dunszt.sk

kultmag

Az első szeánsz; Egy jegyzőkönyv részlete – a harmadik gyilkosság; A remény forradalma; Egy jegyzőkönyv utolsó mondatai

Az első szeánsz

A Dagadt Kurva valóban rettentő dagadt volt. Épp ahogy hirdették a színházterem bejárata melletti színes, fényes papírra nyomtatott plakátokon.

Albert és Detti is beálltak a sorba, és amikor kinyitották a virágdíszes ornamentikával díszített ajtókat, a többiekkel együtt vonultak be a nézőtérre.

Pezsgőt rendeltek és gint. Lassan mindenki elfoglalta a helyét az asztalok körül, egy gombostűt sem lehetett leejteni. Fokozatosan levették a nézőtéri világítás fényeit. Albert megfigyelte, hogy a proszcénium páholy zsúfolásig megtelt elegáns, öltönyös férfiakkal. Nyilván a vipek vipjei, gondolta.

Addigra teljesen elsötétült a terem. A nézők közül páran halkan sustorogtak, innen-onnan köhögés hallatszott, de alapjában véve érződött egyfajta feszült várakozás, izgalom és koncentráció, mintha Benedict Cumberbatch-t várnák a Hamletből, a nagymonológgal.

Detti oldalra dőlt, Albert szemébe nézett, aztán ajkait megnyitva puhán megcsókolta férfit. Szinte átölelte az ajkaival. Albert arra gondolt, hogy Anna, a felesége sosem csókolta meg így. Ennyire nyilvánvalóan. Minden csókja mintha inkább hárítás lett volna, védekezés, elzárkózás önmaga átadása elől. Jelzés, mellyel Albert tudomására hozta, hogy hol a határ.

Detti felnevetett. Félre ne érts, mondta, csak azt akartam megmutatni, hogy hogyan kéne látnod a világot. Érezned, valahogy úgy, ahogy én téged. Szóval, lehetnének sokkal élettelibbek a fényképeid, mondta, aztán megtörölte az ajkát, és hátradőlt. Kezdődik, mondta halkan, csak figyelj! Tudom, hogy alkotói válságban vagy, és eleged van a világból, hátha kapsz egy kis inspirációt…

Kigyulladt egy fejgép, és megvilágította a bordó, bársony hátsószínpadi függönyöket.

Offenbachtól az Orfeusz az alvilágban nyitánya szólt.

A függöny szétnyílt, és a fejgép fénykörében lassan, méltóságteljesen a színpad közepére vonult a Dagadt Kurva. Meztelen volt, csak egy magas sarkú cipőt viselt. Páran felnevettek, de ez sem zavarta meg.

A hang irányába fordította a fejét, és elmosolyodott, mintha azt mondaná: Tudom, milyen iszonyúan hájas vagyok, a hasam a combom közepéig lóg, a melleim pedig eltakarják a hasamat is. Tisztában vagyok vele, hogy úgy nézek ki, mint a legszörnyűbb álmotok, de higgyétek el, engem ez csöppet sem zavar. Én akarok lenni a ti legszörnyűbb álmotok.

De nem mondta, csak mosolygott, némán. Lassan, alkatától telhetően elegánsan meghajolt, és megvárta, amíg elhalkul a zene. Aztán még egyet lépett a proszcénium felé, a magasba emelte karját, és azt mondta: Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon.1 Közjáték Baudelaire-től.

És lassan, szép, telt orgánummal végigmondta a költeményt.

Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon
nyújtóztam, mint hideg halotthoz bújt halott,
s a fizetett gyönyör mellett felragyogott
a szomorú szépség, kire hiába vágyom.

Elmerengtem azon a büszke tisztaságon,
láttam a bájt s erőt, szeme fegyvereit,
s haját, mely illatos, dús sisakká szökik,
és emlékével is felgyújtja régi vágyam.

Mert rád, dicső, terád lett volna még tüzem,
s lábadtól fekete fürtjeidig lobogva
burkollak százezer, mélységes, puha csókba,

ha egyszer, este, óh, úrnőm, te szívtelen,
csak egy igazi könny, lelkedbe lopva gyászát,
tompítja szemeid jéghideg ragyogását!

