dunszt.sk

kultmag

Szócikk a határemberről

A határember (homo in confinio) a homo sapiens legrokonszenvesebb, ugyanakkor legritkábban előforduló, a kihalás szélén álló alfaja. Ismertetőjegyei között a homo ludens sajátosságai is megfigyelhetők, ezek nélkül nem beszélhetünk határemberről. A homo in confinio minden közösségben kényelmetlenül érzi magát, kivéve abban, amely a saját alfajából alakul, ez azonban, mint már kiderült, majdnem lehetetlen. A határember rendkívüli boldogságot érez, ha találkozik egy társával, hiszen egész élete folyamán sem találkozik egyszerre kettővel.

A határember folyamatosan kételkedik abban, amit elfogad, következésképpen saját magát is iróniával és a lehető legnagyobb távolságtartással kezeli. Szenvedélyesen azonosul valamivel, hogy aztán ugyanolyan szenvedélyesen csalódjon benne, és ennek következtében apokalipszist vizionáljon. Folyamatosan kételkedik, nem indul el a könnyebbik úton, szeretné, ha szeretnék, de nem köt kompromisszumokat ennek érdekében, és gyakran önnön sikere ellen dolgozik.

Nem véletlenül sandítok Adyra, hiszen talán ő volt az egyik leghitelesebb határember. Partiumi faluban született kisnemes, aki iszonyatos gőgöt és sebezhetőséget hoz magával a nagyvárosokba; nagy magyar hazafi, a 19. századiak utolsó jelentős utóda, akit azonban kevesen fogadnak el ebben a szerepben; kuruc a labancok között, ahol a labancok természetesen nem az idegenek, hanem a rossz, lusta, passzív magyarok; rendkívüli újságíró, aki megír néhány nagy magyar verset, rendkívüli költő, aki megír néhány felforgató publicisztikát; csendre és békére vágyik, és a lármában él; szeretetre szomjazik, és rendre elmarja magától azokat, akiket szeret és akik szerethetnék.

Az ő személyében valahogy úgy testesül meg a határember típusa, mint az állatorvosi lóban a különféle betegségek. Többen próbálták utánozni, de nekik általában volt jól fizető állásuk, és páran minden világnézeti oldal felé kacsingattak, „felnőttek”, és elfelejtették önnön szenvedélybeteg énjüket, és évtizedekig éltek egyetlen asszonnyal, beleterebélyesedve a családapa szerepébe. Egyesek számára talán puszta véletlennek tetszik, hogy Ady halálra itta magát, vagy ha nem is véletlennek, akkor az alkohol erejének; szerintem semmi szándékosabb, és, ha úgy tetszik, semmi magyarabb nem volt, mint az, ahogyan elpusztította magát.

Az irodalomban nem is találok más példát, mint a két másik alkoholistát, Hajnóczyt és Petrit, noha persze Weörest eleve kikapcsolom bármiféle összehasonlításból. Ha a teljesítményt nézzük, akkor Hajnóczy sem való ide, mert bár érdekes szövegeket írt, és néhány írása személyes kedvencem, nem hiszem, hogy a legnagyobbak között lenne a helye.

Holott a határembernek az irodalomban a teljesítménye igazolja a határságát; a homo in confinio légritka magaslatokon él.

Itt van viszont Bodor Ádám, aki azt mondta egyszer: „A centrum a perifériában van, nem lehet máshol. A magány például a világ közepe.” Neki valamiképpen, talán az által, hogy egy rendkívül egyedi világot teremtett, sikerült határembernek maradnia. Az ő mondatai között valahogy mindig más a viszony, mint amire számít az olvasó, és a megváltozott nyelvtani viszonyok az emberi viszonyokat is megváltoztatják, vagy inkább fordítva: a másféle emberi viszonyok jelennek meg a másféle nyelvtani viszonyokban. Például: mennyire különbözik nála a szeretet, a szerelem mindattól, amit eddig annak ismertünk!

