dunszt.sk

kultmag

Kettős naplemente

A Skywalker kora a filmbéli Tatooine kettős naplementéjéhez hasonlatos: hunyorítva nézzük, hiszen fáj, hogy véget ér valami, amely sokunk gyermekkorába jótéteményként ékelődik be, de résnyire összehúzott szemekkel figyeljük azért is, hogy hibái kisebbnek tűnjenek.

Őrségváltás eredménye

A Lucas-éra 2012-es vége és a Disney-korszak kezdete már-már szélsőségesen megosztó lett, produktumai (amiket nyugodtan hívhatunk termékeknek, hiszen ez a felfogás George Lucastól sem állt távol) önmagukban és rendszerben szemlélve is ingadozó minőségűek, ha az alkotásokat a kreativitás szempontjai szerint vizsgáljuk.

A Star Wars világának őrségváltása sokaknak fájt, másoknak pedig reményt adott. Azonban még elfogulatlanul szemlélve sem lehet szó nélkül elmenni amellett a széles gesztussal prezentált, művészek és storytellerek százait lenullázó tollvonás mellett, amely anélkül, hogy bármire tekintettel lett volna, elvette minden Star Wars világában játszódó alkotás kanonikus voltát az addig elkészült filmeken kívül. Regények, képregények, videojátékok és egyéb források milliónyi apró, ám értékes eleme vesztette el hivatalos legitimációját, pedig ez az úgynevezett Kiterjesztett Univerzum egy eklektikus szövetet alkotott, amelynek szálai között jól esett bolyongani, hiszen egy-egy kincsre is bukkanhattunk.

Természetesen az egyszerűsítésre volt releváns oka is a jogokat frissen gyakorló óriásvállalatnak: többé semmilyen rétegmű nem kötötte meg az írók kezét. A kreatív szabadság azonban csak viszonylagosnak bizonyult, hiszen a (vélhetően) pénzügyi elvárás mindhárom folytatás elkészültére rányomta a bélyegét. A 2015-ös Az ébredő Erő  (J. J. Abrams) katartikus pillanat volt, hiszen „réges régen” a mozis folytatás reménye nélkül vettek búcsút a nézők a „messzi-messzi galaxistól”, ám milliók kiáltottak fel az új felvonást látva, hiszen az Új remény újraforgatásaként is lehetett azt értelmezni. Az utolsó Jedik (Rian Johnson) látszólag letért erről az útról, ez pedig a hektikus rajongótábor másik felét háborította fel, az újító ötleteket már-már eretnekségnek bélyegezték.

A Skywalker kora érzékeny film

J. J. Abramsnek egy rendezőváltás és a fenti kórtörténet után kellett visszaülnie a rendező székébe, hogy pontot tegyen a Skywalker-sagaként is emlegetett kilenc film végére. Bár Abramst kiszámítható direktornak könyveli el a közvélemény (pedig a Lost egyik alkotójáról van szó), ennek ellenére egészen meglepő módon tudta felvenni a közönség olykor szélsőséges haragját kiváltó nyolcadik film fonalát: ráadásul úgy, hogy fricskát is mutat az elégedetlenkedőknek, hiszen annak számtalan újítását átemelte – igaz, másokat, különösen a történet fordulatait, újracsomagolta.

A Skywalker kora egy évvel Az utolsó Jedik eseményei után játszódik. A történet részletei és fordulatainak felfedése nélkül annyi elmondható, hogy a halottnak hitt Uralkodó (Ian McDiarmid) visszatért és restaurálni kívánja hatalmát. Az eddig legrosszabbnak tartott galaktikus rezsim, az Első Rend vezetője, Kylo Ren (Adam Driver) a rivális gonosz keresésére indul, hogy végezzen vele, eközben pedig a Lázadók saját ügynökei is kirajzanak, hogy maradék erejüket bevetve még egyszer utoljára megakadályozzák a történelem szükségszerűségét.

A tucatnyi elvarratlan szál lezárásnak igénye, a kilenc film megkoronázása és egy önállóan is helytálló mozi harcában természetesen az előbbi kettő fej-fej mellett győzött. Ennek megfelelően Abrams egy olyan 155 percet szerkesztett, amelyben tényleg nincsen üresjárat, ennek eredménye az, hogy majdnem minden kérdésre kínál feleletet. Ingerek százai, nem ritkán giccsbe és túlzásba hajló jelenetsorok tucatjai peregnek az epikusság látszatával, s arra sem rest a film, hogy a visszatérések-önfeláldozások egyensúlyjátékát már-már parodisztikussá tegye. Mindezt dollármilliárdok és látványtech-guruk festői közreműködésével, az utoljára (?) karmesterpálcát ragadó John Williams zenei alátámasztásával.