Amikor a végére ért, felharsant a taps. Páran hujjogtak is, mások obszcén bekiabálásokkal örvendeztették meg a többieket. A Dagadt Kurva megint meghajolt, majd felnézett jobbra és balra a két proszcénium páholy felé. Lassan elült a taps. Mindenki a páholyokra figyelt. Albert is követte a Dagadt Kurva tekintetét. A páholyban felsorakozott férfiak lehúzták a sliccüket, majd farkukat elővéve egymás után levizelték a Dagadt Kurvát a színpadon. Az előadás koreográfusa ennél a résznél felkapcsoltatta a színpad hátuljában álló lámpasort, hogy az aranysugár ragyogása minél plasztikusabb legyen. A Dagadt Kurva sikongva, nevetve fogadta a sugarakat, amik végigszántottak testén, arcán, haján. Ekkor páran, férfiak és nők vegyesen a páholyból és a nézőtérről a színpadra rohantak, és drága öltönyeikben, a designer kisestélyikben belefetrengtek az összegyűlt vizeletbe. A nézők ovációval fogadták a produkciót. A performance végén a Dagadt Kurva harmadszor is meghajolt, majd a közönség tapsától és bravózásától kísérve levonult a színpadról.

Detti megszorította Albert kezét, és azt kérdezte: Na, hogy tetszett, drágám? Ezt már megérné lefotózni, nem? Ez némi kiutat jelentene az unalmas, megszokott témák közül.

Albert is megszorította Detti kezét, és mélyen a szemébe nézett.

Ez lenyűgöző volt, mondta. Ez a szimbolikus termékenységrítus, mondta, majdnem olyan, mint egy retrospektív szeánsz.

Felemelte a gines poharát, és maga elé tartotta, mint egy álarcot.

Fantasztikus, ahogy egy kultikus szertartást ábrázol, a verssel és a levizeléssel pedig ütközteti fejlődő kultúraantropológiai vélekedéseink egy barbár civilizáció statikus biztonságtudatával. Egyszersmind bemutatja fanatikus cinizmusunk, hitetlenségünk, mégis kifejezésre juttatja kötődésünket az ősi, ismeretlen valósághoz, mely számunkra nem több, mint mitológia. Levizelni a Willendorfi Vénuszt? Színtiszta szublimáció.

Egy jegyzőkönyv részlete – a harmadik gyilkosság

A szőlőhegyen volt egy szélesebb terasz, pár bokorral, néhány fával az egykori kúria-szálló mögött. Ott találtak egy felakasztott halottat a hajléktalanok.

Majdnem a tetőig autóval mentem, de egy saroképületnél – amit külön is megjegyeztem, mert egy gázlámpa világított nappal is egy szélesebb perem felett – le kellett tennem a kocsit. Egy hepehupás, bazaltkövekkel kirakott úton kellett felgyalogolnom, amiről keskeny ösvény fordult le a plató felé.

A halott a szakadék felett, háttérben a város alig kirajzolódó ködös látképével, a meredek kőfal fölé benyúló magányos ágon himbálódzott. A fa melletti sziklán borospalack állt, mellette rongyba tekerve kenyérmaradék. Egy bizonyos szögből nézve a hullát a messzi kereskedelmi tornyok sötét vonalai látszottak teste két oldalán.

A lábnyomokat ugyan elmosta az eső, de a helyszínelők aránylag jól kivehető és rögzíthető bemélyedéseket találtak a területen, mintha valaki állványokat helyezett volna el. Egy távolabbi sziklacsoport mellett eldobott csikkek hevertek, és a földbe szúrva egy kést is itt hagyott az elkövető.

Jack, a helyszínelő csapat főhadnagya azt mondta, még sosem látott ilyet.

