dunszt.sk

kultmag

Mi van a test mögött?

Babarczy Eszter novelláinak középpontjában a test áll. Továbbá a test, és újfent a test. Valahol a sok, az érés során alakuló, majd levedlett testek végén: a nő. A nővé válás. A nőség megélése. (Elfogadása? Fogjuk rá.) De odáig hosszú út vezet, és tele az út Kharübdiszekkel és Szküllákkal. A szerző akár az alábbi újszövetségi részt is választhatta volna könyve mottójául: „semmi nyugalma nem volt a testünknek, hanem mindenféle zaklatásban volt részünk: kívül harcok, belül félelem” (2Kor 7,5). Persze, Babarczy Eszter nem szakralizálja a testet, sokkal inkább konkretizálja, valahogy úgy, ahogy a – nagyon jó – könyvborító mutatja: egy nő áll háttal a nézőnek, szoknyában, körötte felfelé meredező, különböző hosszúságú szögesdrótdarabok. Az egyiket a kezében tartja, mint a virágot szokás. A szöveg pontosan ezt követi: közel engedi magához a bántást, a fizikai veszélyeket, de egyúttal babusgatja is. Nem azért, persze, mintha mazochista volna, hanem inkább magáénak tudja a fájdalmat, a test kínjait is. Övé a teste, a kínjaival együtt.

Az említett konkretizálás úgy is igaz, hogy a szerző egészen közel engedi magához a tárgyat, s közben tárgyilagos is. Nincs stilisztikai szűrő – úgy értve, a nyelven kívül –, nincs átvitt értelem, nincs metaforikusság sem. Talán csak egy, a testet címébe is emelő novella, a Te szülj nekem testet című tobzódik az átfedésekben, és ilyen értelemben metaforikus is: két cselekményívet követünk: az egyikben Nefertiti szobra (teste) épül, a másikban az elbeszélő, a hangsúlyozottan nő beszélő van kitéve névtelen elektronikus zaklatásnak. „Tolle, lege” – mondja a szöveg, ezzel is magára mutatva. „Azt hiszed, te vagy Nefertiti? Kinek a teste készül itt végül is?” S valóban, a kettő nem válik kétfelé, hanem egybesodródik, akár a több huzalból álló sodrony. Nefertiti amúgy is antropomorfizálódik, például ráncos. De kérdéses, mennyire lehet hiteles az ábrázolása, a szobrászok által készülő alakja, teste. „Nefertiti, mármint az új test, amely éppen megszületőben van, egészen aszexuális” – egyelőre nem világos, mi lesz a mellével, és milyennek alkotják meg a fenekét. „A helyedben félnék, hogy a te cicid is elfogy, ha ennyien bámulják” – írja neki a névtelen zaklató. Végül természetesen „az lesz belőle (mármint a királynőből), aminek látni akarják”, míg az elbeszélő megelégeli a kukkolást, így a zárlatban válik ismét ketté a két test. A szabadság, a szabad döntés győzelme ez, s akkor ismét ott vagyunk a címnél.

A tárgyilagos szövegépítés egyik iskolapéldája A kisolló című darab, mely valóban egy kisolló használata mentén halad előre: az elbeszélő családanya (felnőtt gyermekek anyja) kényszerűen vagdossa magát, lényegében kiszabja a testét a neki megfelelőre, mintha papírból vagy szövetből volna (persze, szövetből van a test). Mint aki elégedetlen a testével, s ezért muszáj neki beavatkoznia. Az egyes szám első személyű beszélő erősen emlékeztet Jud figurájára Hanya Yanagihara Egy kis élet című regényéből, bár nem annyira szívósan önpusztító, s nincs Judhoz hasonló önsorsrontó motivációja: „Nem tudom, hogy jutottam oda, hogy felvágom a számat.” A falcolást mint a kényszer megnevezését kilencszer utasítja, hárítja el a beszélő – ami éppen ezért lesz beszédes, főként, ha sűrű egymásutániságban mondja: „Szerintem ez nem falcolás, esetleg, nagyobb részben indokolt műtét. A falcolás is lehet indokolt. Megértem a falcolást…”

A test kiigazításának, korrekciójának több módozata is van, A pokol című darab egy kényszeres drogériamustra és -vásárlás plasztikus megragadása: az elbeszélő (felnőtt) nő természetesnek veszi, hogy míg mások („a lányok”) tetoválást és testékszert viselnek, neki föltétlen végig kell néznie a ráncot eltüntető vagy hidratáló krémek és a hajfestékek választékát, s vásárolnia is kell, hiszen kifejezetten ezért ejti mindig útba a boltot, illetve ha erőt vesz magán, ezért kerüli a bolt mellett hazavezető utat. A kozmetikumok közt hangoskodó orosz turistákról mondja, nagyon költői eszközökkel: „a valamikori munkásosztály valamikori lázadásának ironikus idézeteiként, a testükbe kódolt agresszivitással kapták fel és lökték odébb a leértékelt árut”. A kényszerűség, a függés, a testnek való kiszolgáltatottság – már ha a mániákus testápolás vagy ennek gondolata annak számít – egyszersmind újfent a testtel való törődés és foglalkozás, mondjuk ki, Babarczy Eszter beszélője kimondja: maga a pokol. Lásd a novella címét.

