A farkam halála – a történetem vége?

Michel Houellebecq regényeit nehéz a biztonságot nyújtó esztétizálás szerint olvasni, mivel a fülszövegben a francia irodalom fenegyerekének nevezett szerző már az Elemi részecskékben szakított a mondatok esztétikai megformáltságát előtérbe helyező irodalomszemlélettel. Houellebecq nem ír jó mondatokat. Nem hisz például a prózafordulat kanonikus szerzői, Esterházy és Nádas azon mondatpoétikájában, amely a magyar irodalmi életet azóta is rabul ejtette. Az enfarkába harapó irodalmiság helyett Európa tabusított társadalmi, egyéni, morális, szexuális kérdéseinek felszínre hozására tartja alkalmasnak az irodalmat. Impotenciáról, szexturizmusról, iszlámosodásról, általános depresszióról, metafizikai mutációkról szóló regényei hamar botrányhőssé tették Houellebecqet, aki köré olyan aurát épített a közvélemény, amely a radikális politikai szekértáborok kisajátításától a kiábrándult értelmiségi brandjének mémesítéséig sok mindennek egyaránt lehetőséget biztosított.

A napjaink legérzékenyebb problémáit részvét nélkül kezelő regényíró útja a világsikerig ki van kövezve a botrányokra kiéhezett kulturális térben. Felmerülhet a kérdés, hogy mennyire képes a brandépítő szemlélet által felfalt houellebecqi regény hiteles kritikát nyújtani éppen ugyanerről a problémáról; hogy mikor lett Houellebecq a „francia irodalom fenegyereke”, aki tulajdonképpen nem csinál mást, mint saját márkáját termeli újra és újra. Visszakanyarodva az esztétikához: ha Houellebecq szövegei a jó mondat szemlélet ellenében váltak izgalmassá, akkor ezzel egyben saját elvárásrendszerüket is kialakították: létrejött a Houellebecq-próza relatív „jó mondata”, amely azért jó mégis saját viszonylatában, mert nem akar az lenni a hagyományos irodalmi megszólalások értelemben. A fentiekből kifolyólag az lehet a Szerotonin értelmezésének a tétje, hogy mennyire teljesíti alul vagy túl, bővíti ki vagy szűkíti össze ezeket az elvárásokat, hogy ki tud-e törni a Szerotonin az életmű egyhangúságból.

A Szerotonin elbeszélője a negyvenhat éves Florent-Claude Labrouste, aki a földművelésügyi minisztérium számára készít mezőgazdasági elemzéseket, hogy szakmai véleménye hozzájáruljon a döntéshozó szervek munkájához. Labrouste közvetítő szerepet tölt be, az ő társadalmi funkciója egy gazdasági szaktudás – amelyet az állami felsőoktatás termelt ki – érvényesítése a bürokrácia rendszerében: az alatta lévő termelők és fölötte lévő, vámokról döntő politikusok között kell kapcsolatot teremtenie szakmai szempontokra hagyatkozva. Labrouste tehát egy megfigyelő, akinek a megfigyeléseit – a rendszer felépítettsége értelmében – a fölötte lévő szervek cselekvéssé változtatják. Ez a közvetítés viszont tarthatatlan, mivel az Európai Unió gazdaságpolitikájának kedvező bürokrata réteg nem hozható összhangba a helyi termelők érdekeivel. Az utóbbiak ignorálása fog a regény tetőpontjaként értelmezett összecsapás-jelenethez vezetni, amikor a neoliberális gazdaságpolitika elveiért harcoló politikai döntések annyira ellehetetlenítik a kis- és középvállalkozók működését, hogy a konfliktus tettlegességig fajulása elkerülhetetlen lesz.

