Más mérettartományok – napnyugat I.

I. New York City

1. Times Square, Empire State Building

A Newark nemzetközi repülőtéren legalább három ellenőrzésen megyünk át. A legelső ponton kellene bemutatnom a kilencven napos tartózkodási engedélyemet, az ESTA-dokumentum azonban egyáltalán nem érdekli a beléptető fazont, annál inkább kíváncsi arra, hogy Kristen és én együtt járunk-e. Máskülönben hogyan is léphetnék az Egyesült Államok felségterületére? Útlevél, ujjlenyomat, lista az általam behozott tárgyakról és termékekről, aztán máris a megállóban vagyunk, érkezik a busz, irány Manhattan Downtown a kora délutáni csúcsban.

A nyugati 34. utca környékén tesznek ki bennünket, ahonnan néhány perc a Times Square, a legforgalmasabb manhattani metróállomás. Miután átverekedjük magunkat a tömegen, és metrókártyát vásárolunk, eljutunk szálláshelyünkre, amely a nyugati 108. utcánál található, a Central Park északnyugati bejáratától nem messze. Jó környék, decens, befogadható mérettartományú, négy- és hatemeletes, klasszikus tűzlépcsős házak, szinte átlagos forgalom, békés éttermek, falatozók, üzletek és iskolák szerte a környéken. Szállásadóink roppant előzékenyek és kedvesek, a kínai lány egyetemi előadó, a kínai srác jogász, ő két éve él New York Cityben, második emeleti közös apartmanjuk egyik szobáját adják ki turistáknak, hogy kipótolják a horrorisztikus manhattani lakhatási költséget. A hagyomány hívei, már ami a gasztrokultúrát illeti, minden nap friss kínai étel kerül terítékre, egy alkalommal reggelire invitálnak bennünket, ami oly bőséges (tészta húsgombóccal, zöldséges tojássaláta, rántott hal), hogy nagyjából egész nap elvagyunk vele.

Dacára, hogy nyolc és fél órát repültünk Bécsből, és a gépen egy négygyermekes család legkisebb tagja végig bömbölt, és dacára az időeltolódásból fakadó fáradtságnak, gyors lepakolást követően azonnal bevetjük magunkat a városba. Visszametrózunk a nyugati oldalon a Central Park délnyugati bejáratához, a Columbus Circle-höz. Délről az 59. utca határolja a parkot, amely az egyik legismertebb vágóképet szolgáltatja a New Yorkban játszódó filmek számára. Olyan szállodák találhatók ezen a soron, mint a Ritz, a Park Lane, a Marriott vagy a Plaza Hotel, de itt működik a New York Athletic Club is a golfozni vágyó milliomosok részére. A park nem egészen egy kilométer hosszú déli szakaszát az Ötödik sugárút zárja le, Louis Vuitton, Tiffany, Gucci és társaik nyitják a sort a Downtown felé tartó szakaszon.

Mi ezúttal a Broadwayt választjuk a Columbus körforgalmától, amelyen délnek haladunk. A színházak és showműsorok színes neonjai az érzékek totális lehengerlésére születtek. Beetlejuice musical, To Kill a Mockingbird-, Harry Potter– és King Kong-darab, Stephen Colbert The Late Show-ja, fényreklámok a Times Square-en (THE TRUTH IS WORTH – hirdeti vagy negyven emeletnyi sávban a The New York Times), transformereknek és szuperhősöknek öltözött figurák, akikkel gyerekek fotózkodnak, félmeztelen csajok utcai műsora, rapperek és free style-ozók, és a Times Square közepén a non-stop fesztiválhoz hasonlító piknikrész, ahonnan a legnépszerűbb előadások, a Hard Rock Cafe vagy a még megfizethető divatáruk lépésnyire magasodnak. Hamar megtanuljuk, hogy ez Manhattan legdurvább csomópontja: gyalogszerrel átkelni rajta, vagy éppen metróra szállni valamelyik itteni állomáson embert próbáló feladat.

Megyünk tovább, a New York-i központi közkönyvtár mellett elhaladva (blockbuster-rajongóknak ismerős lehet a Holnapután című filmből, az áradás elől ide menekülnek a főszereplők) egyenesen az Empire State Buildinghez igyekszünk, esteledik, s mi föl szeretnénk menni a tetőre. Az impozáns előcsarnokban elegáns freskók, poszterek mesélik az épület történetét, a kilátóba 45 dollár a jegy. Az első körben nagyjából a nyolcvanadik emeletig jutunk, a hatalmas lift plafonján lenyűgöző videovetítés mutatja, hogyan épültek a szintek egymásra, látjuk a fejünk fölött a munkásokat és a gépeket, amint rendületlenül pakolják és ácsolják az emeleteket, miközben kísérőszöveg tájékoztat bennünket a dicső, sokáig New York és a világ legmagasabb épületének dacos és magasztos emelkedéséről. A lift bő fél perc alatt fölhág csaknem az első kilátó szintjére. Itt körbemegyünk a belső térben, az ablakokon túl épp lenyugszik a nap a Hudson folyóba hullva, a milliárd színes fény révén tündöklik az elterülő üvegváros. További hat emelet vár ránk egy következő lifttel, ahonnan a külső kilátótérbe léphetünk 86 emelet magasan. Amerre a szem ellátt, felhőkarcolók és toronyházak csillogása, keleten az East River szalagjával, nyugaton a Hudsonéval, egyik oldalon Brooklynnal határolva, a másikon Jersey-vel. A méretek és az arányok brutálisak. Délre tekintve kirajzolódik előttünk Manhattan messzire nyúló orra, valahol azt követően pedig az óceán. Fenséges és befogadhatatlan a látvány. Az ipari, technikai és városi civilizáció futurisztikus csúcsa, városbolygó, melynek nem látni a végét egyik irányban sem. Döbbenetes belegondolni, hogy ennek a civilizációnak épp fölébe magasodunk, hogy néhány percig ebből a szavakba nem önthető perspektívából szemléljük a monstrumot, amely amőbaként terül el mindenfelé, pulzál és lélegzik, lüktet, sugároz, ragyog. A panoráma egyúttal illúzió: magunk is ott vagyunk a metropolisz testében, a szövetében, nem hagytuk el egyetlen percig sem. Felpillantunk az Empire State Building rádiótornyára, és látjuk a filmtörténeti plakátok ijedt és dühös szörnyét, King Kongot, amint belekapaszkodik és lenéz New Yorkra, és hirtelen megéled bennünk az atavisztikus félelem és izgalom, ahogy létezésünk természeti adottságai szembekerülnek azzal a felmérhetetlen aránykülönbséggel, amit fajunk és civilizációnk emelt maga köré. Bizonyos tekintetben szakrális élményben van részünk, csak éppen itt a katedrálisokat és dómokat az üvegpaloták jelentik, a tér tágulását pedig New York City beláthatatlan terpeszkedése érzékelteti.

A Rockefeller Center és a Radio City Music Hall felé sétálunk tovább, vissza a Columbia Circle felé, ahol a Metropolitan Opera House-ban szinte lehetetlen jegyet foglalni az előadásokra. A West Side éjszaka meglehetősen nyugodt, az utcákon már mindenütt ott vannak a hatalmas fekete szemeteszsákok, amelyeket az éttermek, vendéglők, bárok és más üzletek esti műszakos dolgozói pakoltak ki, hogy reggel elszállítsák őket.