Másfelől: „a smink az udvariasság jele” – olvassuk az Itáliai utazás címűben, miközben ugyanitt sorozatos nemi erőszaknak lesz kitéve a beszélő. Mintha két teljesen különböző világ volna: egy, a megértő elbeszélőé, és egy másik, az idegen, haszonleső világé. „Selyembe burkolni ezt a testet” – mondja az erőszak után. Ami valahol azt is jelenti, hogy a test csak cifra szolga, nem az ember lényege. Maximum ruhába kell rejteni. Meg rámutat arra, hogyan viselkedünk az erőszakkal szemben: önhibáztatással. A mocskos testre új ruha kell, s ezzel meg is van minden oldva, hiszen csak én vagyok a mocskos, akik megerőszakoltak, nem érdekesek.

A testiség, a test működése számtalan alakzatban vissza-visszatérő eleme, motívuma a novelláknak. A diéta, a fogyókúrázás például kifejezetten a test ellenőrzés alatt tartását jelenti (Nyaralás), az evés szintúgy (Emlékpogácsa). Ez utóbbi szöveg egy fokkal felsőbb szintre viszi a testet, amennyiben a matériát a családdal azonosítja: „Vasárnap van, család van. A család a tápláló dolgok közé tartozik, tápanyag, táptalaj…” Aztán, ahogy cseperedik a még csak eszmélő gyermek, próbál megszabadulni, leválni a családról (A levél). Az erőszak nyelve című darab pedig már éppenséggel nem a meghitt családi fészek megrajzolásában érdekelt, azt mondja: „Az erőszak nyelv. Nem a gyönyör nyelve.” Majd azt: „Félek, és ez figyelmeztet magamra. Egy magányos testben lüktető félelem.” Vagy: „cipelem ezt a testet, ami, különös, az enyém”. S ezen az egy helyen mégis szakralizálja, újszövetségi parafrázissal, a testről való beszédet: „Békét akarok, nem harcot.” Amúgy ennek a novellának egy taxis nemi erőszak a témája: a rajta lihegő férfi nyög és fohászkodik, s azt hajtogatja: tökéletes formád van. Számára pedig a megerőszakolásnál is nagyobb a testére, a teste funkciójára való rácsodálkozás: „hogy a puszta teste, a teste élvezete, a puszta mozdulatlansága, a tűrése ad annyit, hogy valaki tökéletesnek nevezze?”

Nagy hangsúlyt kap, s lényegében a nőiség fő ismérveként tematizálódik a mell: feszessége vagy ernyedtsége, az anyatejtől duzzadó és fájó mell, a melltarók (a pushup és a szoptató anyáknak való), a szép, anyától örökölt mell, a műtéttel eltávolított mell stb. Mell-blog a címe az egyik szövegnek. És persze az egyik legnagyobb és legkülönösebb testi átváltozás, a terhesség. A szülés: „csak egy vonagló hústömeg vagyok”, mondja a Szülök című kispróza. És ugyanitt: „Kiderülnek a testi kiszolgáltatottság szörnyű titkai.” A szülés utáni állapot: „A test visszavonul, előretörhetek a képzeletben.” Így van: a testbeszéd, a konkrét tárgyi világ után a fantázia kap szót.

A Szép halál a beteg, másoktól függő test beszéde. A mérgezett nő címűnek a felütése hangsúlyos: „Ahogy visszanézek, valahol negyven és ötven között mégis nő lettem a végén” – a hangsúly a mégisen van. Ugyanitt a konklúzió: „Ne értsük félre egymást, ellentétben sokak hiedelmével, magam vagyok az élő példa rá, hogy a nővé válás nem szükségszerű és nem programszerű.” Végül, mint valami függelék, az utolsó mondat: „Nem sok van hátra, de lépegess ezen, kislány, és fogadd úgy az öregséget, ahogy nőnek kijár.” A nőségig nőni fel, nővé válni – ez van tehát a test mögött. És csaknem minden novella mögött.

A nővé válás pedig mindenkor mostoha testi körülmények közt megy végbe: erőszak, zaklatás, divatdiktatúra, kényszervásárlás, testrongálás (súlyos testi sértés), bulimia vagy az ellenkezője, megbélyegzett öregedés s egyéb szégyenfoltok.

Kivétel a Sennyei Ilma eltűnt (Babarczy Eszter kiváló címadó), ez egy Kafka-történet-imitáció: Sennyei Ilma tanárnő egy nap nem jelenik meg az iskolában, s később sem, annak a levélnek pedig, amelyben magyarázattal szolgál, nem ismerjük meg a tartalmát, ez csak sejthető, vagy éppenséggel nekünk kellene kitalálnunk.

A mérgezett nő felzaklató, inspiráló. S van egy én-ontológiai íve is: az eszmélő, a félelemmel először szembenéző kislánytól az idős asszonyig tart az ív, aki esdve kéri fiát, hogy vigye haza az öregotthonból. És jók a mondatai. Rövidek, a következő mindig az előzőt bővíti, mint általában az olyan szöveg mondatai, melyek mindig csak az adott pillanat kimerevítését szolgálják, a dinamikát meg a fokozatos bővítmények adják meg.

Babarczy Eszter: A mérgezett nő. Novellák. Jelenkor, Budapest, 2019

Portréfotó: Máté Péter