Labrouste azonban a regény egészében sem szűnik meg megfigyelőnek lenni. Elbeszélői magatartása talán leginkább innen érthető meg: egyfajta kameraként működik, amely nem avatkozik bele a körülötte történő világba, hanem csak rögzíti azt. Egy szakelemző véleményében nem látszódhat a termelők személyes sorsa – Labrouste nézőpontja viszont megmutatja, hogyan csapódnak le a bürokrácia döntései a gazdák életébe. Ebből a dokumentációból viszont nehezen olvasható ki bármilyen patetikus hangnem vagy szociografikus szándék. Labrouste-ban az egyetlen barátja, az öngyilkosságot elkövető, s ezzel a mészárlást elindító, Aymeric halála testi reakciókat vált ki, a belső megrendülés leírása elmarad, s néhány oldallal később már mintha nem is emlékezne a szöveg a tragikus eseményre. Az elidegenítést tovább fokozza, hogy Labrouste egy távcső közvetítésén keresztül látja az eseményeket, illetve másnap a televízió képernyőjén keresztül, a kamerák szemszögéből elevenednek fel a rémálomnak hitt emlékek – a közvetítők segítségével tudatosul a megtörténtek valódisága. S habár tudatosulnak, ezek nem lesznek maradandó, reflektált tapasztalatai Labrouste-nak: így éppen azok a pontok törlődnek, amelyek a világhoz való viszonyulást hozhatnák létre.

A kameraszerű elbeszéléssel szorosan összefügg Labrouste másik irányú, általa elsődlegesnek mondott motivációja:

„Valószínűleg azt vettem a fejembe, […] kisebb búcsúünnepséget rendezek a libidómnak, […] a farkamnak, abban az órában, amikor jelezte, hogy készen áll befejezni a szolgálatot; és szerettem volna újra találkozni a nőkkel, akik megtisztelték, akik a maguk módján szerették őt.” (192.)

Labrouste találkozik korábbi szeretőivel, barátnőivel, és ezzel párhuzamosan elmeséli a közös történetüket a fiktív olvasónak. Dokumentálni szeretné életének egykori darabjait, képként visszatekinteni rájuk. (A regény vége felé ezt a nézői távolságot fejezi ki az is, hogy a valaha készített összes fényképet ki akarja ragasztani szobájának falaira.) Labrouste Camille-t, aki az elszalasztott boldogság jelképe, egy étterem vitrinje mögül távcsöveken keresztül figyeli meg – kapcsolatba lépni már nem tud vele. Az én és a másik közé közvetítők ékelődnek, s a két test nem érintkezhet közvetlenül egymással. Labrouste végképp elidegenedik a világtól, mivel az antidepresszáns, amit szed, impotenciát okoz. A regény értelmezése szerint a szexuális vágy és aktus a legfőbb kapocs a – férfi – én és a másik között: ez az egyénen kívüli világ megtapasztalásának egyetlen módja. Ezért a libidó mesterséges megszüntetése Labrouste szimbolikus halálát jelenti. Az idézetben jól megfigyelhető a férfi nemi szervet antropomorfizáló gesztus: a fallosz sokkal „emberibbnek” tűnik, mint Labrouste maga, akinek a teste egyfajta koporsóvá válik, amely a halott, szeretteitől utolsó búcsút vevő nemi szervet őrzi magában. Ez a temetési rítus motiválja az elbeszélőként saját történeteit felelevenítő és szereplőként egykori partnereit felkereső Labrouste-ot.

A kameraszerűség és az elveszített libidó közötti poétikai kapcsolat kidolgozása ellenére könnyen érheti a Szerotonint az a kritika, hogy nem fejti ki kellő művészi részletességgel az olvasónak felkínált problémákat, nem hatol a korábbi Houellebecq-könyvekből ismert cinizmussal az ábrázolt világ mélyére. Valóban: a „rossz mondatok” a Szerotoninban tényleg felettébb gyengének, ötlettelennek tűnnek; a szöveg indokolatlanul önismétlő és nagyon sok üres szólamot tartalmaz; Labrouste alakjának megformáltsága ellentmondásokkal telinek és túlzottan mesterkéltnek tűnik. (Erre legjobb példa az agronómus kulturális ismeretei közti diszharmónia: mennyire reális, hogy egy hivatalnok Schopenhauer naplóiból idéz szakavatottan, és közben nem ismeri a Bergman-filmeket, s A varázshegyet is csak ötvenen felül olvasta? Vagy: mi a regényben betöltött szerepe Labrouste nagyfokú filozófiai tájékozottságának, ha ezek az utalások véletlenszerűen és összefüggéstelenül bukkannak fel a szövegben?) A történet egyes pontjain pedig olyan, mintha az elbeszélő belebonyolódna az összekuszált idősíkokba, és elvesztené narratívájának kapaszkodóit. Továbbá a houellebecqi beszédmódra jellemző kultúrkritikus monologizálások száma szinte nullára csökken, pedig – többek között a fülszöveg ígéretei miatt – az olvasó joggal várná Labrouste karakteréből és a konfliktushelyzetekből származó reflexiókat, ítéletmondást az Európai Unió, a neoliberalizmus vagy a gyógyszerlobbi, az antidepresszánsok ipari szintű adagolása fölött. Tágabb értelemben: az olvasó egy izgalmas regényre számítana, amely az első pár oldal antropológiai és biopolitikai problémáit tematizálja – azt, hogy az európai kultúrában kitüntetett fontosságú lélek a gyógyszeripar fejlődésével manipulálhatóvá válik, s ezáltal a lélek és a szellem elvesztheti azt a felsőrendűséget, amit a 19. század tulajdonított neki. Ez a hiány még fájóbb, hiszen a címül választott boldogsághormon éppen egy ilyen problémakörre játszik rá a befogadó képzettársításaiban.

