dunszt.sk

kultmag

Hermin és Gyulákó karácsonya

– Gyuszika mo csháv, an uppe o kast! (Gyuszika, fiam, hozd fel a fát!)

Ez volt a jel Hermin nagyanyámtól, babától. Nálunk ezzel elkezdődött a karácsony.

Harmadik éve volt műfánk, mert csak „potyogósat” lehetett kapni a zelovocban [zöldség- és gyümölcskereskedés a szocialista Csehszlovákiában – a szerk.]. Tyutyúkát meg nehéz volt elcsípni ünnepek után. Sokan hívták magukhoz takarítani. Olcsón dolgozott, és mint a cigányasszonyok mondták: „aranyat ír a keze, csak tena te pieláhi attyi…” (csak ne inna annyit).

Gádzsi létére kitett száz cigányt, pláne pár feles Borovička után.

Sehogy sem tudtam titkárnőként az íróasztal mögé képzelni… Az öregek szerint rendesen járt a munkahelyére, aztán elbolondította egy cigány ember, a Cipa, akivel egy ideig jól meg is voltak. Sajnos Cipa fiatalon meghalt. Cipáné, cigány nevén Tyutyúka, onnét megindult a lejtőn, s bár tartotta magát, a sorsa és a több éves piálás nyoma már látszott rajta.

Baba a mi szobánkban a parkettát és papu szobájában a zöld szőnyeget bízta rá. A napokban volt nálunk megbeszélésen. Illett előtte felhívni kávéra, önteni neki, és valami kevés foglalót nyomni a kezébe, egy ötöst vagy tízest, hogy le legyen fixálva a dolog.

Aznap még egyszer összefutottam vele a városban.

– Gyuszikaaa!! – kiabált át az út másik oldaláról. – Gyuszika, mondd meg az öreganyádnak, vegyen padlósárgítót. Korán ott leszek, hogy időben végezzek. Megyek ám másokho is! Mit gondútok, nálom nem lesznek ünnepek?!

Intettem gyorsan, hogy rendben, csak ne égessen tovább.

Indultam a fáért a kinti spájzba. Egy kb. kétszer két méteres helyiség volt a lépcsőházban. Érdekes, hogy a nagyobb lakások mindegyikéhez tartozott egy ilyen, a garzonhoz viszont nem. Ritkán használt fazekakat, üres dunsztosüvegeket, és a búcsús korszakunkból megmaradt törött játékokat tároltuk itt.

Előhalásztam a dobozt, és nagy büszkén vittem fel, mintha felbecsülhetetlen értékű kincs lenne.

A lépcsőkön lassabbra vettem, hátha jön a kopasz Branka, az egyik szomszéd, és megkérdezi:

– Čo je to, Gyuszika? (Mi az, Gyuszika?)

És nekem felelnem kell rá: – Mi már díszítjük a fát!

Póráló (rendőr) volt, a romagyerekek tartottak tőle. Katonás megjelenése, kissé merev, karót nyelt járása, tiszteletet követelő tekintete ellenére én bírtam. Nem ilyen a rossz ember… Örökké sietett, de ha összefutottunk, hozzám kedvesen szólt. Szlovákul, én meg magyarul válaszoltam.

Nem jött… csak a Pupákék kutyája, Bobi futott el mellettem.

Gyulákó papu, a nagyapám, helyet csinált a körasztalon, a vaslábakon álló, lemezjátszós rádió mellett, ami folyton szólt, de csak olyan finoman, hogy rajtad állt, hallgatod-e. Napok óta ontotta magából a karácsonyi dallamokat. A rádió duruzsolása, az almás pite fahéjas illata, nagyapám plimlegetése a hegedűn… Érezni lehetett a karácsonyt a levegőben. Csak a fa hiányzott.

Nem csináltam gondot belőle, hamar megtaláltam annak a pár otromba ágnak a helyét a törzsön, amelyek anyu szerint inkább emlékeztettek üvegmosóra, mintsem gallyakra. A helyükre nyomkodtam őket, gondoltam, felállítom, és kész. De babának nem tetszett, hogy nem szánok rá elég időt. Lerakta a tűt, amivel a tenyérnyi, csokiból készült aranypénzt akarta átszúrni, tettetett bosszúsággal elkezdte rángatni, egyengetni.

– Ájjjj! Szo tuha ovela, te me na ová, tu nikháderi!!! (Mi lesz veled, ha én nem leszek, te semmirekellő!)

Papu is fölnézett. A szaloncukor dobozára tekerte a cérnát, aztán ollóval elvágta, hogy egyforma hosszúságú legyen a kötözőcérna. Lesimította a bajuszát, cinkosan összenéztünk.

Papu akárcsak egy csintalan gyerek… Amikor nem figyeltünk, megrongálta a csokidíszeket, hogy később megehesse. Kiszaggatta belőlük a hurkot, ami a figurák hátulján, a lánna [a csomagolás – a szerk.] közé volt ragasztva, aztán habiszi félredobta. A folyós közepű csokit szerették mindketten. Én nem igazán, esetleg rumosat, mert hasonlított a Rumbához, viszont ebből kevés volt a kollekcióban. A macska alakúak között akadt egy-egy. A többiben ízetlen, fehér, édes lötty volt. Ha észrevette, hogy láttam, mit csinál, mindjárt letépte a hurkot egy macskásról is.