Leült a sziklára, ami mellett a csikkeket találták, a lábát feltette egy szemközti kőre, és azt mondta, hogy merőben szokatlannak találja a helyszínt, a nyomokat, az elrendezést, és még megközelítőleg sem tudja elképzelni, hogy az elkövető célja mi volt.

Felhívtam a figyelmét egy pontra a kis ösvény bejáratánál, ahol egy állvány nyomait is megtalálták a földben. Odavezettem, és megkértem, nézze úgy az ágat, a hullát, a sziklák kis csoportjait és a távoli várost a két felhőkarcolóval, mintha egyetlen képet nézne.

Hosszan, elmélyülten nézett maga elé, aztán a homlokára csapott, és azt kiáltotta: Ez lenyűgöző!

Azt mondtam: Ez az ember nem a helyszín elrendezésével üzen. Csak díszletet épít. Számára talán még a gyilkosság is csak másodlagos. Biztos, hogy nem ölni szeret. Csak nem tudja, hogyan úszhatná meg az alkotást nélküle.

Jack bólogatott.

Megkérdeztem, el tudja-e képzelni mindezt éjszaka, inkább a hajnali órák idején?

Jack ismét hosszan nézte az eléje táruló képet. Aztán megfordult.

Júdás, kérdezte.

Bólintottam.

Az árulás éjszakáján békésen derengő családok, mondta. Jeruzsálem odalent, és a hegyen egy másik mártírium, tette hozzá, és csettintett az ujjaival. A mindenit, mondta, ha ez nem gyilkosság volna, egészen zseniálisnak tartanám.

A világ nem változik, mondtam, és elővettem a cigim. Jack is kért egy szálat, és azt mondta, hogy, bár szégyelli ezt bevallani, de a múltkori esethez képest, ahol együtt helyszíneltünk, ez sokkal erősebb kompozíció.

Fejlődik, mondtam. Egyre jobban érzi, mit kell elmondania.

Egy helikopter zavarta meg beszélgetésünket. Valamelyik híradó légi tudósító csapata volt. Egészen közel repültek hozzánk, a rotorok szele szétfújta az eldobált gumikesztyűket a füvön.

A hulla kilengett, s jobbra-balra csapódott, mint egy árva harangnyelv, amíg az ág meg nem reccsent a súlya alatt, és a mélybe zuhant.

Még a helyszíni fényképeken is jól látszik a szándékolt és tehetséges elrendezés. Még ezeken a gyakorlatias okból készült felvételeken is érződik a művészi vallomás. Az áldozathozatal.

Eszembe jutott A milicista halála című kép. De amit Capa rögzített, végtelenül bizonytalan. Élt még, valóban meghalt, így történt? Az én fotósom nem akar bizonytalanságban tartani. Nem a halál pillanatát rögzíti, és nem a halált, mint állapotot ábrázolja csak. Egy halottal jelenti ki az életet. Minden képe kinyilatkoztatás és bocsánatkérés Isten előtt. A kitárulkozás legnemesebb gesztusát mutatja meg, a Feltámadást. Ehhez képest a milicista halála csak bulvárfotó. Ha Capa ott lett volna a Gat Shmanim kertben, állítom, megelégedett volna a Péternek megbocsátó Jézus képével is. A többi csak ügynökségi feladat. A keresztút, a töviskoszorú, a korbácsolás: csak sajtófotó. A nagy pillanat az utolsó vacsora és Júdás döntése a hegyen. Ez a művész a nyomort nemesíti meg. Vonzódik a kisemberekhez, az egyszerű tragédiákhoz, a szenvedésben felmutatkozó igazság gondolatához. Migránsok, kurvák, nyomorultak. Nem a halálukat akarta látni, hanem megmutatni a valódi életüket. Nem a mindennapi nyomort kívánta feltárni, hanem a Fényben való kiteljesedést. Szerette őket. Mert általuk megmutathatta mindazt, amit az életben gyűlöletesnek talált.

A remény forradalma

Nincs több fénykép, bébi, mondta Betti odalépve Kittihez. Nincs több partykép, amit Európa leghíresebb fotósa csinál, mondta, és nincs több szelfi se vele. Mától le is vehetjük az összeset a falunkról, Utasi Albertet meg törölhetjük az ismerőseink közül.