Ottlik Medve alakjában mutatja meg a határembert. Medve irtózik Merényiék basáskodásától, szembe is száll vele, de nem akarja létrehozni a maga barátainak az uralmát. Medve nem ennek vagy annak a hatalmaskodása ellen kel ki, hanem a hatalmaskodás ellen. Erdélyben, ahol én élek, egészen jól lehet látni, hogy az embereknek nem kell a szabadság: akkor lennének boldogok, ha a saját nemzetük uralkodna rajtuk. Medvének nem kellene ez a boldognak hitt rabság, ahogy azt sem hiszi el, hogy ha Burgerral vagy Szabó Gerzsonnal pajtáskodik, majd elviselhetőbb lesz a pokol. A kockás füzetet is azért tépi szét őrjöngve, mert az már a jóváhagyott lázadás, egyéniség, egyediség, az, amit a hatalom megnézett, átfésült, és kegyesen visszajuttatott azokhoz, akik teleírták. „Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.” Ez a bejegyzés Öttevényiről szól, s mint Bébé mondja: „Persze inkább Medvére jellemző az is, hogy leírta, és az is, hogy később kihúzta ezt a megjegyzést, talán mert korainak vagy ide nem illőnek találta, vagy csüggesztőnek, vagy egyszerűen nem helytállónak.” De miért jellemző Medvére, mi jellemző rá? A vívódáson túl talán leginkább az, hogy Öttevényi semmit nem értett az egészből. Medve azért más, mert ő megértette, és úgy maradt benne. Benne és kívüle.

Ez, a tudatosság mozzanata, elválaszthatatlan a határember lényétől és lényegétől. Ösztönösen nem lehet a határon lenni. Mindkét partot, mindkét oldalt ismerni kell, hogy dönthessünk önmagunkról, helyünkről ezen a világon. Sorra lebontani minden hitünket, hiszen éppen azok révén vezetnek meg a leginkább a pokol küldöttei. Vagy ha nem lebontani, hát nem téveszteni össze azzal, amit ajánlanak a hitünkért cserébe.

Nem a tévedhetetlenségről beszélek, igazán nem. A világ úgy találódott ki, hogy azon az egyetlen emberen kívül, aki Isten is volt, senki nem járhat a vízen. A határember sem rajta jár, de nem felejti, hogy volt valaki, aki megtette. Mindig mindent valami magasabbhoz mér, és ez idejében visszarántja a legnagyobb gazemberségektől. Ő nem a cinkos; ő a botladozó.

Hamlet. Ha megöli apjának gyilkosát, éppen olyan gyilkos lesz, mint az, akit meg akar ölni; ha viszont nem öli meg, akkor nem áll bosszút imádott apjáért, aki ráadásul meg is jelent neki. Bele van szorítva a határ mókuskerekébe, és az nem kegyelmez. Milyen egyszerű lenne megölnie; milyen egyszerű lenne megbocsátania! De ő egyiket sem teszi, nem teheti; nem arra született, hogy ne ő tolja vissza a kizökkent időt; és senki más nem látja, hogy az idő kizökkent.

Nézem Bartókot, ahogy az Allegro barbarót zongorázza, szép pengearcát, és látom a sorsát is. Ő nem lehetett a kiegyensúlyozott Kodály, aki itt marad, és sikeres zeneszerzőként, pedagógusként, egy nemzet dédelgetett kedvenceként hal meg a szocializmusban. Neki mennie kellett, és húsz évvel korábban végeznie.

A különbség nem morális, hanem tipológiai: a határember nem olyan, mint a többiek, nem tud úgy élni, mint a többiek, a másoknak áldásos környezet számára áldatlan, míg ki nem derül, hogy az ő számára minden környezet áldatlan, mert isteni mércével méri az embert, azaz önmagát is.

„Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét.” A határember az, aki felriad a hiteiből. A világ mindig tele volt, tele van és tele lesz olyanokkal, akik visszaringatják magukat beléjük, ő azonban nem engedheti meg magának ezt a fényűzést. Végletes alakjában olyan, mint Caravaggio, aki mindent elfogadott gazdag mecénásaitól, és mindegyikkel szembefordult végül, pontosabban egyikük sem hihette, hogy a pénzért őt magát is megvásárolta. A homo in confinio nem a hűségéről híres, éppen azért, mert hűsége nem emberi hűség. Antigoné legelsősorban nem Haimónhoz hű, hanem ahhoz az isteni rendeléshez, mely szerint minden embert megillet a temetés méltósága. Mint Miskin herceg, aki bár Aglaját szereti, Nasztaszja Filippovnát kell megmentenie. A határemberen mindig elhatalmasodik valami magasabb kötelesség. Mint Petőfin, aki azután, hogy Vörösmarty segítette, mesterévé lett, megírja a borzalmas sorokat: „Nem én tépem le homlokodról, / magad tépted le a babért.” De ő, a határember az, aki rögtön rögzíti az elvhűtlenséget.

Vagy pedig azt, ha sokan szívesen beleszoknának az áldozatszerepbe. Ennek legszebb és leggyötrelmesebb példái a nagy láger-írók, például Primo Levi vagy Kertész Imre. „Auschwitzra, mondhattam valószínűleg, minthogy ez volt, sőt most is ez a véleményem, szerintem az egyes életekben rejlik a magyarázat, kizárólag az egyes életekben, sehol másutt. Auschwitz szerintem az egyes életek képe és tette, egy bizonyos szervezettség jegyében szemlélve” – írja az utóbbi a Kaddis a meg nem született gyermekért című felkavaró kisregényében, és ez a narrátor hangja, de úgy gondolom, a gondolkodás dinamikája, irálya és iránya Kertészre magára is jellemző. Nyilvánvaló, hogy itt nem „az áldozat” beszél, aki szerint a világ bűnösökre és áldozatokra osztható, aki pontosan tudja, ki hová tartozik, hanem aki meg szeretné érteni a Gonoszt, ami belőle is következett; erről, a megértés gyötrelmeiről szól a nagyszerű Sorstalanság is. Mint Primo Levi, aki higgadtan – mint éppen a Kaddis mondaná, „Uramisten!”, higgadtan – próbálja számba venni, bemutatni, feltárni, elemezni mindazt, ami történt, Kertész is így cselekedett egész életében. Ez a kínlódás a higgadtsággal Levinél öngyilkossággal, Kertész esetében számkivetettséggel végződött – a Nobel-díj ne tévesszen meg senkit.

Éppen ezért nagyokat ütközik a világgal. Ott, ahol élünk, 1989 előtt furcsa rendszer uralkodott, mely a lakosság nagy részét cinkossá tette. Egyesek azt mondják, borzalmas volt, embertelen, és nem akarják megérteni a tévedő embert; mások azt mondják, ez egy ilyen világ volt, a törvényeivel számolni kellett, és most sem szabad feledni őket – ők nem akarják megérteni a kereső embert. A homo in confinio azt a pontot kutatja, ahol nem ítélkezik mások fölött, de megőrzi még a morális normákat. A bosszú abszolutizmusát az értékek abszolutizmusával cseréli fel, és ismét egyedül marad.

Mindennek talán a legszebb elméleti körülírása Camus esszéje, a Sziszüphosz mítosza. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt, hiszen az emberi életben értelmet talált, gyötrődésének legalább kézzelfogható a tárgya, és tudja, mi a célja, bár soha el nem érheti. Camus egész írói életműve annak a vékony sávnak a megtalálásáról szól, ahol a határember megvetheti a lábát. Nem találta meg.

A másik életmű, amely nagyon inspiráló, a Hamvas Béláé. Egyik parancsuralomnak sem dőlni be, mindegyiktől független maradni, és vállalni ennek az árát – valóban gyönyörű életprogram, az Arlequin szerzőjéhez méltó. De nem sok Arlequint írtak és éltek ebben a században.

A senkiföldjén lenni – ez nemcsak azért nehéz, mert ott egyedül van az ember, hanem azért is, mert senki nem érti meg. Ugyan ki akar ott lenni?