– Gyuszika, dik, ez macskás, biztosan rumos!

A műfa ágaira fért bőven szaloncukor, csokoládé, éltünk is a lehetőséggel.

Paput nemigen izgatta az egész história, élvezettel majszolgatta a zsákmányát. Előző nap ő pucolta a pontyot, az az ő feladata volt. Keveset bírt. Ha megerőltette magát, fulladt. Baba nem sok mindent engedett neki csinálni, inkább kamukóre (megjátszva magát) morgott:

– Muk le akka, na kamav, te anglal pro szal, adá náne mursiko búti! (Hagyd, nem szeretem, ha láb alatt vagy, ez nem férfinak való munka!) – mondta ilyenkor.

Kímélte. Ismerte, tudta, ha a betegségére hivatkozva tiltana meg bármit, hasztalan lenne, sőt… Bevállalta a zsörtölődő asszony szerepét, hogy ne bántsa papu önérzetét. Nyíltan sosem mutatták ki egymás iránti szeretetüket, de gyerekként is röntgen szemem volt, nem tévesztettek meg a külsőségek.

Megérkezett anyu (Mariska), jött felrakni a függönyöket.

– Mimárja!!!… – csapta össze a kezét, mikor meglátta, hogy mivel foglalatoskodunk. – Megin ezt a üvegmosót akarjátok feldíszíteni? Hisz még a öreg Jancsó papu idejibe is szebb fánk vót!

– É… De nagy nípek lettetek! Nem tudom kinek puccoskodtok! Arra má nem emlíkeztek, mikor a soron laktunk? A ajtót köllött levenni, azon vittük a kalácsokot a pékhöz! Még az nem vót, amibe megsüssük!

– Miket ez meg beszél… az ősidőket emlegeti…

– Ki hozta szóba nyugodjék Jancsót, talán én?

Kopogtak. Edit néni volt, szemben laktak, a férje szintén póráló volt.

– Itthagynám a kulcsot, ha megjön Petrus, kérem, adják neki oda, elfelejtette magával vinni, nekem el kell ugranom. De Herminka, maguk nem érzik ezt a büdöset?

– Jaj, dehogynem! Há lásso, Editke, rohadnak a nípek! Rosszabb ez a lípcsőház, mint a péró!

Az alattunk lévő szinten, a másodikon, hallhatták a diskurzust, mert épphogy csak kilépett tőlünk Editke, máris Vilma és Eta néni csoszogtak az ajtó felé. Vilmát az óriási szövege miatt kedveltem. A lányával, Olgával nagy állatbarátok voltak, két kutyát tartottak, meg papagájokat, több fajtát is. A lakásuk meg egy kisebb botanikuskert. Sokszor kaptam tőlük hajtást, különleges növényekről. Leültek a konyhában, baba kávéval kínálta őket.

– Nekem csak kis szódát öncsé, Hermin, ideges vagyok! – így Vilma. Alig várta, hogy letelepedjenek, és elkezdhesse.

Anyu is kiült hozzájuk. Én kicsit odébb tőlük, a sámlira telepedtem, hogy szemben legyek Eta nénivel. Imádtam nézni, ahogy cigarettázik. Előbb kirakta a barna, bőr cigarettatartót és a gyufát az asztalra, aztán, mint a dívák, színpadias mozdulatokkal rágyújtott.

– Hermin, a dilinós Borika megint a lépcsőházba piszkított, a hátsó bejárathoz – mondta két slukk között.

Vilma, mint akit leforráztak, forgatta a szemeit, ő akarta előadni a sztorit. De ha már így alakult, próbálta kiszínezni legalább:

– Hallottam én éjjel, hogy valaki mászkál a lípcsőházbo, de há ki mert kimenni! Bezzeg, ha cigány csináto vóna, majd hacsétúnánok a szomszídok!!! – srófolta babát.

– Még ilyen puruttyát… Reggeltű estélig a utakot rója, má nem lehet a kípibe nízni, úgy összement, mint a Marcel Janinak a fődje! Nem talát más helyet magánok?!!

Kelleténél nagyobbat koppant az üdítőspohár, ahogyan odarakta Vilma elé a szódát, ezzel is nyomatékot adva mondandójának.

– Na keren la, doszta hi laki baja! (Ne bántsátok, elég a baja!) – jelent meg váratlanul papu a konyhában. Ezzel a téma le is volt zárva.

Nagyapám tudott hipnotizálni. Ahová betette a lábát, lehetett bármilyen feszült előtte a hangulat, ott perceken belül mindenki nevetett. Az emberek gyerekké változtak a társaságában. Mivel nem volt tisztában a képességével, azt hitte, a viccein nevetnek… Évtizedeken keresztül ugyanazt az öt-hat viccet mondta körbe-körbe úgy, hogy ez soha senkinek nem tűnt fel.