Ilyentájt a Belvárosból nézve mosogatólé színű az ég. Tiszta időben is sárgásan derengett az éjszaka a közvilágítás fényeitől, de most sűrű felhők gomolyogtak az egész európai kontinens felett. Délelőtt óta megint esett az eső. A hajléktalanok a kapualjakba húzódtak, aki tehette szórakozni ment.

A Treasuryben nagy volt a forgalom.

A tánctérben csak páran lézengtek, de a bár tömve volt. Elegáns, drága ruhák zsúfolódtak össze a fotelek, kanapék és pultok között. Egymáshoz dörgölődztek, egymásnak feszültek, és a statikus elektromosság apró kisüléseit is láthatta, aki jól figyelt. Készültek a koktélok, a vodka-szódák, a hűtők békebelien duruzsoltak, a jégkockák olvadt aranyként csillogtak a sárga fényű spotlámpák fényében, és az emberek túlharsogva a pörgős acid jazz zenét, kisebb-nagyobb csoportokban tárgyalták Albert ügyét.

Kitti elhúzta a száját, és azt mondta Bettinek: Csórikám… Én már töröltem is.

Összepusziszkodtak. Aztán szűk, drága ruhájukban némileg feszengve és helyezkedve leültek két bárszékre a pult végén, ahonnan ráláthattak az egész galerira.

Mióta híre ment, hogy Albert Utasit hat vagy hét rendbeli gyilkosságért előzetes letartóztatásba helyezte a rendőrség, mindenki új erőre kapott. Hol volt már a spleen, a deprimált közöny, az unalom? A haláltól ezeknek mindig jókedve lesz.

A Kövér Ribanc ma meglepetést tartogat, Bertrand, mondta Kitty izgatottan a melléjük lépő fiatalembernek. A Ribanc ma este bemutatja Utasi utolsó fényképeit. A „gyilkososokat”, tette hozzá lelkesen.

Hamar elterjedt a hír, hogy valaki megvette Albert utolsó, hullákat ábrázoló, a gyilkosság után készült, művészien komponált, de egyébként, ahogy finom flegmával jelezték erkölcsi felülemelkedettségüket: beteg képeit. Mindenki arról beszélt, hogy ezeket ma együtt kiállítja a titokzatos tulajdonos.

Végre kinyitották a színházterem bejáratait. Az emberek beözönlöttek. Folyó árad így. A tavasz söpör végig a tájon ezzel az ellenállhatatlan erővel. Bent csend volt és sötét. Amikor elhelyezkedtek, akik befértek, és leültek az asztalokhoz, a karzatra, a földre, a lépcsőkre, beálltak a sarokba, összehúzták magukat egymás mellett a kibírhatatlan tömegben, feljött a teljes színpadi fény a nehéz, poros, bordó bársonyfüggöny előtt.

És bejött a Kövér Ribanc.

Vörös volt, dús, hullámzó fürtjei a seggéig értek. Szép arca volt, mint egy gyereknek. Babaarcú, mondják rá a műkedvelők. A melle nagy volt, kemény, és ha megszívta a tüdejét, mindkét dudája peckesen állt. A zsírok sem lógtak rajta olyan kubista mód, ahogy a Dagadt Kurváról csüngtek a formátlan kilók. A lába közét vastag szór borította. Ő maga a teste képzeletbeli James Joyce-ának nevezte ezt az erdős, húsos területet. Nem ér a végére, aki beleveti magát, mondta mindig, és röhögött.

A függöny előtt kisétált a színpad közepéig, és meghajolt. Csettintett, amire sötét lett, csak egyetlen fejgépet hagytak égve, ami megvilágította őt.

Na, mi van, nyálas kis buzikáim, kiáltotta a zsúfolt, emberekkel teletömött terem felé. A nézőtér hálásán zsibongott, és páran elégedetten felkuncogtak a sötétben.

Halottakat akartok látni vagy a pinám, kérdezte kikiabálva a nézőknek.