2. Ötödik sugárút, New York Public Library

Másnap reggel fölfedezzük, hogy a környékünkön kígyózó sor áll még 10 órakor is az Absolute Bagel nevű falatozó előtt, és ez nemcsak kíváncsivá, de határozottan bizakodóvá is tesz bennünket. Kristen diós-sajtkrémes édes bagelt vesz, én New York klasszikusát, a füstölt lazacosat próbálom ki. A kínálat egyébként szinte végtelen, édes és sós, csípős és pikáns, sült húsos és vegán, szezámmagos és tojásos, netán sokmagvas vagy natúr tészta. Útravalónak normál méretű jegeskávét vásárolunk, ami errefelé fél litert jelent, és látom már, mennyire tipikus, hogy az emberek nem csupán az utcán vagy a metrón és a buszon, de az üzletházakban és a boltokban is óriási kávés vagy smoothie-s poharakkal a kezükben járkálnak, amelyekből vastag szívószálak merednek elő. Folyamatosan enyhe, édeskés szemétszag terjeng a levegőben, mert csak most szállítják el a tegnap este felhalmozott zsáknyi hulladékokat, amelyeket szabályszerűen, az előírásoknak megfelelően zárnak le és raknak ki a járdaszegélyre, mivel konténerek nincsenek. Nagyon hamar felismerem, milyen mértékű hulladékgyártás folyik: minden vacakot, amit megvásárol az ember, műanyag zacskóba vagy szatyorba raknak (fölöslegesen), ugyanakkor az is szembeötlő, hogy az újrahasznosítás milyen professzionális: errefelé nem találni olyan sarkot, ahol ne lenne szelektív gyűjtés, mindent pontosan a neki megfelelő helyre lehet hullajtani, és mindenki pontosan betartja a szabályokat, nemigen látok elhajított műanyag dobozt, fémflakont vagy egyéb szemetet. A szemetelésre vonatkozó szabályok egyébként is roppant szigorúak, másfelől az erre figyelmeztető kiírások és jelzések udvariasak és már-már kedvesek. Eközben látom, ahogy néhány munkás a csatornában dolgozik zöld védősisakban, az áruszállító beparkol a zöldséges elé, az üzemzavar-elhárítás felméri a terepet, a buszvezető kedvesen, de határozottan segíti az utazóközönséget a legjobb térkihasználásban, odafent pedig épp az új szinteket pakolják a már így is az egekbe döfő fiatal toronyházra – és kapiskálni kezdem, miért lett ez az ország akkora, amekkora. Itt minden profin és értelemszerűen működik, mindenki pontosan tudja, mikor mi a dolga, és aszerint cselekszik, gazdátlan „munkaterepet”, legyen az csatorna vagy üzlet, építési terület vagy iskola, segítségnyújtás vagy közlekedés, nem látni.

Az 59. utcán át a Fifth Avenue felé tartunk, a Louis Vuitton és a Gucci közt tiszteletünket tesszük a narcizmus óriás szentélyében, a Trump Towerben. Állig felfegyverzett őrök vigyázzák a tornyot, rövid átvilágítást követően bejutunk a csupa tükör, csupa márvány csarnokba, amelynek első néhány emeletét bevásárlóközpontként használhatja a lakosság. Trump Cafe, Trump Grill, Trump Boutique, Trump Bar, valamint az elmaradhatatlan Trump Store, ahol Make America Great Again és hasonló feliratú pólókat, baseballsapkákat, kitűzőket, az ingatlanmágnás elnököt ábrázoló bögréket, kulcstartókat, figurákat és még több tucat kisebb-nagyobb vackot vásárolhat az, akinek az ízlése (és a pénztárcája) megengedi. Az árnyékszék is márványfalak közt tündököl, és az óriási tükrözőfelületek mögött – mindenkinek minden pillanatban csakis önmagát kell látnia ebben a fényűzésben – hat emelet magasan zuhan alá az aranyként csillogó vízesés.

Az Ötödik sugárút a világi ragyogás mellett csak nyomokban tartalmaz szakrális zugokat. A kisebb felekezeti templomok közt akad néhány tetszetős, ezek a felhőkarcolók közé ékelve azonban a múlt és a szentség eltörpülő kiszögellései csupán, apró anyajegyek Manhattan gazdag belvárosának világos, tükröző bőrén. Kiemelkedik közülük a neogótikus stílusú Szent Patrik katolikus katedrális, amelyet a 19. század közepén emeltek, és több mint kétezer ember befogadására alkalmas: a főoltárnál zajló ceremóniát számos hatalmas kivetítőn lehet követni a főhajó középső és hátsó fertályain. A bejáratnál ugyanúgy ellenőrzik a táskákat és holmikat, mint a legtöbb, turistákat vonzó látványosságnál. Amikor a nyári kánikulai kora délután körbenézünk, nem sok áhítatot lelni, a székesegyház felépítése és ornamentikája viszont e rendkívül világi hétköznapon is roppant impresszív.

Lesétálunk az Ötödik sugárúton a Bryant Parking, ahol a Jamba Juice egyik franchise-ában a legcsodálatosabb trópusi gyümölcsös smoothie-t fogyasztjuk, mindösszesen nyolc dollárért. A Bryant Park üvegpalotákkal körbevett négyzet alakú zöldterület a Városi Közkönyvtár mögött, ahová a környéken dolgozók és az olvasók, kutatók, egyetemisták, valamint turisták szívesen járnak ebédelni és kávézni. Miután felfrissülünk, szétnézünk a könyvtár zord kőoroszlánok vigyázta főépületében, amely belülről középkori egyetemre emlékeztet, egyik centrális, ingyen látogatható olvasótermének a mennyezeti berakása pedig bármely múzeum javára válna. Ez az olvasóterem a névjegyzékek, a nyelvek és a bölcselet katedrálisa, ahonnét számos további folyosóra, azokról kisebb-nagyobb termekbe vezet az út, némelyik egészen speciális helyiség, mint amilyen például a Keats- vagy a Shelley-kutatószoba. Ezekbe a spéci kis odúkba kutatói-oktatói kártyával lehet belépni. A könyvtár mindenütt a könyv, az írásos kultúra jelentőségét hirdeti szinte már vallásos hevülettel, ajándékboltjában a népszerű idézetek mellett kiállított részletek láthatók az alkotmánykiegészítések régi kiadásaiból, amelyek a szólás- és véleményszabadság egyes passzusait, valamint más kiegészítések nevezetes érveit sorolják: „Ha nem védjük meg azokat az embereket, akiket nem szeretünk, saját magunk védelmét veszítjük el.”

A Public Library főbejáratánál egyébként szivárvány zászló és büszke felhívás hirdeti, hogy „a könyvtár mindenkié”. A néhány nap múlva esedékes Pride tiszteletére az egyik folyosón a melegkultúra ikonikus pillanatai, fotográfiák, filmrészletek, visszaemékezések láthatók alkalmi tárlat gyanánt. (A Manhattan utcáin lévő információs és segélyhívó táblák – amelyek mellesleg ingyen wifit sugároznak szerte a városban – szintén a Gay Pride történetét elevenítik fel nemcsak régi fényképek, de többek közt pop-art alkotások, memoárrészletek, híradós anyagok és más dokumentumok vetítésével.)

