dunszt.sk

kultmag

B-terv és szegényszag

A Koreai-félsziget déli részének egyenlőtlenségi struktúrájának szétszálazása Bong Joon-ho új filmje, a Élősködők (Gisaengchung), amely nemcsak témaválasztásában rokona a tavalyi győztes japán Hirokazu Kore Eda Bolti tolvajokjának.

Korea nekem Japán. (Oly mondat ez, amiért mindkét országban meglincselnének, régóta mondogatom, hogy a koreai-japán viszonyhoz képest térségünkből mondjuk a magyar-román reláció kültérben grillezős, dévajul összemosolygós tűzoltómajális.) A precizírozás sem árt. Korea a szótáramban a jelző nélküli köztársaság; a „népi demokratikus” fosztóképző, mint Magyarországon a „keresztény” hangalakú kifejezés; az Észak a csúcsrajáratott elmebaj diktatúrája, a Dél meg jó harminc éve egyfajta megállapodott normalitás. Teszár Dávid írja a Metropolis folyóirat koreai filmrendezőket bemutató számában: „Bong Arany Pálmát nyert alkotása, az Élősködők amellett, hogy a Snowpiercerhez és az Okjához hasonlóan általános érvénnyel elmarasztalja a kapitalista rendszert, bemutatja azt is, hogy dél-koreai szinten a versengés és a minden áron való előrejutás a megszokottnál felfokozottabb és intenzívebb.” (Rejtett valóságok – Bong Joon-ho filmművészete)

Szóval Korea érzetre nálam Japán; pedáns munkakultúra és rezervált távolságtartás, alkoholban lúgozott pszichofeszültség, tehetős felszín alatt búvópatakként kanyargó szegénység, a látszat-Nyugat szuterénjében meglapuló régi Ázsia. Vastagon középosztályi társadalom, kicsi felső osztállyal, és kicsi underclassszal. A Kim-család underclass, reménytelen elveszettségben tribliző ún. „kisegzisztenciák”, a pincelakásban a szomszéd wifijére vadásznak, pizzás dobozokat hajtogatnak szakmányban, és járdára néző otthonuk ablakába rendszeresen hugyoznak a környékbeli piások éjjelente. Apuka (Song Kang-ho) volt már sofőr, és volt kis boltja, ami tönkrement. Anyuka ifjúlánykorában kalapácsvetői karrierről ábrándozott, bár alkatra nem egy Fibingerová-típusú lovasszobor, de kisebb versenyeket nyert is, érme és oklevele van. A lány barnára festi a „japánfekete” haját (vö. „Jap black hair”), a fiú hoz egy „tájszobrot”, mohazöld kő, a hegyes-völgyes Korea szimbóleuma, nagy becsben tartatik.

A szöuli pincelakás nem épp egy kis hajó az álmok tengerén, a klotyón ülni is csak 90º-ban hajlított derékkal lehet, olyan alacsony helyben a mennyezet, viszont a lopott wifi csak ott műxik, Kimék szemhatára csak a következő étkezésre összeszedendő táplálékmennyiség megszerzésnek mikéntjéig terjed; mint az állatvilágban. Aztán egyszer csak jön Min, a Ki-woo (a fiú) haverja, elmondja, hogy mehetne a haver egy gazdag családhoz különtanárnak egy második gimnazista lányhoz egyetemistának hazudva magát. Mert a lényeg, hogy legyen terv, és ne is csak egy, bizony, hogy kell a béterv is. Ki-jung, a nővér, grafikai tehetség, a megszólalásig illúzót keltő angol szaknyelvi diplomát rittyent egy xeroxboltban, olyan pénzhamisítónak menne el, aki után André Gide is elégedetten csettintene. Ki-woo a szöuli Rózsadomb, Gangnam felé veszi az irányt, a gazdagisztáni Park család cégnevével (Namgang) is erre az áramvonalra utal. A gazdagisztániak közül a férj menő építész (eltartott kisujjal, amerikásan: Nathan Park), ez meg is látszik a házon, skandináv dizájn és japán nyersbeton, menőség a köbön, tombolva dübörgő 21. század, okosház, sok kényelem, házvezetőnő, sofőr. A feleség decens úrinő, veleszületett képessége a cselédséggel való bánás tudása.

