Megtanultunk nevetni a saját nyomorúságunkon

November 22-én mutatták be a Szkéné Színház és a Manna közös Staféta-nyertes produkcióját: a Rozsda, avagy Minden vérünk benne szárad című Simon Longman-darab a rendező, Horváth János Antal fordításában került színpadra. Az előadás kapcsán az egyik színésszel, Rainer-Micsinyei Nórával beszélgettünk a magányról, a hazához és a szülőföldhöz fűződő ellentmondásos kapcsolatról, illetve a perspektívaváltás lehetőségéről. 

Mik voltak az első gondolataid, amikor elolvastad a szövegkönyvet?

Elég korán megkaptuk a fordítást, és nagyon bírtam a töredezett, élőbeszédhez közelítő  nyelvezetét, ami mégis tele van költőiséggel. Kiváncsi voltam, hogy Jánosnak (Horváth János Antal – a szerk.), aki fordította és rendezte is a darabot, mik a tervei, mert az is elég feltűnő volt,  hogy itt nincsenek nagy, szélsőséges drámai szituációk, inkább maga a létezés a konfliktus. Megérintett, hogy a darab hiába három birkapásztor testvér kibeszéletlen tragédiákkal terhelt történetét meséli el, akik különböző életstratégiákkal próbálják túlélni és/vagy maguk mögött hagyni a körülményeiket, mégis közelinek éreztem a saját valóságomhoz. Ismerősek voltak a küzdelmeik önmagukkal, egymással és az idővel, és a szinte feltérképezhetetlen, családi sérelmekkel teli kapcsolatrendszer is.

Ha maga a létezés a konfliktus, akkor van-e út ennek feloldására?

Az előadás nem ad konkrét feloldást a végén, de mondjuk furcsa is lenne, ezek a dolgok nem egy pillanat alatt szoktak megoldódni. Irtózatos közhely, de ha már magára tudja vonatkoztatni a néző a problémafelvetéseket és esetleg jut valamire, az már egy nagyon kicsi feloldás. És a probléma, amit a Rozsda felvet, univerzális. Szerintem az én pesti, a darab szereplőihez képest jóléti  közegem is terhelt azzal a magára hagyatottsággal, perspektívátlansággal, ami a darabban megjelenik, csak talán más mértékben. Végtelenül aktuálisnak érzem a nagyon leegyszerűsítve „menni vagy maradni”-nak nevezhető kérdéskört. Hogy az ember hogyan tud elszakadni a szülőföldjétől, a szüleitől, családjától, minek reményében és milyen áron. Miközben az idő, ami amúgy az előadás egyik központi szereplője is, elég kíméletlenül telik. De ennél talán kevésbé általános felismerések is érhetik a nézők. Az én karakterem, Becky rengeteget beszél, elsőre lényegtelennek tűnő dolgokról, annyira látványosan sokat, hogy muszáj volt megfejtenem azt, hogy vajon mit fed el ez a sok szó, mi az, amiről igazából beszélni szeretne, csak fél, vagy esetleg nincsenek rá szavai. Ez bizonyos szituációkban rám is igaz, és még sokunkra, erre a próbafolyamat alatt élesebben ráláttam. 

Mennyiben mozdított ki téged ez az előadás a komfortzónádból?

Az biztos, hogy a színészi alkatom és személyiségem a humorra predesztinál, ami ugye valami könnyedséget feltételez. És bár ennek az előadásnak is van humora, sok jelenetben egyszerűen nincs helye semmi ilyesminek. Ráadásul az én karakterem, főleg a család többi tagjához képest, egészen önreflexív figura, több őszinte pillanata van, főleg a Bata Éva által játszott testvérével, Annával, amikor tisztán beszél arról, hogy mitől fél, mit szeretne, aztán mintha megijedne a kimondott szótól, hirtelen visszamenekül a saját gyermeki fantáziavilágába, ahol delfinekkel és pandákkal él együtt. Felvértezi magát a mesevilággal, amiben sebezhetetlen, aztán megjelenik a Baki Dániel által játszott idegen fiú, Guy Tree, akihez mégis elkezd kötődni, bár ezt nem vallja be magának és még a kedvességét sem képes viszonozni. Nekem az a dolgom, hogy a fantasztikus történetek, viccek és szurkálódások alatt megmutassam ennek a lánynak a tragédiáját, az összes fájdalmával, érzékenységével, szeretetéhségével együtt, amiből mindez fakad. Ez összetett és szép nagy feladat, ami színészi értelemben kimozdít a komfortzónámból.

Olyan, mintha cipelné a szülei csomagját, és képtelen volna lepakolni a terheket.

Letenni teljesen talán nem is lehet ezeket. Szerintem, ha rálátsz, tudod kezelni, akkor nyertél, de az ösztönöket nem tudom, hogy meg lehet-e változtatni. Kegyetlen őszinteség kell már ahhoz is, hogy rájöjj, milyen döntést milyen reflex miatt hozol, ezzel én is folyamatosan küzdök,  hiszen ezekbe a rossz automatizmusokba könnyű belekapaszkodni. Mert ami ismerős, az komfortos, akkor is, ha nem feltétlenül jó. Aztán amikor sikerül máshogy dönteni, akkor nagyon picit olimpiai bajnoknak érzem magam.

Mindezek alapján nem volt bennetek félelem azzal kapcsolatban, hogy a darab nagyon mélyen gyökerezik a brit kultúrkörben és társadalomban akár témáját, akár társadalmi viszonyait tekintve?