Hiába érezzük, hogy ez valódi Star Wars, hiszen a bemutatott világok és lények izgalmasak, önálló történetbe kívánkoznak (ez a Csillagok háborúja fontos attribútuma), képei lenyűgözőek, mégsem töltünk elég időt ezen külsőségek között, hogy mély levegőket is vehessünk.

Ebben a bántó hektikusságban és halvány szolgaiságában éppenséggel különbözik az űreposz az első trilógiát lezáró A Jedi visszatértől (hiszen annak első harmada kimondottan lassan építkező volt), lelki-szellemi ívében mégis arra hajaz; ráadásul átmenti Rian Johnson azon „szabályszegéseit”, amelyeket a keményvonalas, a régi kánonon felnőtt rajongók nem díjaztak. A Skywalker korában is lehetséges a történet megszakítása időugrásokkal, de még a tér szövete sem sérthetetlen (!), illetve az Erő misztikumáról és mindenhatóságáról is van új mondandója. Ezen a ponton ki kell ábrándítani az újítások bírálóit: az általuk jellemzően sokszor túlzottan nagyra becsült Kiterjesztett Univerzumban már mind léteztek ezek a motívumok, sőt, nem valószínűtlen az sem, hogy a Skywalker kora nagyban inspirálódott általuk, hiszen, más említése nélkül, a kiegészítő történetekben az Uralkodó legalább féltucatszor próbálkozik a visszatéréssel. Tehát kijelenthető, hogy a filmekben eddig nem ábrázolt, ezért szokatlannak ható elemek már többségükben valamilyen formában az univerzum részei voltak. Ráadásul ez a Star Wars másik bája, bármilyen történet és mese előadható a keretei között, legyen az western (A mandalori) vagy nevelődési történet (Új remény), esetleg háborús krónika (Zsivány egyes).

A determináltságából fakadó hibái ellenére Abrams filmje megható, érzékeny és méltó. Főhősnője, Rey (akitől a mozi sikere is oroszlánrészt függ) a leginkább tiszteletre méltó jedi lovag, akit a saga ábrázol. Daisy Ridley úgy formálja meg a karaktert, hogy annak női, emberi oldala érzékeny, hiszen nagylelkű, rugalmas, megbocsátó és áldozatkész. Másik arca veszélyes, sőt, gyilkosan veszélyes és rettenthetetlenül elszánt. Olyan harcos, akiről tényleg elhisszük, hogy egy félelmet nem ismerő lovag, aki elpusztítja a nép ellenségeit. Potens és találékony, ez pedig a legtöbb helyzetben megmenti őt – mégsem feszengünk kényelmetlenül sikerei miatt, mert elhisszük, hogy ha valaki, akkor Ridley filmbéli avatárja képes erre. A színésznő méltó utóda a régi trilógia szereplőinek, kiteljesedése szívet melengető, példakép-forma. Williams továbbá olyan témát írt a szerepre, amely bármelyik klasszikus szerzeményével összehasonlítva is megállja a helyét.

Nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy Carrie Fisher is másodszorra, ezúttal végképp elbúcsúzik közönségétől. Abrams bebizonyította, hogy alkotóként is remek rezonőr, sikerül összhangot teremtenie a történet igényei, a kegyelet és a szeretet hármasa között, így Alderaan hercegnője, az első új női jedi lovag torokszorító jelenetsorokban köszön el a valós és a kitalált világtól. A Star Warst bírálói és dicsőítői is egyaránt szokták mesének bélyegezni, ám a mesét sem menti fel hibái alól mese jellege: Leia búcsúzója viszont mindenképpen az igényesen komponált hőstávozások sorát gyarapítja.

A Skywalker kora tehát az elődei hibáit részben megőrző, azokat részben feledtető film, amely új erényekkel és hibákkal is bír. Ötvenpercnyi bemelegítés után százperces üldözés köré szőtt lírai hangulatú mozzanatsor, amely nem fél a végső összecsapásban sem a jó és a rossz harcát szimplán ábrázolva megmutatni, egyúttal kiszólni a mindenkori zsarnokoknak: „Honnan van ezeknek flottájuk? Uram, ez nem flotta, ezek csak emberek!”

A film adatlapja a Mafabon

Fotó: Lucasfilm