3. Szabadság-szobor, Ellis Island, Meatpacking District

A könyvtár után a dél felé tartó metrók egyikére ülünk, és egészen a South Ferryig megyünk, hogy a Battery Parkon átvágva kompra szálljunk a Liberty és az Ellis Islandre. Majdnem bepaliznak minket az utcán egy lehúzós járattal, amely délről megkerülvén Manhattan szigetét, a Brooklyn és a Manhattan hidakig közlekedik, szerencsére azonban Kristen éber, így, miután téves látogatást teszünk a Staten Island felé tartó kompterminálon, átsétálunk azokhoz a kompokhoz, amelyek 17 dollár fejében elvisznek bennünket a fent említett szigetekre, és vissza is hoznak.

A távolodó Manhattan déli csücske pazar látványt nyújt. Mellettünk vitorlás szeli a hullámokat velünk egy irányba, és ahogy közeledik a kis Liberty Island, a Szabadság-szobor mind hatalmasabbra nő. Ahogy komótosan elhaladunk mellette és megkerüljük, feje és koronája épp eltakarja a napkorongot, minek következtében a sugarak szétáradnak mellőle és fáklyát tartó karja alatt, glóriába vonva az egész monumentumot. Most nem pusztán fenséges, békés királynő, aki üdvözli a tengerről érkezőket, hanem valóban hasonlít a híres Delacroix-festmény, A Szabadság vezeti a népet központi nőalakjára, tartása azonban egyenesebb, talapzata szónoki katedra, amelyről némaságában is a vox populit visszhangozza.

Körbejárjuk Liberty Islandet, majd ismét kompra szállunk, és irány az Ellis sziget. Közismert, hogy az itt emelt csarnokban fogadták az óceán felől érkező több millió bevándorlót az első nagy bevándorlási hullám idején, 1880 és 1924 között. Ide érkeznek meg Oravecz Imre hősei a Kaliforniai fürjben, amelyben az elbeszélő a következőképp tudósít róla: „A bárka a Manhattan déli csücskével szemben lévő Ellis Island szigetre vitte őket. Ott volt a kihajózási hely, a fogadóállomás, ott várta őket a mindenható bevándorlási hatóság. Az előző, a régi, manhattani, a hírhedt Castle Garden, amelyet a régi amerikások sajátságos magyar amerikaisággal Keszegárdának hívtak, pár éve megszűnt. Az új abban a reményben létesült, hogy jobb lesz, jobban megfelel a célnak, és emberibb körülményeket teremtenek majd a bebocsájtásért folyamodóknak. Nagyobb lett, tágasabb, de nem jobb, hanem talán inkább rosszabb. Nem sikerült száműzni a korrupciót, és fokozódott a tortúra, a megpróbáltatás, a kiszolgáltatottakra gyakorolt lelki nyomás. Hosszadalmasabb, rafináltabb lett a procedúra, maradt a megalázó bánásmód, és a feltételek ugyanolyan hosszú sorának kellett megfelelni. És aki fennakadt a rostán – naponta több száz ilyen volt –, az megnézhette magát. Azt könyörtelenül visszafordították, és még örülhetett, ha azonnal, és nem kellett hetekig szabadságától megfosztva, rács mögött az őt kihozó hajótársaság visszatérő hajójára várnia.” – És ide érkezett a kis Vito Andolini is a Keresztapa második részének visszamlékező jeleneteiben, amikor papírjaira futó pillantást vetettek, beoltották, majd küldték tovább. Az épület ma a Bevándorlási Múzeumnak ad otthont, a regisztrációs csarnok emlékhely a bevándorlók számára, az egyik fülke ablaka fölött a következő felirattal: The American Immigrant Wall of Honor. Registration. Honor your family name for posterity with an inscription on the American Immigration Wall of Honor. („Az amerikai bevándorlók tiszteletére állított fal. Regisztráció. Családja nevét a falba véstük, így őrizve meg azt tisztelettel.”)

A múzeum igazi kincsesbánya az első nagy bevándorlási hullám kutatói, valamint az érdeklődők számára. Korabeli fotók kinagyított plakátjai, menlevelek, hajózási társaságok brosúrái, egykori állásbörze menekültek és bevándorlók számára (kizárólag fizikai munka: építkezés, bányászat, árumozgatás, kézműipar, kecsegtetőnek föltüntetett napszámosmunka kaliforniai földeken – utóbbi Steinbeck Nobel-díjas regényéből, az Érik a gyümölcsből lehet ismerős), az érkezők ruhái, cipői, kedves tárgyaik, sőt használati útmutató az Egyesült Államokhoz. Tájékoztatók és újságcikkek a bevándorlásról pró és kontra, karikatúrák és gúnyposzterek a patkányként, kórokozóként, fertőzésként az országba áramló idegenekről, „Amerika az amerikaiaké” szlogennel telekürtölt hírmondók, valamint, ezzel szemben, a pöffeszkedő nagyurakon és politikusokon élcelődő rajzok. A millió korabeli történet időrendben halad a múzeum kiállítótermeiben, így pontos képet kapunk arról, hányan érkeztek Európából, Ázsiából, Afrikából, Dél-Amerikából, sőt Ausztráliából és Új-Zélandról az Újvilágba. A szám irtózatos, és minden egyes fotográfia mást és mást mesél. Egy lengyel zsidó menekült, bizonyos Adam Raczkowski így ír 1906-ban keltezett levelében bátyjának haza, Lengyelországba: „Bárcsak itt lennél te is Amerikában, drága testvérem, mert amióta megérkeztem, én remekül vagyok, és nem szándékozom visszatérni hazánkba, mivel otthon csakis szenvedésben és szegénységben volt részem, és most jobban élek, mint nálunk egy nagyúr.” Egy régi olasz történet viszont a következőt idézi fel: „Nos, azért jöttem Amerikába, mert úgy hallottam, itt még az utak is aranyból vannak kirakva. Amikor idekerültem, három dologra jöttem rá: először is, az utak nem aranyból vannak kirakva. Másodszor, egyáltalán nincsenek is kirakva. Harmadszor, hogy tőlem várják, hogy kirakjam őket.” Az egyes életutak tehát rendkívül eltérően alakultak azok esetében is, akiket befogadott az Újvilág, márpedig a bevándorlási hullám első nagy szakaszában csaknem 26 millió emberről van szó. Amikor a kapuk záródni kezdtek, az első generációk már megvetették a lábukat, New Yorkban például olyan helyeken telepedtek le, mint az East Village, amelynek a környékén található Little Italy és Chinatown, de mások mellett a lengyel vagy az ukrán kisebbség is. Akadtak, akik továbbutaztak Bostonba, Chicagóba, a nyugati partra, vagy eleve oda érkeztek. Mindenesetre elképesztő látni, ahogy ebből a gyakorta brutális, kegyetlen olvasztótégelyből a világ legnagyobb és legerősebb demokráciája született meg, amely a mai napig, belső és külső politikai anomáliái, válságai, háborúi és irdatlan vállalásai ellenére prosperál, és az említett paradoxonok dacára – különösen a keleti és a nyugati parti gigapoliszoknak köszönhetően – továbbra is az egyik legbefogadóbb, legdemokratikusabb nemzet a bolygón.

A kompon visszafelé is a migráció történetéről hallunk rövid előadást a hangosbeszélőn keresztül, és ekkor érzékelhető, mennyire briliánsan megkomponált a kirándulás: az Ellis Island utolsó állomás gyanánt, illetőleg a Manhattanre történő visszatérés az ismeretterjesztő történelemleckével lehetőséget teremt arra, hogy a kompon ülve, az üvegpaloták felé haladva ha jelképesen is, de átérezzük az egykori menekülteknek és bevándorlóknak nem is a sorsát, de a helyzetét. A Battery Parkban, közvetlenül a dokk mellett található az a megrázó szoborcsoport is, amely nekik állít emléket.