Ez rendezői kérdés, de ebben az előadásban biztos nincs olyan egyértelmű párhuzam, minthogy bárány helyett szürkemarhafejek lógnak a plafonon, hogy mindenki tudja: ez rólunk szól. Mi az emberi részével foglalkoztunk,  hogy mennyire nehéz benne maradni vagy éppen elhagyni, akár érzelmileg, akár földrajzilag azt, amibe az ember beleszületik. Ez egyetemleges. Mindannyiunkat meghatároz az, hogy hova születünk, milyen körülmények között szocializálódunk. És nem csak a családra gondolok most, hiszen annak az országnak a világszemlélete is elképesztően erősen kihat ránk, ahol élünk.  

Neked van Kelet-Európai identitásod?

Van. Az a tudat például biztosan az identitásom része, hogy így vagy úgy, de mindent el lehet intézni. És hát jobban is érzem magam olyan helyen, ami nem annyira tüchtig, hiszen a sokféleséghez, bizonyos értelemben a szedett-vedettséghez vagyok szokva. Nagyon magaménak érzem a kelet-európai humort, ami kéz a kézben jár az öniróniával, vagy a magyar „sírva vígadást”, aminek nyilván köze van ahhoz, hogy a mindenféle népek és kormányok elnyomása alatt megtanultunk nevetni a saját nyomorúságunkon. De engem mostanában nagyon érdekel, hogy milyen lehet az, ha ideiglenesen is, de magam mögött hagyom. Szívesen kipróbálnám, hogy egy teljesen új közegben hogyan tudnám meghatározni magam, és azt is jó lenne megtapasztalni, hogy milyen az, amikor nem nyomaszt az itthoni társadalmi légkör és közélet. Az anyukám külföldön él, úgyhogy elég közelről látom, hogy el lehet innen menni, és lehet máshol próbálkozni. Az én szakmámmal ez természetesen nehezebb, hiszen az anyanyelvem ideköt, de most valahogy mégis az van bennem, hogy miért is ne lehetne kitekinteni egy kicsit? 

Volt benned valami, ami alakult a próbafolyamat során?

Van egy visszatérő monológ a darabban, amit először a Dióssi Gábor által játszott nagyapától, Micktől, majd Annától hallunk: „Ha tehetném, tudjátok, mit csinálnék? Felmásznék oda a domb tetejére az éjszaka. Magasra nyúlnék. Belemélyeszteném a lábam a földbe és odakötném a fákkal. És felnyúlnék az égbe és beraknám az ujjam oda, ahova lyukat vájtak a csillagok. És megállítanám a forgást. Megállítanám az időt. Csak addig, amíg, hogy bátrak lesztek. Aztán elengedném. És hagynám, hogy pörögjön. … Legyetek bátrak. Ennyit kérek tőletek. A világ nem áll meg, ugye?” Ez nagyon sokszor eszembe jut, nehezebbnek tűnő pillanatokban. És persze rengeteg mindent felfedeztem a saját szerepemben, ami valamiképpen az én személyiségem része is. Ilyen például a gyerekstátuszba való menekülés is. Nem olyan mértékig, mint Becky, hogy az elásott kincsről álmodozom, de sokszor komfortosabbnak érzem, ha felveszek egy ilyen gyermeki pozíciót. Ezzel persze az is jár, hogy a saját felelősségemet áthárítom másra, hiszen ha én gyerek vagyok, akkor a másiknak kell felnőttnek lennie.

Hatottak rád hasonlóan korábbi munkáid is?

Igen, tavaly Grosan Cristina rendezővel írtunk egy filmet A legjobb dolgokon bőgni kell címmel, jövőre kerül majd a mozikba Stalter Judit producerrel, a Laokoon gyártásában, és ennek minden jelenete személyes élményeken alapul. A történet egy harmincéves lányról szól, akit én játszom, és azt igyekeztünk körbejárni, hogy ma mit várnak el ennyi idős korban tőlünk, és mi hogy érezzük magunkat ebben az elvárásrendszerben. Több, mint egy évig dolgoztunk a forgatókönyvön, nagyon személyes, úgyhogy ahogyan alakult a mi személyiségünk, úgy változott folyamatosan maga a szerep is. Nagyon izgalmas volt ez a munkafolyamat, már csak azért is, mert az írás által ráláttunk magunkra kívülről, objektívebben tudtuk elemezni azt, milyenek is vagyunk valójában. És hát iszonyatosan felszabadító is volt más műfajban kipróbálni magam, még akkor is, ha folyamatos önelemzéssel járt. Azt hiszem, én kifejezetten szeretem is ezt a sebkapargatást.

Ugyanolyan fokú alkotói szabadságot éltél meg írás közben, mint amikor színészként dolgozol?

Sokat gondolkodtam ezen mostanában, mert az írás nálam nyugalmi állapot, a színészetnek viszont természetes velejárója, hogy folyamatosan megkérdőjelezed magadat. Hogy elbizonytalanodsz. Az írást pedig talán épp a magánya miatt, és mert tudtam, hogy ebben nem kell a szó klasszikus értelmében profinak lennem, hiszen nem ez a hivatalosan vett szakmám, ösztönösebben, szabadabban tudtam csinálni. De ez nem azt jelenti, hogy játszani kevésbé szeretek, sőt, az a  legjobb, amikor mindkettő van. A különbség az, hogy egy próbafolyamat alatt teljesen kiszolgáltatom magam, ezért fontos a biztonság, a csapat. Persze maximálisan arra törekszem, hogy a végeredmény jó legyen, de legalább ennyire fontos, hogy kikkel és hogyan dolgozom, hogy legyen egyfajta szeretetlégkör, ez pedig a János által csak erre az előadásra összeválogatott emberekkel szerencsére meg is volt.

Fotó:Mészáros Csaba