kegyetlenséggel találkozott, úgy döntött, hogy ezekről hallgatni fog. Azért, mert nem akarja megsérteni az áldozatok emberi méltóságát. Pilinszky szerint „Auschwitz után igenis lehet verset írni, kell is. Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történeteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad.”

Ide kívánkozik a közismert adornói idézet, miszerint Auschwitz után verset írni barbárság, illetve Semprún írni vagy élni dilemmája. És ha már az idézeteknél tartunk:„Nem igaz, hogy az idő gyógyít. Az idő csendes, alattomos gyilkos. Aki nem bír felejteni, az meghal!” – mondja Lilli Hartmann a Hazátlanokban. Amikor a fentebb említett életútinterjúkat készítettem, volt, aki azt mondta nekem, hogy jobb a múltat elfeledni, mint felidézni, de akkor még makacsul hajtottam az emlékeket, gyűjtöttem, rögzítettem az információkat, s meg voltam győződve arról, hogy csak úgy lehet feldolgozni a traumákat és megbékélni a múlttal, ha beszélünk róla. Több mint egy évtized elteltével már nem vagyok erről annyira meggyőződve, de fogalmazhatok úgy is, hogy sokkal nagyobb empátiát ébreszt bennem a hallgatás. És nem hagy nyugodni a kérdés, szabad-e bolygatni, felidézni, ezáltal újból és újból átélni az olyan felfoghatatlan szörnyűségeket, amelyekkel kapcsolatban azt kérdezzük, hogy hagyhatta, hol volt az Úr?

Adornónál, illetve az általa megfogalmazott képtilalomnál maradva, mely szerint tilos az emberi szenvedés ábrázolása, mert a műalkotás egy párhuzamos valóságot hoz létre, ami megcsúfolhatja az áldozatok emlékét, a Hazátlanok írása alatt azon is rágódtam, szabad-e egyáltalán ábrázolni az emberi szenvedést? S ha szabad, sőt kell, mert a művészet az egyetlen hiteles emlékezeti forma, hogy ismét Adornóra hivatkozzak, akkor hogyan lehet elmondani az elmondhatatlant, ábrázolni az ábrázolhatatlant? S ezzel megérkeztünk Pilinszkyhez: igen, magam is úgy gondolom, hogy emlékeznünk kell! Magunkról, a harmadik, negyedik generáció tagjairól pedig azt gondolom: mint ahogy nem a miénk a dicsőség a múltbeli hőstettekért, úgy felelősséggel sem tartozunk a bűnökért. A mi felelősségünk egyedül az, hogyan bánunk ezzel az örökölt múlttal: elfogadjuk a maga kettősségével, vagy ami nem olyan dicsőséges, azt letagadjuk, elhallgatjuk, nem tartjuk magunkénak.

Lilli Hartmann soraiba belerejtette Veronika Derer hajdani nyitranováki fogoly szenvedéstörténetét. Ő volt az a tizenéves kislány, akinek nővére a kezei közt halt meg, és ráhagyta pár hónapos kisbabáját.

Veronika Derer 1945 őszén, huszonkét évesen került a nyitranováki lágerbe, s 1946 májusáig, a deportálásig írta le, mit élt át társaival, miken ment keresztül. Ő egy a sok ezer közül, szavai az ő szavaik, sorsa az ő sorsuk. Veronika Derer fiatal, erős, az én főhősöm, Lilli Hartmann úgyszintén. Veronika Derer és a kisfiú deportálás utáni sorsát nem ismerjük, de Lilli Hartmann végül kiverekedi magát a barakkokból, szerelmével, Juliussal befejezik még otthon félbeszakadt tanulmányaikat, egyikük újságíró, másikuk orvos lesz, együtt fölnevelik a Martin nevű kisfiút, azaz új életet teremtenek. A regény főszereplői nem véletlenül fiatalok. A fiatalok a maguk gyarlóságaival is erősek, bátrak, ők a jövő letéteményesei, s valóban, Veronika Derer s az én Lilli Hartmannom nemzedéke volt az, amely a romokból felépített egy új világot.

Regényében megbújik egy régi, szomorú mese. Egy mese, amely a Tátráról szól. Tündérek, zöld szemű tó, a havasi gyopár puha kisködmöne szerepelnek benne. Szinte megvigasztalják az olvasót, más dimenzióba emelik Lilli Hartmann történetét. A dokumentarista szöveg és a mese párhuzamosan jelen vannak a szövegben. Miért szőtte bele regényébe a Tátra-meséket? Talán terápiás célból?