A partot érést követően fölmetrózunk a nyugati 14. utcáig, azaz a Chelsea-ig. Kristen barátnőjével, Sarah-val a Meatpacking Districtben találkozunk, a részben a föld alá süllyesztett gigantikus, fedett piactéren, ahol épp a délutáni-koraesti csúcsban vacsoráznak a népek. Az ingerekben gazdag környezetben gyakorlatilag valamennyi égtáj minden fogyasztásra alkalmas élelmét megtalálni, a lányok ezúttal a tacóra szavaznak (később érzékelem csak, mennyire népszerű ez a mexikói gyorsétel szerte az Államokban). A környéken sok művész és színész él, a városrész lüktet, alig találni szabad helyet a bárokban és éttermekben. Végül egy kocsmában kötünk ki, ahol Brooklyn IPA-t iszunk, de kipróbáljuk a New York Lagert is. New York City sajnos nem az én magyar pénztárcámhoz lett szabva: a kis korsó sörök (nincsenek egy pint) átlagosan 8 dollárba kerülnek, a borok pohárja 11-13 dollárba. Miután hozzájutunk italainkhoz, a zsúfolásig telt, nagy partit ígérő tetőteraszon találunk helyet, ahol a Pride tiszteletére szivárványos zászló hirdeti: „Make America Gay Again.”

Hazafelé az Upper West Side-on beugrunk a Smoke nevű jazzbárba, amit tegnap este fedeztünk föl. Ma nincs belépti díj, egy háromfős banda (zongora, szaxofon, dob) nyomja irgalmatlanul, vörös színpad, gyertyával diszkréten megvilágított asztalok, némi bársony és bőr. Minimum 30 dollár értékben kell fogyasztanunk cserébe azért, hogy leültünk a pulthoz, ezt azonban csöppet sem nehéz összehozni, Manhattannek ezen a részén sem.

4. Columbia University, Brooklyn híd, üzleti negyed, High Line

Néhány utcányira lakunk a Columbia Egyetemtől, harmadik napon első utunk idevezet, itt költjük el reggelinket és isszuk meg összesen liternyi kávénkat. Az egyetemet 1754-ben alapították, és története során meglehetősen nagy számú Nobel-díjas tudóst adott a világnak több tudományterületről. Tantestületének professzorai közé tartozott, illetve tartozik sokak mellett Eisenhower elnök, Konrad Lorenz etológus, Miloš Forman filmrendező, John Dewey filozófus vagy Brian Greene fizikus. A campus tágas, mégis könnyűszerrel bejárható, és bár Észak-Manhattanben található, ide már nem érnek el a város zajai, a pihenésre, rekreációra és tanulásra is alkalmas szabad ég alatti területek pedig annak ellenére jól el vannak szeparálva a körülvevő utaktól, hogy az átjárás mindenféle bonyodalomtól mentes. A négy nagy stúdiumot hirdeti a tekintélyes könyvtárépület, amelyhez széles, ívelt lépcsők vezetnek föl: filozófia, jog, medicina, teológia. Úgy tűnik, nem csupán turisták lézengenek az egyetem területén és a könyvtárban: a nyári kurzusokra érkezők és a középiskolásoknak szóló előkészítők látogatói mind itt vannak.

A campuson tett reggeli látogatásunkat követően buszra szállunk, hogy délre, Downtown irányába araszoljunk. A New York-i buszközlekedés a ráérő embereknek lett kitalálva: nagyjából százötven méterenként következnek a megállók, a nyugat–keleti irányú keresztutcák ennél is sűrűbben szelik át az észak–déli sugárutakat és kisebb rendű utakat, amelyeken egyirányú a forgalom, minden másodikon lehet északnak vagy délnek haladni. Ugyanez a helyzet a számozott nyugat–keleti utcákkal, és bár ennek köszönhetően elkerülhető a közlekedési káosz és dugó, a busz csigalassúsággal halad. Mi azért élvezzük a járatunkat, hiszen így mindent lehet látni, amerre csak megyünk. A metrókártya a buszon is működik, nincs tülekedés; akinek sürgős, nyomoroghat a metrón, aminek viszont kissé szertelen a menetrendje – hol jön, hol nem, olykor, rendőrségi intézkedés végett, képes akár az alagút közepén is megállni tíz percre. A buszon az ablakoknál húzódó vékony kötelet kell meghúzni a leszállási szándékot jelzendő, a hátsó ajtót erővel kell kilökni. Cserébe viszont az összes utas tudja a dolgát, átadja a helyét, amikor kell, arrébb megy, amikor muszáj, és betartja a létező összes utazási szabályt. Hogy senki ne unatkozzon, közlekedéstörténeti kvíz megy a sofőrfülke melletti monitoron: hány jármű áll rendelkezésre a manhattani buszállományban, amely a jármű orrán lévő tartó révén kerékpárok szállítására is alkalmas?

Nézve a hirdetéseket és a reklámokat kezd világossá válni, hogy New York City az együttműködésben és a segítségnyújtásban aligha fölülmúlható. Civil és állami szervezetek hívják fel a figyelmet a (társas) magány, a lélektani problémák, a kirekesztés vagy a zaklatás, továbbá a kishitűség, a frusztráció és a zavar legkülönbözőbb tüneteire és jelenségeire már egészen tinédzserkortól kezdve, és mindenütt segítő kezet, ingyenesen hívható számokat, megoldásokat kínálnak. Nem vagy egyedül. Létezik megoldás. Itt vagyunk és segítünk. New Yorkban szemmel láthatóan komolyan veszik a nagyvárossal együtt járó szorongásokat, a tényleg elképesztően tág körű segítségnyújtási szisztéma mellett szinte mindenütt – a gyógyszertártól a vegyesboltig, a Times Square neonhirdetéseitől a tömegközlekedési eszközökig – pozitív üzenetek veszik körül az embert. „Jól nézel ki ma. Csak ennyit akartunk mondani.” „Legyen szép és egészséges napod.” „Tanulj, fedezz fel, élvezd a napot.” Aztán persze a Lower West Side-on egy bomlott elme vég nélkül üvöltözik démonjaival az utcán; egy enyhén szólva fura fiú a metró egyik bejáratánál fekszik, és tartja a kaput a be- és kiáramló utazóközönségnek a Times Square-en; a kínai negyed kellős közepének fertőjében pedig pizsamában dohányoznak az öregek a dupla útpár közé ékelt tenyérnyi játszótér közepén, a délutáni csúcsban. Mégis, New York City egészen magától értetődő módon prosperál, ezernyi arca pillanatról pillanatra, szomszédságról szomszédságra változik.