Ugyan hogy akar ott lenni? Van egy embertípus, aki ide is loccsant valamit az igazságból, meg amoda is, és közben elfogulatlannak hiszi magát, határembernek. De nem határember, hanem kondás, méghozzá nem a Tóth Árpád versének értelmében („nyomukban, mint fekete bundás / begyűrt süvegű öreg kondás, / hallgatva ballag a lemondás”), hanem abban, hogy moslékot készít. A homo in confinio nem hiszi, hogy az igazság alkudható, bár minden erejével azon van, hogy megértse azokat, akik életük nehéz pillanataiban ezzel áltatják magukat. Az ő dolga nem az ítélkezés, hanem az éberség – nem a torzított parancsuralmi értelemben, hanem Hamvas intellektuális szótárához híven. „Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát.” De mindig hangsúlyoznunk kell: erre törekszik. Nincs a birtokában, de törekszik rá, ahogy mások nem is törekszenek. A határember tusakodik.

Aki nem törekszik, az bámulatos ügyességgel alibiket talál – látszólag másnak, valójában viszont önmagának. A határember minden alibitől megtisztítja a terepet. Nem azért engedelmeskedsz, mert hatalmasok, hanem azért, mert engedelmeskedni akarsz, és alig várod, hogy hatalmasok legyenek. Nem azért engedelmeskedsz, mert kicsi vagy, hanem azért, mert nem is akarsz nagy lenni. És Hamvassal szemben nem is így mondja, hanem mindent egyes szám első személyben gondol. Nem vonja ki magát az emberi lét törvényei alól, csak nem éri be velük.

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem egyik konferenciáján egy Amerikából hazatért magyar lelkész tartott előadást. Elmesélte, hogy amikor évtizedekkel korábban kiment az Államokba, az a templom, ahová került, tele volt magyarokkal, most azonban már feketékkel van tele. „Értsük meg egymást: Isten nem szenvedett csorbát.” Fantasztikus, megvilágító erejű mondat volt ez, és remény, hogy még létezik olyan ember, aki ilyeneket gondol, s aki nem tartja a magyarságot Istennél előbbre valónak. A magyarság nem abszolút mérce; Isten azonban az. Vagy annak kellene lennie; tusakodnunk kell azért, hogy az legyen.

A homo in confinio melankolikus, mert nem követik sokan, holott nem is szeretné, ha követnék, és ha pillanatnyilag energiát és inspirációt merít is abból, hogy egy társasághoz tartozik, nem tud sokáig megmaradni benne, sem pártban, sem szövetségben, sem egyesületben. Egy mások számára láthatatlan csillagot figyel, barátait zord szigorúsággal válogatja meg, kevés emberhez kötődik igazán, és a barátságot előbbre tartja a rokonságnál. Mint Hamlet, aki Horatiónak a barátja, apját elvesztette, nagybátyját gyűlöli, anyjához ambivalens viszony fűzi, és tulajdonképpen még barátsága ellenére is egyedül van.

A határembert különben sem lehet követni. A 19. század elhitette ezt a képtelenséget, de ugyan hányan értették meg az igazi Petőfit, kit érdekelt szenvedélyes gondolkodása, gondolkodásának szenvedélye? Vagy a nagy költőt, vagy a népköltőt, vagy a forradalmárt látta benne mindenki, többnyire ezeknek a lehetőségeknek a tisztázása nélkül. „…a pesti küzdelmekben is rövidesen magára marad. Úgy elkülönül polgár-forradalmár társaitól, éleslátásban, írásaiban, cselekedeteiben annyira elébük vág, hogy lassanként már csak baráti szálak fűzik azokhoz; később ezek a szálak is megszakadnak. Ha társait polgári forradalmároknak hívjuk, őreá más elnevezést kell kitalálnunk. Forradalmár, de sokkal több, mint polgári. Hazafi, oly lángolóan, mint előtte senki, de őt nem a hajdani, hanem az eljövendő haza ábrándképe tüzeli. Ahol egykori küzdőtársai megálltak, ő ott lendül csak igazán tovább.”

Ez a magára maradás, amelyről Illyés beszámol szép könyvében, s ez a továbblendülés: ez mind jellemző a határemberre. Az ő pályájának íve semmiképpen sem hasonlítható senki máséhoz. Amikor népszerű, akkor is egyedül van – talán így lehetne a legjobban megrajzolni. Az a Petőfi, aki „mindenkié”, csak az arc egyik fele, nem is a legfontosabb. Az igazi az lenne, akit mindenki megért, aztán eldönti, szüksége van-e rá.