A címe is jelzi, hogy a Hazátlanok traumaregény. Szöszölősen, lassan írok. Négyszer, ötször is átdolgozok egy-egy szakaszt, fejezetet, s mindahányszor hozzányúlok az adott szöveghez, újraéled a betű, a szó, s hiába választ el több mint több emberöltő az eseményektől, a fejemben, szívemben, lelkemben újra és újra megtörténik minden. A szó, a betű újrateremti, ami elmúlt, mondja Lilli Hartmann, és mondom én. A přerovi tömegsír 267 áldozata, a jáchymovi fogolytábor halálra vert rabjai, az érzéstelenítés nélkül megműtött vendéglős, a kínzások elől a halálba menekülő öngyilkosok, ahogyan az ablakban himbálja testüket a szél: a Hazátlanok írása alatt velük keltem, velük feküdtem, éjszakánként rémálmok formájában ők kísértettek. Képtelen voltam szabadulni tőlük. Szünet nélkül róluk gondolkodtam – és vívódtam. Azon, hogy mit és mennyit szabad abból a tengernyi szenvedésből és tragédiából megírni, ami a kutatómunka során elém került, hogy végül a regény ne valamiféle leltára vagy katalógusa legyen csupán a németek háború utáni kálváriájának, és főképp ne torkolljon öncélú tobzódásba a borzalmakban.

A Tátra-legendákba ebben a rémálmos, vívódásos korszakomban botlottam. Pontosabban Grósz Alfrédnak, a késmárki evangélikus gimnázium egykori legendás tanárának, híres Tátra-kutatónak a gyűjteményébe; egy jegyzetekkel ellátott, hivatkozásokat, adatközlőket is feltüntető karcsú kis könyvecskébe, amely a hegycsúcsokhoz, tengerszemekhez, barlangokhoz fűződő mondákat, hiedelmeket tartalmazza rövidebb, hosszabb terjedelemben. A dokumentumgyűjtemények, szemtanú-visszaemlékezések közül ezekhez menekültem. Mintegy védekezésképpen, amikor úgy éreztem, nem bírok el több szörnyűséget. És mintha nehéz súly szakadt volna le rólam, felszabadultan kalandoztam a tündérek, boszorkányok, planétások, hegyek gyomrában rejtőző kincsek, víz alatti paloták fantasztikus világában, s írtam mesét az örök szerelem jelképéről, a havasi gyopárról, a Kígyókirályról, a Zöld tóról, a Karbunkulus-toronyról. Ez utóbbit akkor, amikor a brünni halálmenet túlélőinek visszaemlékezései között azt olvastam, hogy egy anya és csecsemője holttestét a cseh milicista parancsára a latrinába kellett dobni, s a foglyok úgy végezték a dolgukat, hogy a gyerek karja kiállt az ürülékből.

Közismert meseelemek, bevett szófordulatok felhasználásával mindegyik mesét az egyszer volt, hol nem volttól az itt a vége, fuss el végéig megírtam. Majd amikor készen lettem, fogtam és felszabdaltam, sőt, szétroncsoltam őket, s így, kivonatosan és fragmentáltan kerültek be a Hazátlanokba. Bárhogyan is dolgoztam fel, bármit is tettem azonban velük, továbbsegítettek az írásban, s reményeim szerint segítik majd az olvasót is a befogadásban.

Lilli Hartmann szemei ugyanolyan zöldek, mint a Tündértó a Tátrában.

Igen, tudatosan lett Lilli zöldszemű. Ő egyszerre hétköznapi és különleges teremtés. Száz mesét, legendát tud a Tátráról, a fogolytáborban, majd a menekülttáborban mesél a kisfiának és mesekönyvet ír fejben. Régi életéből semmije, egy árva fotója sem maradt, nincs más, csak az emlékei és a mesék. A Zöld tó egyszerre valóságos és szimbolikus: az elveszített múltat jelképezi. A róla szóló mese pedig a hiábavaló sóvárgást.

Zárszóként hadd osszam meg Önnel saját olvasói tapasztalataimat. Amikor a cipszerek szenvedéseiről olvastam, akaratlanul is felidéződtek bennem a zsidóság szenvedései, és elkezdtem összehasonlítani azokat a kárpátnémetekével. Ön szerint szabad-e a holokausztot más eseményekhez hasonlítani?

Egyiknek sem lett volna szabad megtörténnie. Azonban összehasonlítani és mérlegre tenni az emberi szenvedést nem szabad. És ugyanúgy nem szabad azért elhallgatni, vagy hagyni feledésbe süllyedni akár a németek, akár a magyarok háború utáni kálváriáját, mert nem küldték gázkamrákba, „csupán” kifosztották, elűzték, internálótáborokba zárták, kínozták, rabszolgaként adták-vették, deportálták, vagy mint valami árucikket kicserélték őket.

Úgy gondolom, a holokausztról nem lehet eleget beszélni, írni, emlékezni, de ugyanígy beszélni, írni, emlékezni kell más közösségek, népcsoportok, nemzetiségek sorsáról, tragédiájáról, és sajnos van miről, népirtások, emberiség elleni bűntettek, etnikai tisztogatások: közelmúltunk történelme ezekkel van tele.