A képeket, kiabálták vissza páran, és páran azt is mondták, hogy a pinád, és röhögtek. Ezekkel a Ribanc nem foglalkozott. Teátrálisan végigsétált a színpadon, jobb kezével pedig a függönyre mutatott.

Aztán megállt a bal oldali proszcénium páholy alatt, és azt mondta: Szörnyű képeket fogtok látni. Gyilkosságok bizonyítékait. Lemészárolt, megkínzott emberek maradványait. Vért, sebeket, a fájdalom apoteózisát. Hullákat, amilyenek ti magatok is lesztek, előbb vagy utóbb.

A közönségen izgatott morajlás futott végig.

Képeket fogtok látni, mondta a Ribanc, képeket, amiken meggyilkolt emberek láthatók. A Dagadt Kurva is, mondta halkan. Ő volt a művész első áldozata. Kathy… Ez volt a becsületes neve. Szerettem Kathyt, mondta. Az Isten irgalmát kérem rá, és minden megtévelyedettre. És azt kérem, kiáltotta, hogy Ti most tegyétek ugyanezt.

A Ribanc lehajtotta a fejét, és becsukta a szemét. És így tettek a nézők is a teremben. Lehajtott fejjel, némán ültek pár másodpercig. Aztán a Ribanc felemelte a fejét, körbenézett az embereken, és elvigyorodott.

Helyes, mondta, nagyon köszönöm! Igazán hálás vagyok, mondta halkan. De szeretném, ha tudnátok, üvöltötte el magát, hogy nem félek!

A színpad közepére sétált, egészen a zenekari árok szélére állt, és az összes jelenlevőn végignézve széttárta kezét.

Én már nem félek, mondta.

Én már nem félek, kiáltotta, és a mellei alá nyúlva felemelte azokat az ajkáig. A szabadság csöcseit szívom, kiáltotta, ha akarom! A béke csöcseit, kiáltotta és felnevetett. Nekem már nem kell félnem, kiabálta, és melleit eleresztve széttárta lábait és karjait, mert felszabadultam a közöny hatalma alól, amibe belekényszerített a társadalom. Az unalom, a béke rossz konvenciói alól! Mi már nem vagyunk egyedül többé, nem vagyunk szabályok és elvárások közé kényszerített egyének, nincs te, és nincsen én, csak mi vagyunk, akik megtapasztalhatják a teljes igazságot, a megélhető legteljesebb erőt, mely képes új és valódi hitet adni egy közösségnek, a halálban és annak megkomponálásában, a felmutatható legmagasabb rendű művészetben, melyet Utasi Albertnek köszönhetünk, az áldozathozatalban, miben az egyén halála által a kollektív élet szépsége és igazsága felmagasztosul.

A Ribanc elhallgatott, és mosolyogva figyelte a nézőtéren a fellelkesült embereket.

Ez az új forradalom, mondta. Gyönyörködjetek!

A többi fény is kigyúlt, és száz reflektor fénye égett rá meztelen hájaira, és babaarcára, és a Kövér Ribanc intett a technikai páholy felé, hogy kezdődhet a produkció.

A jelre megint teljes sötét lett, és amikor megszólalt Mozart Requiemjének Dies Irae tétele, a világosítók beadtak két oldalsó, vörös fényt, mely az előszínpadot világította meg. A nehéz bársony lassan emelkedni kezdett. Mindenki lélegzetvisszafojtva várt. A házaspárok megfogták egymás kezét. A férfiak kigombolták a zakójukat, a nők megmozgatták lábujjaikat a körömcipőjükben. Talán percekig tartott, amíg a teljes színpad láthatóvá vált. Akkor a zene elhalkult, és lassan feljött a fény a képeken.

Tizenkét hatalmas tabló volt látható három sorban és olyan elrendezésben, mint egy görög templom ikonosztázionján. A két oldalsó kapuban két szmokingos férfi állt, a középső, királyi kapuban pedig maga a Ribanc.

