Biztonság és szabadság: ezt kell összeegyeztetni

Pályakezdőként lett kétgyermekes édesanya. Tíz év után újra visszatért a pályára, és azóta hívják is egyre: filmekben és a színpadon is mind sűrűbben bukkan fel,  mostanában a Nagy vacsora című előadás egyik karaktereként láthatták a nézők. Nem irányítja a gyerekeit, de hisz a sorsban. Huzella Júlia mesélt a jelenlét kényszere alóli kibújásról, az önnevelésről, anya és lánya viszonyról, és megosztotta velünk mostani példaképét is. A beszélgetést a színésznő legújabb elhatározásával kezdtük.

Mostanában hirdetted meg a magad számára az ún. digitális detoxot.  Miért akarod ennyire radikálisan csökkenteni a digitális eszközök használatát?

Nem akarom, hogy a gyerekeim függők legyenek. Nem akarom, hogy azt érzékeljék, amikor velük vagyok, hogy nem vagyok jelen, csupán a telefonomat nyomkodom. Egyszerre egy dologra szeretnék koncentrálni. Erre igyekszem nevelni őket és magamat is. Hónapokkal ezelőtt például száműztük a telefonokat a hálószobából is. Kint hagyjuk a férjemmel a nappaliban vagy a konyhában, így nem a telefon képernyője az utolsó, amit látunk lefekvés előtt, és az első ébredés után.

Nehéz ebbe belevágni?

Nagyon is könnyű, hiszen a férjemben és bennem is megszületett az igény erre a változásra. Segít a tudat, hogy ezzel teszek valamit a kapcsolatomért és a saját pihenésemért. Tök jó érzés, hogy nem vagyok állandó rabja ennek a „jelenlétnek”.

Nincs benned frusztráció, hogy esetleg lemaradsz egy felkérésről vagy más munkáról?

Miért kéne folyamatosan jelen lennem? Előbb-utóbb minden munka megtalál, ami fontos. Nem kell állandóan telefonközelben lenned vagy készenlétben állnod. Ha pedig emiatt csúszol le valamiről, az bosszantó, de hát, akkor ez van.

Hiszel a sorsszerűségben?

Szerintem nincsenek véletlenek. Szeretném azt hinni, hogy az élet tudja, hogy épp mikor, merre, mit kell csinálnom.

Mennyire törődsz bele a veled történtekbe?

Nehezen. Nehezen engedek el dolgokat, embereket, helyzeteket. Persze, utólag mindent megmagyarázok magamnak, valahol minden visszaigazolást nyer egyszer. Ez is abban erősít meg, hogy nincsenek véletlenek.

Kijelenthetjük ennek alapján, hogy a Nagy vacsora című előadásban való szereplésed sem lehetett véletlen… Dolgoztál korábban Császi Ádámmal?

Nem. A Chicagóban (Chicago, Átrium Színház, 2017, r.: Alföldi Róbert) látott, meg a Mamelosn*-ban (Anyám mondta (Mamelosn*), Gólem Színház, 2013, R.: Borgula András), és a látottak alapján keresett meg engem ezzel a lehetőséggel.

A szabadúszás egyszerre terhes és áldott állapota: folyton új emberekkel megismerkedni, dolgozni, összecsiszolódni. Vele hogyan sikerült a közös munka?

Elég hamar megtaláltuk a közös hangot. Erős, határozott elképzelése volt arról, merrefelé akarja terelni az előadást, ugyanakkor nyitott volt a mi megoldásainkra, javaslatainkra is. Ha netán ezek jobbak voltak, mint az övé, simán elfogadta. Nem volt semmilyen görcs bennünk, szabadon alkothattunk és ajánlhattunk.

Ebben az előadásban is énekelsz, akárcsak a Chicagóban. Számodra a zenének különleges szerepe lehet, már csak a családodból kifolyólag is (Huzella Júlia Huzella Péter Kossuth-díjas zeneszerző, énekes lánya – a szerk.) Más állapot az, amikor énekelsz, mint amikor prózai színésznőként vagy jelen a színpadon?

