Angyalok és ördögök

Bagota Béla Valan – az angyalok völgye című filmje kétfajta ábrázolásmód kereszteződésében helyezhető el: a romániai rendszerváltás idejébe visszanyúló korrajzot látunk, amely a jéghideg lélektani thriller eszközeit használja. A magyar visszhangok a Valan skandináv hangolását emelték ki, eszerint a film jól olvasható a nordic noir magyar változataként, de ha a régiónkon belül maradunk, egy sor friss lengyel filmet is említhetünk: az utóbbi években a Vörös Pók, a Gyilkos vagyok, A Fényképész vagy az idei termésből a Sötét, majdnem éjszaka mutatott hasonló sajátosságokat. A felsorolt alkotásokban az a közös, hogy múltbeli eseményeket dolgoznak fel műfaji filmes megoldások felhasználásával.

Ha a Valan képletének első elemét vesszük, akkor tulajdonképpen végigkövethetjük egy erdélyi bányászváros életét 1989-től a történet jelenidejéig, körülbelül 2010-ig. A kép azért kiábrándító, mert a kiindulópont és a kortárs helyzet között nem hogy fejlődésről, de különbségekről sem nagyon lehet beszélni. Az ugyan ismerős és végső soron törvényszerű, hogy a települést ebben a húszéves időszakban fájdalmasan sújtotta az ipar válsága, de az állapotok változatlansága más területeken jelentkezik: az állami intézmények működésképtelenségében, a helyi kiskirályok folyamatos uralmában, az általános kiszolgáltatottságban. Ebből a szempontból a Valan valamiféle történelmi szociofilm lehetne, ahogy azt a hasonló szerkezetű A martfűi rémben láthattuk (2016) – Sopsits filmje ugyancsak a bűnügyi film keretei között mutatta meg a Kádár-korszak viszonyait. A fent említett lengyel filmek közül a Gyilkos vagyok A martfűi rém közvetlen rokona, hiszen mindkét film korképének meghatározó eleme az igazságszolgáltatás akadozó működése, ami Valan kisvárosát is jellemzi.

Nagy kérdés, hogy a rendezőt valóban ennek az egyébként jól körberajzolt helynek és időszaknak a vizsgálata érdekelte-e, ahogy azt láthattuk Bollók Csaba Iszka utazása című filmjében (2007) – az Iszka a dokumentarista játékfilm líraizált változatának kidolgozásával teremtett meggyőző helyszín- és szereplőrajzot. Ha a válasz igen, azaz a Valan a magyar-román együttélés gondjait akarta megmutatni valósághű megközelítésben, akkor közelebb ment volna a részletekhez, amit a thriller kihagyásos-elhallgatásos mesélőtechnikája viszont megakadályoz. A thriller ugyanis éppen arra épít, hogy bizonyos összefüggéseket és történéseket eltakar a néző elől. Hogyan törhet be a romániai forradalom ilyen váratlanul egy hegyvidéki kisvárosba? Hogyan tűnhet el egy kislány nyom nélkül ebben a hirtelen jött felfordulásban? – sok kérdést tehetnénk fel, amelyekre egy realista logikával előrehaladó történet válaszolna, de a thriller ezt biztosan nem teszi meg. Bagota Béla filmje ráadásul sok ponton elszakad a thriller hagyományától, hiszen itt nincs meg az információadagolásnak az a bújócskája, amit például a skandináv filmekben megszokhattunk: a néző itt osztozik a nyomozó bizonytalanságaiban, azaz alig van közöttük különbség a tájékozottságot illetően. Péter, a történet főszereplője (Krisztik Csaba) a nézővel együtt jön rá arra, hogy az erdőben megtalált holttest Péter húsz évvel korábban eltűnt húga, ahogy tulajdonképpen együtt fedezik fel János (Hatházi András) valódi énjének szörnyű titkát is – János, a nyomozó rokona, valahai tanára és atyai barátja áll a városbeli lányok titokzatos eltűnése mögött.

Vannak ugyanakkor olyan thrillerek, amelyek a műfaji megoldásokat a korrajz elé helyezik, azaz erősebb bennük a bűnügyi-lélektani szál, illetve a cselekményt elszakítják a konkrét helytől és időtől. Ebbe a típusba tartozik Mátyássy Áron 2015-ös Víkendje, amelynek ugyancsak vannak erdélyi vonatkozásai. A Valan ehhez a filmtípushoz úgy kerül közel, hogy a filmbeli kisvárost és természeti környezetét lélektani tartalmak kifejezésére használja fel – a település vészjósló, a környező erdők pedig fenyegetően zárják körbe az eseményeket, miközben ismétlődnek azok az egyébként nagyszerűen kivitelezett légi felvételek, amelyek az összes helyszínt valamiféle ember nem lakta, ugyanakkor veszélyes közegként mutatják be. Ha azt mondjuk, hogy ez az atmoszférateremtés, a félelemnek ez a tárgytalan, hideglelős érzése a film legerősebb oldala, akkor a fenti kérdésre nemmel kell válaszolnunk – a Valan inkább szól a gyengék általános fenyegetettségéről, mint egy névvel és társadalmi viszonyokkal leírható erdélyi település húsz évéről.

Akárhogy is, Bagota Béla bemutatkozó filmje sokat mond a rendszerváltás utáni Kelet-Európáról, arról az elkeserítő berendezkedésről, amelyben a fiatal lányokkal való kereskedés egy település komoly bevétele és a lakók ellentmondásosan őrzött közös titka. Ezeket a nyugtalanító folyamatokat a Valan egy jól bejáratott filmes műfaj hatáskeltő készletének megújításával és egyéni hangolásával dolgozza fel – a gonosz a filmben egyszerre tűnik örök szereplőnek és az emberi nyomorúság legyőzhető vámszedőjének.

A film adatlapja a Mafabon.

Fotó: Mozinet