Értelmezésem szerint, habár minden ilyen kritika bizonyos szintig jogosnak mondható, a Szerotonin túllép azon, hogy ezeket a hiányosságokat puszta hibaként lehessen számon kérni rajta. Nem szimptómának, a houellebecqi próza kimerültségének jeleiként gondolom el a „hibákat”, hanem a szöveg poétikájának szerves részeiként. A Szerotonin egy széteső elbeszélőt alkot meg, akinek nyelvi viselkedése, azaz a történetmesélés, szinkronban van a Capotrix antidepresszáns tabletta által kiváltott, őrá irányuló hatásokkal. A regény azt viszi színre, ahogy az elbeszélés mint cselekvés a libidó csökkenésével párhuzamosan érdektelenné és önfelszámolóvá válik. Ahogy Labrouste elveszti a világhoz fűződő kötelékét, a szexuális vágyat, úgy az elbeszélése is elhagyja a koherenciára, érthetőségre és motiváltságra törekvést: a reflexiók hiánya a reflektálni, azaz a világgal viszonyt létesíteni képes én halálával kapcsolódik össze. A Szerotonin szarkazmusa az irodalommal mint szubjektumok között kapcsolatot létesítő kommunikációs formával szemben mutatkozik meg:

„[…] Marcel Proust A megtalált idő végén figyelemre méltó őszinteséggel azt a következtetést vonta le, hogy az írónak […] egyáltalán nem intellektuális beszélgetésekre van szüksége, hanem »bimbózó lányokkal« folytatott könnyű szerelmekre. Érvelésemnek ezen a pontján ragaszkodom hozzá, hogy a »bimbózó lányok« kifejezést cseréljük ki »fiatal, nedves puncik«-ra, azt hiszem, ez hozzájárulna a tisztánlátáshoz, és nem vetne vissza a gondolat poéziséből sem.” (342.)

Labrouste érvelése az európai irodalom két nagy pillérét, Thomas Mannt és Marcel Proustot a szexuális vonzódásaik felől közelíti meg. A libidó, a szépség előtti aschenbaumi behódolás értékteremtő és elbeszélést motiváló erőként íródik le. Az író az alkotáshoz szükséges energiát a szexuális izgatottságból nyeri, az írást mint a világhoz fűződő kapcsolatot a testhez hasonlítja – a testhez, amely a legerotikusabb érintkezési felület az én és a környezete között.

Labrouste öniróniájának logikáját végiggondolva arra juthatunk, hogy miként libidójától megfosztott férfiként nem képes eleget tenni a világgal összekötő szerepeknek, úgy elbeszélőként sem tud párbeszédbe lépni saját történeteinek értelmezésével és az azokat befogadó olvasókkal. Labrouste alakja tehát az elbeszélő csődjét viszi színre, mivel önmagát sem megértetni, se megértetni nem képes. A houellebecqi intellektuális pusztítás nem szublimált a regényből, hanem – társadalmi, etnikai, vallási és szexuális tabuk helyett – magát a történetmondást vette célba egy olyan elbeszélő megalkotásával, akinek az a paradoxona, hogy arról az énről kell beszélnie, amelynek már nincs viszonya a világhoz, kitörlődött belőle. A Szerotonint ilyen szempontból akár az életmű lezárásának jeleként is lehet értelmezni: Labrouste már a houellebecqi hősök, a kiégett fehér férfiak közhelyeinek elmondásához sem érez magában elég motivációt és erőt.

Michel Houellebecq: Szerotonin. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető, Budapest, 2019