Ki-woo (akit az építészék eltartott kisujjal Kevinnek hívnak), az ifjú angoltanár lehetőséget orront: nemsokára Jessica álnéven húga (Ki-jung) lesz a viselkedészavaros és diszgráfiás kisfiú rajztechnikai instruktora. A lány egy bugyilehúzós testcsellel megszabadítja a Namgang cég vezetőjét a sofőrtől, az apuka lép a helyére. A barackborotválás ősi koreai módszerével a házvezetőnőt is kicsinálják, barackbolyhhal TBC-gyanút kelltenek ellene, egyértelmű, hogy a valahai kalapácsvető anyuka kerül a helyére; szegényék gyarmatosítják gazdagékat, nem t’om, nem egy Lengyel Menyhért vagy Molnár Ferenc darab szüzséje-e ez?; az élet harc, de hát mit tud az izsóp a leviatánról?: mindent. A kisfiú megszagolja az apukát, megszagolja az anyukát, ezeknek ugyanolyan szaguk van, kiállt fel. A menő építész férj is megjegyzi, hogy van ez a szag, amit leginkább a metrón lehet érezni, talán célszerű volna szegényszagnak nevezni, amit az úrinép nehezen visel. (Az én DJ Palotai barátomat is leszállították egyszer repülőről San Franciscóban, hogy büdös, pedig csak a nevadai Burning Man fesztiválról, fellépésről érkezett a reptérre 16 órai sivatagi vezetés után.) Egy ponton gazdagék elmennek a kisfiú szülinapján kempingezni, szegényék eluralják a házat, törökülésben ülnek a nappali dohányzóasztalánál, lakomáznak és isznak erősen, prémium kimchiket és drága whiskyket, álmodoznak, örömködnek, terveket szőnek.

Már épp elég jól beálltak, mikor csöngetnek. És ekkor megváltozik minden.

A régi házvezetőnő könyörgi be magát, a pincében felejtett valamit, mondja, a valahai kalapácsvetőnő kommunikál vele, a többiek épp csak el tudtak rejtőzni. A kalapácsvetőnő nem szoros emberfogásban követi az ex-házvezetőnőt, akinek nochdazu titkos ajtaja van a pince egy még félreesőbb zugolyához. És itt jutunk el a dél-koreai filmművészet nagy váltópontjához: a 2000-es évek előtt csak annyit tudtunk a dél-koreai filmről, hogy Kim Ki-duk és a buddhizmus, meditatív szépség, a félszigeten (Korea) is megjelenő szigeti (japán) esztétikai kategória, a mono no aware (elmúlás általi szépség), míg fel nem bukkant Park-chan wook és az ő Bosszú-trilógiája, melynek leismertebb darabja az Oldboy, és azóta tudjuk, hogy a koreaiaknak is vannak titkos helyiségeik, mint például volt honfitársainknak, az osztrákoknak (vö. Uli Seidel: A pince), ahol lehet Hitler-relikviákat vagy Natascha Kampuscht tartani. A fenekedő pincemotívum Park Chan-wooknál legújabb filmjében, A szolgálólányban is előjön, cseppet sem csudálkozunk tehát, mikor Bong Joon-ho is alkalmazza ezt a motívumot: a gazdagisztáni építészék pincéjében a valahai házvezetőnő a férjét tartja maradékokon és más szerves hulladékon. És innentől nem spoilerezek tovább.

Bong filmje vertikális film, a térszerkezet kezelése parádés, amihez nem lett volna elég a rendezői gondolat, ha nincs a briliáns operatőr, Kyung-pyo Hong. „A direktor rendkívüli formatudatossággal viszi végig a fent-lent oppozíciójára épülő alaphelyzetét, egy ízben pedig egyetlen jeleneten belül, egyetlen térben mutat rá bravúrosan a két család közti áthidalhatatlan távolságra: a terebélyes kanapén mit sem sejtve szeretkező Mr. és Mrs. Park melletti asztal alatt fekszik összekuporodva a Kim-család három tagja.” (Teszár Dávid op. cit.) Színészkezelése is osztályon felüli, az apát alakító Song Kang-ho egyike a legnagyszerűbb középkorú férfiszínészeknek, és nem csak Koreában. A gazdag anyuka műmájer bárgyúsága fokozhatatlan, Jessica pedig egy érett hadvezér magabiztosságával hódít. Ám egyik családot sem teszi sem szerethetővé, sem szánnivalóvá, még azt is engedi, hogy egy kicsit közel kerüljünk mindkettejükhöz. A történet valahol mélyen perverz – az egyik szereplő a vezető észak-koreai tévébemondót utánozza egy ponton – és erotikától fűtött, erőszak-ábrázolásában felüti fejét a Tarantinoesque, társadalomkritikája az osztálydichotómia alaphelyzete ellenére nem osztályharcos, az antropológiai lényegen szatirizál. Charlie Chaplin és Jacques Tati és Věra Chytilová ötlenek fel. Bong Joon-ho sok tekintetben az új koreai mozi legsikeresebb szerzőegyénisége, e midcult, kritikai és közönségsikert is kasszírozó mozija Koreában cheonman yeonghwa, azaz „tízmilliós film” volt, ami a blockbuster ottani határa. A „koreai új hullám” (korian nyuweibeu, amely az angol Korean New Wave koreai átírása) valószínűleg a legérdekesebb filmes fejlemény napjainkban, olyan, mint tíz éve az új román film, húsz éve meg az iráni mozi volt.

A film adatlapja a Mafabon.