Szüksége nagyon keveseknek van. Egyetemista korunkban mi is szívesebben hallgattuk Hamvas fundamentalizmusát, mint hogy a sorsát próbáltuk volna megérteni – nem a század katasztrófái szabdalta sorsát, hanem a belsőt, azt, amelyről ő maga döntött, ahogy válaszolt a borzalmakra; a hűségét a meggyőződéséhez. Ő mert valóban Arlequin lenni, nem puszta műveltséganyagként használta a figurát.

Iszméné éppúgy nem érti meg Antigonét, ahogy Kierkegaard-t sem a menyasszonya, és valószínűleg senki a környezetében. Ez a nem-értés formálja, tépi, alakítja a határembert, ezzel küzd naponta, minden gesztusában és döntésében. A románság balkanizmusától Berlinig menekülő Caragiale ezt a tépettséget hordozta egész életében, ahogy Bartók is a magáét Budapesttől New Yorkig.

Mint minden területen, itt is érvényes a nappali–éjszakai, az apollóni–dionüszoszi, a mágikus–orfikus ellentét. Petri nyilván ennek második oldalát képviselte, Krúdyt hajlamos lennék az elsőhöz sorolni, hiszen minden alkoholizmusa dacára szövegei olyan derűt, kedélyt, megértést, bölcsességet sugároznak, amely ma már békebelinek tűnik. Nagy utóda, Márai, szintén apollóni: egész életében fegyelmezett, naplót vezető, magányos, józan ember, noha kedélyében jóval sötétebb.

Ez a sötét kedély a 20. század szülötte, melyet komor Arlequinek népesítenek be. A szomorú bohóc a világ rég megszokott jelensége; a depressziós bohóc a 20. század borzalmainak következtében alakult ilyenné. Talán aprónak tűnik a különbség, jelentéktelennek, mégis azt hiszem, nem mindegy, hogy valaki a napsütötte sávon szomorú, vagy az alagsorban. A távolból úgy látszik, az előző időszakok bohócai többnyire a napfényben voltak, míg a mostaniak többnyire az alagsorban vergődnek. A világ kafkaizálódása következtében kimaradni, kívülállónak lenni is jóval nehezebb. Mindenki mindenkit figyel.

Végül hadd idézzek egy, talán nem mindenütt ismert nagy magyar írót. Karácsony Benő Klärmann Bernát néven látta meg a napvilágot 1888-ban Gyulafehérvárott, és zsidó származása miatt szembe kellett néznie mindazzal, ami a harmincas évek végén, a negyvenesek elején bekövetkezett – végül Auschwitzban halt meg. Jó humorú regényei fokozatosan elkomorultak, és a kolozsvári gettóban már az Árnyékos oldalt szerette volna megírni nagy sikerű könyve, a Napos oldal pandant-jaként. Tót H. Zsolt monográfiájában olvashatjuk a következő részletet, Salamon László visszaemlékezését: „1942-ben a kolozsvári neológ főrabbi arra szólította fel Karácsony Benőt, hogy szakítson magyar irodalmi kapcsolataival és deklarálja magát zsidó írónak, hiszen a magyarok megtagadták őt és nem tartják magyarnak.

Pontosan emlékszem Karácsony Benő válaszára. Azt felelte dr. Weinberger főrabbinak, hogy a zsidó nacionalizmust sem értékeli többre, mint a magyart: mindkettő egy tőből fakad: embertelenségből és ostobaságból. Hogy ki milyen nemzethez tartozónak érzi magát, saját maga dönti el s mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, azért ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. Mint ahogyan ezzel nem tagadja meg vagy el zsidó származását sem.”

Abban az iszonyú helyzetben, amikor a puszta tudat, hogy egy közösséghez tartozik, megfizethetetlen lelki támogatást jelenthetett volna, Karácsony Benő válasza ott ragyog valahol egy ég fölötti tájon. Igazán méltó egy határemberhez.