Egy pisszenést nem lehetett hallani. Hosszú percekig üdvözült csendben nézték a képeket és a képeken a halottakat. Úgy érezték a képek láttán, hogy végtelen béke és nyugalom szállja meg lelküket, olyan erő, ami talán csak Istennek tulajdonítható. Áhítattal bámulták a vérző, kimúlt, csonkolt és legyilkolt testeket, a halál káprázatos pillanatait, a mesteri kompozíciókban bemutatott gyilkolást, és úgy találták, mind ugyanarra gondolnak, ugyanazt érzik, mint egy valódi, szerető család. Megtisztulásra és nyugalomra leltek a halálban, és szívesen fel is áldozták volna magukat e pompás művészetért, mely vallásos örömöt, éteri nyugalmat okozott nekik.

Egy jegyzőkönyv utolsó mondatai

A gyilkosságokban sosem az elkövetés módja döbbentett meg leginkább, noha az általam vizsgált esetek többsége nem nélkülözte az elkövetői kegyetlenségben felimerhető, hogy is mondjam, kreativitást és találékonyságot, mégis sokkal félelmetesebb volt felismerni, hogy immár bárkiből válhat hidegvérű gyilkos, aki számára a bűntett már nem indulati vagy emocionálisan magyarázható cselekedet, hanem önkifejezésének eszköze, akár egy költőnek a vers.

Az első gyilkosság még csak extrém és szokatlan bűntettnek tűnt előttem. Megrendített a tudatosság, ahogy az elkövető a holttesthez – s szándékosan nem úgy írom: az áldozathoz – viszonyult. A kapcsolatuk bensőséges volt, s nem a tett maga, vagy az elkövetés módja, oka és ideje kapcsolta össze őket, hanem valamiféle mélyebb, szinte filozófiailag megalapozott, tartalmi, tétellel, mondhatni kijelentéssel felérő kapcsolat. Ez az érzés vagy talán tapasztalás meghökkentett ugyan, de nem igazán foglalkoztam vele. A következő, egyre rafináltabb, rétegzettebben „előadott” gyilkosságok tanulmányozásakor kirajzolódó minta azonban félelmetes lehetőségeket tárt fel előttem. A valóság pár kivételezett helyzetben élő csoport, társaság magántulajdona lett, s a többiek, mi mind, csak látnoki megnyilatkozásaik terepe, alkotásaik nyersanyaga, szemlélődésük tárgyaként voltunk fontosak.

Róma ünnepelte így magát, lázas, beavatott ősi misztériumokban, az egyházak titkos társaságai a középkor derekán, a semmiből jött, s maguknak új kultúrát építő barbár lázadók.

Ölni: feláldozás. Tisztelgés. Alkotni: örökíteni. Az életünk annak mértékében volt fontos, hogy fizikai vagy mentális valónk és annak elpusztítása mekkora gyönyört okozott, s mennyiben segítette kulturális továbbélésünket. Mi voltunk az ő fantáziabirodalmuk. Képzelgéseik szereplői, esztétikájuk „Leitmotiv”-jai, a szó, a festék és a kő helyett a hús, amiből alkotni lehet.

Az új korszak egy elrendezetten, kissé még ügyetlenül, de már mindenképpen koncepciózusan közszemlére tett holttest helyszíni szemléjével vette kezdetét. Azzal a gyilkossággal, mely éppen a konformizmus elleni lázadás őrült, de félreismerhetetlen bizonyítéka volt. A Dagadt Kurva holttestének köztéri installációja azonban még csak a magányos őrült képét mutatta meg. Ő volt az első áldozat…

Elgondolkodtató, hogy hogyan lett a bűnből mára megalapozott hagyomány, s hogy ennek a különös esztétikának vagy világnézetnek mi, akik végül is elszenvedői vagyunk, még örülni is tudunk.

Ha Andy Warhol volt a festészet kórboncnoka, akkor most, ismerve az új művészet felszabadító erejét, a pokolban járunk, vagy legalábbis oda közeledünk.

1 Szabó Lőrinc fordítása

Fotó: Stekovics Gáspár