Downtownban metróra szállunk, és átmegyünk Brooklyn Heightsba csak azért, hogy aztán a Brooklyn hídon gyalogolhassunk vissza. Ez az építészeti remekmű a 19. század végén készült el, és összekötötte az akkor még független városként létező New Yorkot Brooklynnal. Pókhálószerű kábelszerkezete és fatalapzata – alul az autóforgalom, felül a gyalogos –, gigantikus pillérei és ornamentikája egyszerre idézi a múltat, és kínálja föl a futurisztikus megapolisz perspektíváit. Végigsétálni rajta és közeledni az üzleti negyed felhőkarcolóihoz hasonló élmény, mint az Empire State Building tetejéről pásztázni a várost: a belevetettség fölcserélhetetlen tapasztalatát nyújtja, csak éppen a nézőpont és a sík más – a híd jócskán az East River fölé magasodik, a távolban ott a Szabadság-szobor, a másik irányban pedig Felső-Manhattan, a szemben elterülő, kiugró Financial District zsúfolt territóriuma eleinte makettnek tetszik, majd fölmagasodik, kiterjed, kitölti a szemléletet. A huzal- és kábelrengeteg az enyhe felülnézeti perspektívából azt az érzést kelti, hogy az ember sűrűn és mélyen be van hálózva e hatalmas város szövedékébe, amelyben folyamatos és kikerülhetetlen vizuális és akusztikus ingerek érik. A forgalmas híd és alatta a folyó, fölötte az ég a megannyi helikopterrel ugyanolyan zajos, mint a manhattani utcák, amelyek nyáron a klímaberendezések állandó alapzajától is hangosak (az Egyesült Államokban minden, de tényleg minden, az utolsó kis sufni is klimatizált).

A hídról letérve a City Hall parkjához érünk. Innen nyílik, éppen szemben, az üzleti negyed, amelynek építkezése változatos, hiszen megtalálhatók a húszas, harmincas években épült toronyházak éppúgy, mint a modern üvegpaloták. „Ön életre kelti. Mi a piacra visszük” – hangzik a szlogen a legnagyobb kereskedelmi bank homlokzatán. A tőzsde, a pénzforgalom és a tőke birodalmában azonban rejtett kincsek is lapulnak: bár sor kígyózik a Wall Street bikája előtt egy fotó kedvéért, az út túloldalán a New York-i filmsuli működik, egy utcával följebb pedig, néhány toronyház közé zsúfolódva, a Broadway és a Wall Street kereszteződésénél ott a Szentháromság-templom a kicsiny, de történelmi temetőjével, valódi, háromszáz évnél is régebbi sírköveivel. A templomot először a tizenhetedik század legvégén húzták föl, majd újjáépítették, neogótikus stílusa éles ellentétet képez az őt körülvevő üvegtornyokkal, ugyanakkor valamiképp illeszkedik is közéjük, hiszen az egykori szakrális magasságokat közvetlenül a világi magasságok övezik. Itt található többek közt New York egykori nagy nevű képviselőjének, John Wattsnak a szobra. Miután körbejárjuk a kegyeleti helyet, egy másik emlékezeti helyre sétálunk, méghozzá a 9/11 Memorialhoz, amely a Liberty Parkban található. Az emlékpark és múzeum mellett kapott helyet a World Trade Center emlékalapítvány.

A WTC tornyainak helyén a két monumentum lenyűgöző és sokkoló. A tornyok alapjainak mélyébe mind a négy oldalról, mind a négy falon víz hull alá és folyik be a lyukak közepén lévő nyílásba, egyszerre jelképezve az épületek földbe omlását, valamint a könnyeket, de talán a megtisztító vizet is. Az alapzatokat négyoldalt emléktáblák veszik körbe, ezekbe vannak belevésve az áldozatok nevei. Az emléktáblák kapaszkodóként szolgálnak, és felirat hívja fel a figyelmet rá, hogy a nevekkel teleírt paneleket meg lehet érinteni. Az emlékezés koncepciója tehát a testi érintkezésen alapszik, az érintés révén létesíthető kapcsolat minden idők legnagyobb terrortámadásának áldozatai, az esemény és a jelen közt. Ez a gesztus voltaképp elébe megy az értelmezést vagy jelentéslétesítést, és a prezencia élményét kínálja emlékezés gyanánt. A közelben immár csupán a One World Trade Center üvegtornya magasodik, és ezt a nevet viseli a közeli metrómegálló is.

Később a melegtől elfáradva iszunk egy sört Chelsea-ben a Hudson folyó partján, majd végigsétálunk a várostervezési szempontból unikális High Line-on, amely az egykor a 14. utcától Uptown irányába építendő magasvasút lineáris parkká alakított utódjaként az egyik kedvelt sétálóutca Manhattanben. Különlegessége, hogy nemcsak város- és arculattervezők, de ökológusok is részt vettek a kidolgozásában és a vasútvonal átalakításában, a 14. utcától a 34. utcáig tartó, több mint két kilométer hosszú szakasz helyenként valóban pálmaházra hasonlít. A kacskaringós magasút talapzatán olykor még kiugranak a régi sínek a dús növényzet közül, és balra, azaz nyugatra a házak közt rálátni a Hudsonre, amelybe épp belebukik a lemenő nap, jobbra pedig Chelsea és West Village (azaz a „Village”) vöröstéglás épületei terülnek el hangulatos sörözőikkel, bárjaikkal és az éjszakai élet színhelyeivel. A politikai véleménynyilvánítás házikója szintén fölbukkan a luxusapartmanokat kínáló környékbeli tornyok közt, itt a Vlagyimir Putyin hasznos idiótájának titulált Donald Trump elnököt szeretné rácsok mögött látni a véleményének hangot adó lakástulajdonos.

Este a Village legendás jazzklubjába, a Village Vanguardba sikerül bebocsáttatást nyernünk, ahol 35 dollár és egy-egy kötelező ital fejében kis asztalt kapunk, és végignézzük a színpadon remeklő bandát. Teltház, visszafogott szórakozás, olykor egy-egy elismerő kurjantás, diszkréten kortyolgatott borok és sörök. Elsötétített nézőtér, vörös díszítés, jazzlegendák plakátjai és kincsei a falon, egy harsona, korabeli poszterek, bakelitek. Itt, a Vanguardban rögzítették lemezüket olyan jazzlegendák, mint Sonny Rollins (1957-ben) vagy John Coltrane (1961-ben). Amikor vége a koncertnek, a közönség szedelőzködik, majd elszállingózik, de az utcán már hosszú sor áll a következő felvonásra várva: kisvártatva ugyanez a csapat eljátssza ugyanazt a programot egy teljesen új közönségnek. Mi továbbállunk, eszünk egy másfél dolláros pizzát az egyik beugróban, élvezzük a Village bohém hangulatát, amely jellegében leginkább Pest bulinegyedére hasonlít. Később visszatérünk az Upper West Side-ra, ahol a The Dead Poethoz címzett kocsmában hajtjuk le kilépősörünket. Az irodalmi figurák képeivel, idézeteivel telerakott pub nevét Edgar Allan Poe-ról kapta (innen a szójáték), még a kultikus szerző bús-gótikus arcképével pingált sörcsap is van a hely sörével. A belső helyiségben egyébként könyvespolcokról lehet válogatni, és felolvasóesteket is tartanak, míg a pultnál ülve négy különböző monitoron négy különböző sportesemény – főleg amerikai futball és baseball – követhető. Mi ezúttal Poe egészségére ürítjük poharunkat, én pedig olyan felbecsülhetetlen fontosságú információk birtokába jutok, mint hogy a tab, amelyre a pultos utal, a számla, amelyet nyitni és zárni lehet, nem pedig a cab, azaz a taxi, amit hallani vélek. Az Államokban a kártyás fizetéskor amúgy lehúzzák a bankkártyát, majd ezt követően kell a borravalóval megtoldott összeget magunknak beírnunk a számla megfelelő helyére, amit később a pultosok bepötyögnek a gépbe. Azt gondolná az ember, hogy ezzel könnyű visszaélni, de itt meg sem fordul senkinek a fejében.