Szerettem a csendjeit is. Mikor nem tudtam elaludni, átmentem hozzá. Előtte újság, kupacban szotyi, és egy pohár. Ő az ágyon, én a szőnyegen. Éjjel a rádiót kikapcsolta, csak azt lehetett hallani, ahogyan a magok héja megreped a körme alatt. Órákon keresztül ültünk így, szótlanul.

Eta néni most a régi időkről kérdezgette, és ő örömmel idézte vissza a cigánybálokat, amelyek híresek voltak a szép lányokról, a ruhakölteményekről és a jó hangulatról, amin nagyot dobott a bőgőtemetés, a mulatság fénypontja volt. Cigánybálnak mondták, de jártak Pestről, Pozsonyból, a társadalmi ranglétra minden szintjéről, korántsem csak romák.

– Eta drágo, ha látto vóna, mikor az elsőbálozó cigánylányok bevonútak! Az emeberek állva tapsútak nekik.

Baba is közbeszólt: – Biztos ismered, Eta, a zsidó asszonyt, Zsófi nénit, a isten áldjo meg a kezeit, de tudott… A legtöbbünknek ő varrta a ruhát.

Zsófi néni… Szerencsém volt, én is ismerhettem. Jegyszedőként dolgozott a moziban. Vékonyabb, törékeny testalkatú, visszafogottan elegáns, aranyos asszonyka volt, tetoválással a kezén… Mi, tudatlan cigánygyerekek kinevettük miatta, amit egyszer észrevett. Vetítés után odajött hozzánk. Mindegyikünknek tudta, ki az anyukája. Megkért minket, meséljük el otthon, hogy mit láttunk.

– Te a Herminkának az unokája, a Mariskának a fia vagy! Mondd el nekik, hogy találkoztál a Zsófi nénivel, akinek tetoválás van a kezén!

Otthon kitálaltam, őszintén, ahogyan történt. Nyár volt, papu könyökölt az ablakban, baba mellette állt. Egy ideig csend, aztán baba rászólt papura:

– Vaker le leszke! (Mondd el neki!)

És mondták, mondták… Kíméletlenül, nyersen, mindent.

– A zsidók után mink gyöttünk vóna… Közülünk a Rityánok, Tukacsnak és a Vörösnek is van számo, őket is megjelűtík. Úgy gyöttek haza, hogy megijedtünk tűlük: gebék vótak és kopaszok, mint a tenyerem! De legalább megmenekűtek.

Időközben a nők átvették a szót:

– Remélem, a csalamádét a Némethnétől vetted? – kérdezte anyu.

– Én mástú hol eszem meg! De holnap reggel le kell mennem a félkészbe, egy darab karmanádli hiányzik, a Tinka meg a Évi megelőzött. Ollatar pal, tej olla dinle jaghengatar, nastig úze reszesz. (Tőle meg a bolondszemű leányától nem férsz hozzá.) – mondta mosolyogva.

Tinka, baba húga, aki után a hentesnél fölösleges volt sorakozni, mert amit a pultba kiraktak, azt mind megvette.

– No, mírje le Valika.

– Melyik darabot, Tinka?

– Melyiket… Há az egíszet!

Kezdtem unalmasnak találni a társaságot. Követtem paput, aki pitét vágott, és tányérral a kezében a szobája felé vette az irányt. Az ajtót belökte, majd megakadt a film. Azt hittem, rosszul van. Jó, hogy a tányért nem engedte el…

A félig-meddig feldíszített fa a földön, a horgolt terítővel együtt, a sok szaloncukor, csoki szanaszét a szőnyegen. Máig nem értem, hogyan nem hallottuk meg a konyhában.

– Szig kedasz le uppe. Aszavo amenca kerla!! (Gyorsan szedjük össze! Olyat balhét csinál!!) – mondta papu, nagyanyámra célozva.

Próbáltuk a helyére rakni, de a három műanyag láb egyike kijárt, elég volt csak arrafelé nézni, már billent is oldalra. Romákra nem jellemző, hogy szerszámokat tartanának otthon. Törtük a fejünket, mi legyen. Irdatlan, kétajtós, meggyszínű ruhásszekrény állt a sarokban. Papu hosszasan kotorászáni kezdett benne. Maga sem tudta, mit keres, de végül megtalálta.

Jó negyedóra elteltével Vilma dugta be a fejét: – Szervusz, Gyulákó, mi megyünk! Kellemes ünnepeket! De milyen szíp a fátok, piha! Nyakkendő is van rajta? No ilyet még nem láttom…

– Bolond Koja, milyen nyakkendő? – kérdezte baba.

Nagyanyám nem láthatta, mert a konyhát és a szobát összekötő folyosón rekedt. Ezután tolakodni kezdtek, mindenki tudni akarta, miről is van szó. Anyu elfeketedett, egyik kezével a gyomrához kapott, a másikkal a falat támasztotta, úgy nevetett.

Papu az egyik királykék alapon piros csíkos nyakkendőt rátekerte a fára, egy másikat, sötétebbet apró mintával a rádió lábára, és a kettőt összecsomózta.

– Ebbe a házbo egy darab kötelet nem talász, valamivel meg csak meg köllött csináni…