Érdekes a kérdés… nem tudom. Az énekléssel fura a kapcsolatom: szeretek, és azt gondolom, hogy tudok is énekelni. Bizonyos stílusok biztosan jól is állnak nekem, mégis, ha énekelnem kell, sokszor nagyon bizonytalan vagyok. Lehet, hogy ez régebbről ered, hiszen „zenés gyerek” vagyok, zenei közegből érkezem, így kialakulhatott bennem egyfajta elvárás, aminek, ha nem tudok megfelelni, akkor csalódott leszek. A Nagy vacsora főpróbahetére elment a hangom… Pedig szombaton volt a bemutató! Addig kb. egyszer-kétszer énekeltük el a dalokat a próbákon. Ettől teljesen begörcsöltem. Úgy éreztem, hogy meg fogom tudni csinálni, mégis, óriási bizonytalanság volt bennem ezzel kapcsolatban.

Ez előfordult a Chicago esetében is?

Roxie nagyobb falat volt, ott egyszerűen nem volt senkinek sem kapacitása az aggodalomra. Nem volt teketóriázás, meg kellett csinálni.

Össze tudod hasonlítani Roxie-t és a Nagy vacsorában először játszott szerepedet, Nicole-t?

Roxie törekvő és törtető. Ő olyan, aki nem is nézi a körülötte lévő történéseket, csakis a cél lebeg a szeme előtt, amiért mindent megtesz. Nicole sokkal hétköznapibb és introvertáltabb. Ő magában őrlődik a családból hozott komplexusok és félelmek révén. Mindkettő vágyja a szeretetet, csak Roxie teljesen másként adja az emberek tudtára a szeretetéhségét. Persze, a két darab műfaja is nagyon eltérő. A Chicago szerepeit erős színekkel festették fel, míg a Nagy vacsora karakterei árnyaltabbak.

Szereted azt a fajta játékot, amikor egy darabon belül több szerepben mutatkozik meg a színész?

Igen, bár előadása válogatja. Császi Ádám rendezése esetében nagyon szerettem! Nincs a darabban üresjárat, hömpölyög az egész, nincs idő kikapcsolni, hanem gyorsan kell váltani. Azért is izgalmas itt ez a „többszerepűség”, mert először az anyukát játszom, majd utána az anyuka lányának bőrébe bújok. Nagyon élveztem ezt a feladatot, mert ily módon nem a partneren múlik, hogy hogyan játszom el a lány sérüléseit, hanem csakis rajtam múlnak a későbbi reakciók…

Tulajdonképpen magaddal játszol.

Így van! Az én játékomon múlik az anya-lánya kapcsolat. Tudom, hogy később, a lányaként azért fogok úgy viselkedni, ahogy, mert anyaként most, ebben a jelenetben ezt mondtam, ezt tettem. Megfejtem anyaként a későbbi lányomat. Kicsit skizofrén állapot, mert egyszerre vagyok birtokában a viszony előzményének és következményének.

Ez az állapot, ez a szerepcsere kihatott a magánéletedre? Érdemes saját, megélt élethelyzeteket bevinni egy ilyen vagy bármilyen más karakter építésébe?

Csak úgy érdemes, ha tudod, miről beszélsz, ha el tudod képzelni, mi az, amiért ölni tudnál, ha magad elé képzeled a szituációt. Ebben az esetben adva volt minden: anyaként is tudtam azonosulni, gyerekként is tudtam abszolút a szüleim hülyeségeivel, a figyelmetlenséggel, ismerős a testvérviszály is… Nagyon pontosan fogalmaz minden jelenet, szerintem ritka az olyan ember, aki ezekben a helyzetekben ne ismerne magára. Ritka, ugyanakkor szerencsés is.

Te mennyire fedezted fel magadban a saját anyukádat?

Előfordult, túl gyakran is.  Ennek nem mindig örül az ember. De nemcsak anyámat, hanem apámat is látom magamban. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz megküzdeni ezzel. Felismered, de nem olyan könnyű átkapcsolni.

Segített ebben az átkapcsolásban a darab? Hiszen a szerepekből adódóan tudatosan kellett váltanod.

Amúgy is tudatosnak gondolom magam. Inkább egyfajta tükröt kaptam. Megértőbb, megengedőbb lettem a szüleimmel. A megbocsátás, az elengedés és a nagyvonalúság érzése amúgy is érlelődik bennem már egy ideje. Ugyanakkor nehéz, hogy még mindig tombol bennem a gyermeki elvárásom és sértettségem.

De ez ösztönzőleg is hathat a pályád során, nem?

Hathat, talán hat is.