5. Central Park, Chinatown, Little Italy, East Village, Harlem

A következő nap a Central Parkban kezdünk. Szállásunk mellett, az északnyugati bejárattól haladunk délnek. A park lenyűgöző, minden pontosan olyan, mint a filmekben. Középen, akárcsak a budapesti Margitszigeten, színház működik, Shakespeare-t játszanak. A Jacqueline Kennedy Onassis Reservoirban terül el a park legnagyobb tava, amelynek köríve a testmozgást komolyabban vevők számára futópálya; délebbre, az egyszerűen csak The Lake-nek nevezett tónál csónakokat lehet bérelni. A tóparton és a környező lápi környezetben teknősbékák élnek szabadon, amelyek folyamatosan élelmet kunyerálnak a turistáktól, ennek köszönhetően meg lehet érinteni őket, figyelni lehet, ahogy a zöld vízben egymás hegyén-hátán dagonyáznak. A védett növényekkel teli parkban továbbá kismillió mókus és madár él, amelyek megszokták az emberek közelségét, és szemfülesek, ha igazi New York-i hot dogról vagy perecről van szó.

Az egyik leggyakrabban filmezett terület a parkban, miként korábban utaltam rá, a déli szakasz melletti jókora liget, az 59. utca Central Park West és Ötödik sugárút közé eső sávjának említett neves hoteljeivel, klubjaival, felhőkarcolóival. A parkot annak idején gondos tervezéssel alkották meg, domborzati viszonyait – emelkedőket és lejtőket, sziklás kiszögelléseket és hidakat, lugasokat és tisztásokat – a változatosság jegyében, szinteltolásos módszerrel alakították ki.

Miután muszáj megkóstolnom a New York-i hotdogot (egyből chilisbabosat), elidőzünk a névre szólóan kiállított padokon (a park támogatói mind emléktáblácskát kapnak), majd metróra ülünk, és meg sem állunk a Grand Streetig, Lower Manhattanig, ahol átvágunk a kínai negyeden, aztán Little Italyn. Az előbbi nagyjából a budapesti nyolcadik kerületet idézi, tömött utcák, tülekedés, szabadtéri piacok, egzotikus áruk, olcsó boltocskák, kosz és zaj jellemzi; az utóbbi inkább rezervátumnak tűnik az egymást érő olasz éttermek, butikok és színes házak révén. Az étel- és italkínálat, az édességpiac bősége szinte végtelen, a Tony Soprano-kultusz viszont mintha alábbhagyott volna: nem találni a legendás maffiavezérről mintázott csecsebecséket. Ellenben innen néhány utcányi sétával már az East Village visszafogott kavalkádjába érni, ahol számos nemzetiség él együtt, és ahol a happy hour déltől este 7-ig tart. Manhattannek ez a része egészen szokványosnak tűnik, csak a messzeségben látszanak a tornyok, emberléptékű épületek közt mozoghatni, és még a forgalom sem különösebben vészes. Az Upper West Side-nál és az Upper East Side-nál szegényebb negyedről van szó, tulajdonképpen a West Village tükörképéről, beleértve, hogy a kínai és az olasz negyed közelsége valamivel hanyagabbá teszi. A környéken található ugyanakkor a város legnagyobb és legnagyszerűbb használtkönyv-kereskedése, a Strand Bookstore, ami elképesztő területen, öt emeleten (és az utcára kirakott standokon) árulja portékáit, bárki bármit eladhat itt és vehet, a kínálat és a kereslet szinte felfoghatatlan. Minden, ami könyv, itt megtalálható.

Az estét egészen más helyen, a harlemi Shrine bárban töltjük, ami egy menő funky, jazz- és világzenét játszó klub. Nemcsak a helyi afroamerikai fiatalok látogatják, akad itt hely mindenkinek. A klub alagsori részében egy fiatal fekete srác stand-up-ja zajlik. Később elhatározzuk, hogy gyalogosan megyünk haza, a 134. utcától a 108. utcáig kell visszasétálnunk, ami nagyjából háromnegyed óra a Harlem déli részén át. A környezet nem üt el különösebben az Upper West Side-tól (talán valamivel egyszerűbb és szertelenebb), ugyanakkor a helyiek – péntek este lévén – kiülnek a házak elé az utcára, rádiósmagnóból hallgatják a zenét, csevegnek, füvet szívnak, táncolnak, esznek-isznak. Nem érzünk problémát vagy veszélyt, békében gyaloglunk huszonhat utcát, el a Columbia Egyetem mellett, a szállásunkig.

II. Boston

Az Államokban a vasút meglehetősen drága, a helyközi busz viszont kimondottan pénztárcakímélő, és számos busztársaság közül lehet választani. A világszerte ismert Greyhound egy ezek közül. Mi a kínai tulajdonú Pan Peterrel utazunk, a Grand Street közelében, egy koszlott kis állomáson kell fölszállnunk, innen evickélünk ki New Yorkból, át a közvetlenül a Brooklyn híd melletti Manhattan hídon, keresztül Brooklynon és Queens egyes részein. A hídról és Brooklynból visszatekintve Manhattan látványa igazán impresszív. A Bostonig tartó négy és fél órás út első negyede azzal telik, hogy kikeveredünk a megapoliszból.

Az Interstate utak a mi sztrádáinknak felelnek meg. Connecticut államot átszelve érkezünk Massachusettsbe New Haven, Hartford és Worcester városán keresztül. Boston már első pillantásra is sokkalta nyugodtabb New York Citynél, hiszen – némi meglepetésemre – jóval kisebb annál. Hozzá képest voltaképp vidéki városkának tetszik. Az üzleti negyedben szállunk le, itt is akadnak szép számmal üvegpaloták, a méretek és arányok azonban visszafogottabbak, így a vizuális ingerek mérsékeltebbek. Négy nap tömény New York után ezt egyikőnk sem igazán bánja.

Szállásunk a Harvard Egyetem körzetében van, nagyon fancy szomszédság, ahová metróval, majd busszal jutunk el. A metróban az első plakát, ami fogad, közérdekű információ: Bostonban legális a marihuánafogyasztás. Ennek megfelelően enyhe fűszag érzékelhető az utcákon, béke és zen a levegőben. A második kiírás, amit megpillantok, a metrófülkék belsejében lévő felirat: „A kocsikat az Önök adódollárjaiból tartjuk tisztán. Kérjük, vegyék ki a részüket, és vigyék magukkal a hulladékot.”

A Harvard Egyetem Cambridge városrészben található, ahol természetesen minden a világhírű intézményről szól, valamint nem utolsósorban George Washingtonról, aki az egyetem melletti Cambridge Common parkban hívta össze csapatát az amerikai függetlenségi háborúba készülvén. Mi az emlékpark közelében, kimondottan jómódú negyedben szállunk meg, ahol a klasszikus amerikai házakban a nappali-konyhás, három kicsiny szobás, fürdőszobás lakások félmillió dollárnál kezdődnek (mi is egy ilyenben lakunk; szállásadónk, John nyugíjazása előtt a turizmusért felelős magas rangú állami hivatalnok volt), az önálló házak pedig nyolc-kilenszázezer dollárnál. Szobánkban a kis tájékoztató lapról értesülünk, hogy a közelben van többek közt John Malkovich, Matt Damon és Ben Affleck rezidenciája, és ezeket ugyan nem, de George Washington múzeummá alakított főhadiszállását a szomszéd utcában megtekintjük.

Már az első bostoni esténken is jól érzékeljük, hogy errefelé más az időjárás. Az óceán közvetlen közelsége miatt valamivel hűvösebb a levegő, és gyakoribbak a zivatarok. Befutunk az egyetem melletti bárba az eső elől. A pulthoz azok ülnek, akik csak isznak (nagyon népszerűek a koktélok), az asztaloknál vacsoráznak. „WORK HARD & be nice to people”, hirdeti a bekeretezett plakát a falon, valamivel arrébb, az egyik legrégebben, a 17. század végén épült templom hirdetőtábláján pedig a Pride tiszteletére szivárványos zászlón a következő olvasható: „Küzdesz-e az igazságért és békéért minden ember közt, és tiszteled-e valamennyi emberi lény méltóságát? Isten segedelmével, igen.” A templom mellett ősöreg katonai temető húzódik azoknak a fekete férfiaknak, akik Washington oldalán harcoltak és estek el a függetlenségi háborúban 1775-ben.

Másnap délelőtt körbejárjuk a környéket. Távozáskor nem kell kulcsra zárnunk az ajtót, John kedvesen jelzi, hogy ez egy rendkívül nyugodt és biztonságos környék, ami az utcákon sétálva, a helyi klasszikus amerikai rezidenciákat figyelve – tornác hintaszékkel, kiugró ablakok, apró padlástornyok – szinte tapintható és a bőrünkön érezhető. Minden elképesztően rendezett és friss, a Harvard különböző egységei – a nyári egyetemi épületek, a kutatóintézetek, a felkészítők, a laborok és miegymás – mind-mind beleillenek ennek a környéknek az építészeti stílusába, az intézmények egészen hasonló épületek kerttel, takaros udvarral, szabadidőtöltésre és sportolásra alkalmas terekkel, mint a tradicionális lakóházak. A központi campus környéke valamivel nyüzsgőbb, de még mindig vidékies hangulatot áraszt; számos étterem, falatozó, pékség és kocsma telepedett meg itt, továbbá egy gyönyörű régi épületben a Harvard könyvesboltja. Átellenben magasodik az egyetemi kápolna, amelynek öreg falain az adakozók neve olvasható több mint kétszáz évre visszamenően. A campuson található egy népszerű szobor, amelyet minden turista fölkeres, Kristen nővére azonban óvatosságra int bennünket, állítólag babonából sokan megilletik a szobrot. Békés, de azért élettel teli a nagy campus, a különböző stúdiumok és fakultások épületei közt nem csupán magunkfajta kirándulók bolyonganak, hanem – akárcsak a Columbián – a nyári foglalkozásokra érkezettek, kutatók és persze felkészítős gimnazisák. A nagykönyvtárba nem jutunk be, ide harvardi igazolvány kell. Ezt tökéletesen megértem. Ugyanakkor némi irigységgel figyelem, hogy a nyitva tartási idő a nyári hónapokban is este 10-ig nyúlik.

Csöndben megkávézunk az épületek közt a parkban, lessük, ahogy a mókusok falatoznak, fáról fára szaladnak, kicsit odébb a füvet nyírják, másutt locsolóberendezés öntözi a gyepet. A világ egyik legjobb egyeteme csupa idill. Hogyan lehet mindezt fokozni? Úgy, hogy néhány metrómegállóval arrébb körbenézünk az MIT-n, azaz a Massachusetts Institute of Technology campusán is, ami közismerten az egyik legjobb technológiai egyetem a planétán. A hipermodernség ötvöződik az indusztriális stílussal, a steril belső tér a diszkrét fényekkel, a kutatások és fölfedezések vizuális megjelenítésének tárlati jellege a funkcionalitással. Az agy- és rákkutatási intézetben megebédelünk a menzán, ami ebben az időszakban viszonylag üres, rajtunk kívül néhány itt dolgozó kutató és vendég étkezik. Kétféle leves közül lehet válaszani (zöldséges és chorizós), valamint friss pékáruk, saláták és húsok, sajtok közt, a kávékínálat pedig szédítő: az ízesítések és változatok egész serege összeállítható az önkiszolgáló pultnál.

Ebéd után számomra nagy izgalmakat rejtő program következik, elsétálunk ugyanis a közelben lévő MIT Press könyvesboltba, azaz az egyetem könyvkiadójának tágas üzletébe. Egész falak tele a legfrissebb tudományos eredményeket közlő kötetekkel, a természettudományok mellett igen jelentős társadalom- és médiatudományi kínálattal, de az olyan kultúratudományi területek is hatalmas bőséggel vannak reprezentálva, mint mondjuk a populáris zene kutatása, a digitális bölcsészet vagy a médiaantropológia. Emellett a pszichológia, a szociálpszichológia, a hálózatkutatás, a technológiák, sőt a design és annak elmélete hasonlóan lényegi módon járulnak hozzá az MIT vezető szerepéhez. Végül két könyvet vásárolok: Jay David Bolter, a Georgia Institute of Technology professzorának legfrissebb, idei művét az újmédia térhódításáról (The Digital Plenitude. The Decline of Elite Culture and the Rise of New Media, MIT Press), valamint Jan-Noël Thon, a Nottinghami Egyetem médiatudományi és digitális médiakultúra tanszék professzorának 2016-os vaskos kötetét a transzmediális narratológiáról és a kortárs médiakultúráról (Transmedial Narratology and Contemporary Media Culture, University of Nebraska Press).

A délután hátralevő részében egy belvárosi kínai étterembe megyünk, amely egy szerencsejátékklub emeletén található, és úgy hírlik, igen kedvezményesen adják a koktélokat. Az étterem akár egy asztalokkal telerakott bálterem az ötvenes évekből: ilyennek képzelem Phenjan előkelő ünnepi enteriőrjeit. Tulajdonképpen mókás érzés itt uzsonnázni és koktélozni, figyelni, ahogy a pincérek a maguk lezser, de fontoskodó stílusukban tüsténkednek, és elsőre sosem értik, amit mondunk. Érkezésünkkor még teljesen üres a hely, később azonban szállingóznak a népek, és kiderül, hogy rendkívül népszerű (mert olcsó és jó) vendéglátóhelyet választottunk. Innen egyenesen az Isabella Stuart Gardner Múzeumba megyünk, ami egy egészen különleges, háromszintes, belső udvarral ellátott kincsesbánya a névadó műgyűjtőnek és patrónusnak köszönhetően, aki a reneszánsztól egészen a 20. századi modernségig számos európai, ázsiai és amerikai műalkotást gyűjtött egybe a kandallóktól, a konyhaberendezésektől és a festményektől kezdve a szobrokon át az eredeti első kiadású könyvekig, hangszerekig, használati tárgyakig.

Este körbejárjuk a Common Parkot a város szívében (marihuána illata a levegőben), végül a Harvard felé haza beugrunk a késő este is élénk forgalmat bonyolító mexikói étterembe, ahol jut hely számunkra a panorámás tetőteraszon. Édes szósszal leöntött pirított kukoricát és burritót eszik mindenki, a latino srác a sütőlapnál elképesztő profizmussal dobja össze, süti meg és tekeri be a hozzávalókat.