A férjed, Balogh Balázs is a művészvilágból érkezett, a Cserenadrág című előadás próbafolyamata során ismerkedtetek meg a Katona József Színház Kamrájában. Ő látványtervező és videotechnikus, te színésznő vagy. Hazaviszitek a munkát? Vagy otthon szó sem lehet színházról?

Mindent megbeszélünk egymással, de tény és való, hogy a munkában engem ért sérelmeket és nehézségeket nehezebben rakom le, mint ő. Nehezebben kapcsolok ki, ezen még dolgoznom kell.

A gyerekeid sem tudnak kikapcsolni?

Dehogynem, de azért nem mindig könnyű. Sokszor érzek emiatt bűntudatot.

Így kívülállóként nekem úgy tűnik, példaértékűen tudod összeegyeztetni az édesanyát a színésznővel.

Nehezebb napjaimon azért elgondolkozom, mi lett volna, ha… Persze, nem csinálnám vissza semmi pénzért! De azért, amikor átszoptatok egy éjszakát, vagy pelenkát cserélek, eszembe jut, hol tartanak a pályatársaim, én most hol vagyok, és hol kellene lennem… Ez tök normális érzés, de összességében tudom, mi az, ami számít.

Milyen növény lennél?

Talán fa. Valami hatalmas ősfa. A fa megrendíthetetlennek tűnik, öröknek, mindenen felülállónak. Ez köthető az elmúlástól való félelmemhez is. A gyerekeim születése óta félek a saját halálomtól, vagy attól, hogy a férjemmel bármi történik. Azelőtt nem foglalkoztam ezzel.

És állat?

Valami ragadozó…

Anyatigris?

Igen! Na jó, inkább madár… valamilyen költöző madár. Kétlaki.

Érdekes ez a kettősség: az állandó és az örök keveredik benned a kétlakiságból származó változóval, a szabadsággal.

Épp erről olvasok most egy könyvet. Esther Perel pszichológus írta, a házasságról szól. Ő azt mondja, hogy az ember két dologra vágyik: a biztonságra és a szabadságra, illetve a függetlenségre. Ezt a kettőt kell valahogyan összeegyeztetni az életben, és ez jelenik meg nálam is: vágyom a stabilitásra és a kimozdíthatatlanságra, ezzel együtt ugyanakkor a szabadságra is.

Ez az érzés a színészi pályáddal kapcsolatban is megvan benned?

Ott is azt érzem, hogy jó lenne tartozni valahova, jó lenne, ha nem kellene mindig újrakezdenem. Közben meg nagyon jólesik, hogy hívnak innen, hívnak onnan, hogy különböző típusú emberekkel dolgozhatok és alkothatok.

Van B terved arra az esetre, ha el kellene hagynod a pályát? Vagy bezárják a kapukat előtted?

Fogalmam sincs… őszintén szóval, el tudom magam képzelni egy kis helyes kávézóban, ahol egész nap kávét főzök és olvasok. De felmerül aztán a kérdés, hogy meddig bírnám ezt? Mikor törne föl belőlem újra a magamutogatási, a közlési vágyam? Mikor merülne fel bennem a felhalmozódott energia kiadásának igénye? Boldog lennék, ha a színpadon kívül más terepet is látnék erre az „energiamegosztásra”. Ötleteim vannak, csak önbizalmam nincs hozzájuk.

Jó lehetőség lehet erre a tévé, a film is, nem?

Szeretek forgatni, az igaz. A forgatás kevésbé frusztrál, könnyedebb a hangulat. Kevesebb feszültség alakul ki bennem ott, mint a színházban. Persze, tök más a kettő, az az ideális, ha mindkettőnek van helye a színész életében. A legutóbbi forgatás például egy szeretetbuborékban telt (A legjobb dolgokon bőgni kell. R.: Grosan Cristina – szerk.).

Van példaképed?

Nemrég beszélgettem egy nagyon jót Balla Eszter kolleganőmmel. Sok fontos és személyes témát érintettünk. Nagyon megnyugtató volt látni, hogy ebben az anya-színésznő balanszírozásban ő is hasonló bizonytalanságokkal küzd, mint én. Csodálom Esztert, ahogy a munkát és a magánéletet menedzseli. Amikor ilyen erős nőkkel találkozom, én is mindig kicsit megerősödöm. Igyekszem magammal szemben is nagyvonalúbb lenni, nem csak kritikával tekinteni mindenre, amit teszek, hiszen ha én jól érzem magam, a szűk környezetemnek is jobb.

Fotó: Gulyás Dóra