III. Ismét New York

A következő nap Kristen hazarepül Chicagóba, hogy maid-of-honor-béli (nyoszolyólányi) kötelességeinek eleget tegyen. Anne nővére házasodik négy nappal később Kansas Cityben, Missouri államban, ahová én majd csak ekkor követem. Addig visszabuszozok New Yorkba, ahol ha lehet, még jobb helyen szállok meg, mint előtte, egy Chris nevű lány lakásában, akivel összesen egyszer futok össze a négy nap alatt, viszont a Columbus Circle közvetlen közelében kiválóan elérek mindent. A kulcsot a helyi vegyesbolt széfjéből szerzem be, aztán teszek egy sétát, és gyűjtöm a jelmondatokat: a fém- és műanyag dobozokat, a papírszemetet, valamint az általános hulladékot szelektíven gyűjtő utcai tárolókon a következő fölirat olvasható két sorba szedve: „When the rights of immigrants are denied / the rights of citizens are at risk.” („Ha a bevándorlók jogait megtagadjuk, a honpolgárok jogai veszélybe kerülnek.”) Az „immigrants are” és a „citizens” szavak pirossal be vannak karikázva, a buborékok összekötve, így azok egybeolvashatók. Másutt a buszmegállóban fiatal afrikai bevándorlónő látható a plakáton, ezzel az üzenettel: „She is a world of possibilities. Don’t let the world tell her otherwise.” („Ő a lehetőségek világa. Ne hagyd, hogy a világ mást állítson neki.”) Figyelem a buszokat: mindegyikre fel van írva, hogy „clean air hybrid electric bus” (azaz elektromos) jármű. Eszembe ötlik, hogy odahaza, Budapesten az egyik főpolgármester-jelölt az elektromos buszokkal kampányolt, a teljes fővárosi járműállomány lecserélésével, amit a többi jelölt pénzügyi képtelenségnek titulált. Az a honi valóság, ez itt pedig, amit látok, a New York-i. Igaz, itt tartózkodásom napjai alatt – beleértve Bostont – egyetlen fehér buszvezetőt sem látok.

Csatangolok, elsétálok a Madison Square Gardenhez, a világ egyik leghíresebb koncertterméhez, aztán a Broadway-n visszafelé elkap a zivatar, az egyetlen New York-i eső ittlétem ideje alatt.

A teljes másnapot a Metropolitan Múzeumban töltöm, ahová délelőtti Central Park-i sétával jutok el. A parkban elhaladok Hans Christian Andersen szobra és az ő személyéről elnevezett mesemondó délután helyszíne mellett, ahol a hetente megrendezett programon bárki előrukkolhat bármilyen mesével.

A Met hatalmas. Még annál is nagyobb. A 25 dollárba kerülő belépő éppen ezért három napig érvényes, bármikor vissza lehet menni, ha nem végzünk egy nap alatt – márpedig nem végzünk. Az én időm azonban kimért, így hát egyetlen napba igyekszem sűríteni a világhírű gyűjteményt. A múzeum valamennyi korszaka és tárlata lenyűgöző, szédítő és felbecsülhetetlen, legyen szó őslakos indiánok vagy óceániai törzsek relikviáiról, antik maradványokról és szobrokról, netán az európai festészeti stílusok és irányzatok legnagyobbjairól, esetleg a modern és kortárs művekről. Az állandó kiállítások mellett az időszakiakra is jut fél-félóra; a Holdra szállás ötvenedik évfordulója alkalmából fotográfiák, korabeli televíziós felvételek, régi és új műszerek, tudományos kellékek mesélik el és mutatják be az ember hódítását a Holdon. Hasonlóképp időszaki kiállítás szerveződik a „camp” fogalma köré, ami a queer-kultúra extravagáns és médiaérzékeny aspektusait veszi végig a 20. század második felétől napjainkig; a Pride idején meglehetősen aktuális, és tömött sorok igyekeznek bejutni a színes-fényes, labirintusszerűen kialakított termekbe.

A szálláshelyemhez közeli francia borozóban, a pultnál ülve – ahol másodjára már ismerősként köszönt a pultosasszony – tervezem meg az utolsó New York-i napomat, amely nevezetes nap: július 4-e, azaz a Függetlenség Napja. A Central Parkban egy méretes jeges latte és egy limonádé társaságában figyelem a piknikező, grillező, szabadidősportokat űző vagy csak henyélő helyieket, olykor el-elcsípem, ahogy a telefonban „boldog július negyedikét” kívánnak egymásnak. A park déli bejáratainak egyikénél mindenféle üzenetekkel, Trumpot ábrázoló rajzokkal, grafitikkel és zászlókkal, logókkal teleaggatott Trump-kampánybusz táborozott le, az önkéntesek immár a jövő évi választásokra készülnek. Az Ötödik sugárúton, a Trump-toronnyal szemben ugyanakkor magányos tüntető üldögél felirattal a markában, amelyen a SHIT HOLE szavak olvashatók, valamint három felfelé mutató nyíl, amelyek innen, a szemközti járdáról nézve egyenesen a Trump Tower bejáratára irányulnak. (Néhány nappal korábban, Little Italyban egy humoros szuvenírboltban Trumpot ábrázoló, piros csomagos óvszereket láttunk I’M HUUUUGE és „Make America erect again” feliratokkal, továbbá Trump arcképével és a sasos-csillagos-sávos lobogó képével ellátott tejcsokoládét lehetett kapni, amelynek érdekessége, hogy a papírral együtt le lehet tépni az elnök fejét, vagy éppen bele lehet harapni.)

Bárhogy is, kora este buszra szállok nagyjából Midtownban, méghozzá egy olyanra, amely egészen a Lower East Side-ig elvisz, hiszen a július 4-i híres Macy tűzijáték ezúttal a Brooklyn hídnál lesz. A buszozás a közlekedési-forgalmi körülmények miatt csaknem egyórásra nyúlik, eközben viszont alkalmam nyílik részletesen és alaposan megfigyelni Koreatownt, a Nohót, Lower Manhattant és végül a Lower East Side-ot, ahonnan azonban még sokat kell gyalogolnom a legkülönbözőbb etnikumok lakta, ámbátor békés és hangulatos környéken. Az East River közelében már nagy a rendőri készültség, és óriási tömeg kanyarog, hogy a part menti lezárt autóutakra – a felső rakpartra – fölhágjon, ahonnan a legjobb a kilátás a folyóra és a hidakra. Besorolok, szerencsés módon a Brooklyn és a Manhattan híd közt sikerül helyet találnom. Bár néhány arc, úgy tűnik, erősen be van tépve, a rendőrök igazgatta tömegben senkinél egy árva sörösdoboz vagy italosüveg sincs, ugyanis itt tilos az utcán alkoholt fogyasztani – ahol erre lehetőség van (mint például a Times Square utcai büféinél), ott is táblák jelzik, ahonnan „no alcohol beyond this point”, azaz amelyen túl az italozás már büntetendő. A tűzijáték egyébként mindenféle fölvezetés nélkül pontban 21.30-kor kezdődik, és nagyjából háromnegyed órán keresztül tart; s éppen olyan, amilyennek egy nagyszabású pirotechnikai csinnadrattának lennie kell.

Lefelé a felső rakpartról nézem, ahogy a tűzijáték füstje ellepi a levegőt, amitől az esti New York üzleti negyedének hatalmas épületei és fényei eltompulnak, késő novemberi gúnyát öltenek, és olyan hangulat támad, mint a ködös Gotham Cityben. Csellengek még egy kicsit a Tribecában, fölfelé haladok Midtown, majd Uptown irányába, aztán nyugovóra térek.

A második rész itt érhető el.

A szerző fotói