dunszt.sk

kultmag

Jeges panoráma

Roald Amundsen sokkal többet tett a Déli-Sark felfedezésénél – azonban hogy pontosan milyen érdemei is voltak az ellentmondásos személyiségű norvég kalandornak, azt Espen Sandberg filmje, az Amundsen nem tisztázza.

A sarkvidék kedvelt toposz a filmművészetben: a kietlen, veszélyekkel teli, mégis nemes és izgalmas környezet általában az emberi erőpróbák helyszíne fizikai és lelki szinten egyaránt. A félelem nemegyszer a fantasztikum vagy a metaforikus elbeszélésmód közelébe vonja az itt játszódó történeteket, amelyekben a hősöknek végső soron önmagukkal kell szembenézniük. A horror (mint a klasszikus A dolog, vagy a frissebb Terror sorozat) vagy a túlélőfilm (Sarkvidék) fiktív kihívásai mintha nem is a bolygónkon, hanem egy mitikus, kiismerhetetlen, de mindenekelőtt embertelen térben játszódnának: aki ide belép, az a természetet kísérti, amely nem véletlenül zárta ismeretlenségbe a pólusokat.

Ehhez képest az Amundsen két lábbal a földön járó film: a transzcendens olvasatokat kizárva a vidék kevésbé népszerű megközelítésmódját, „pusztán” a tudományt, a felfedezést, kutatást állítja a középpontba, amely egyszersmind felülírja az ismeretlent misztifikáló babonákat. Azt a lázas igyekezetet, hogy ne maradjon a földgömbön fehér folt, minden titkát kiismerjük az élőhelyünknek – minden áron. Főhőse, Roald Amundsen azonban nem tisztán az emberiség épüléséért, hanem versenyszellemtől hajtva, a dicsőséget és a kihívást keresve tér vissza újra és újra a Föld legfagyosabb pontjaira, hogy a babérokat learatva máris a következő küldetésén törje a fejét. Nagyszabású életrajzi filmje azonban sem a sarkkutatás szépségét és izgalmát, sem a személyes motivációkat és dilemmákat nem képes átérezhetővé tenni, így összességében nem hozza közelebb hozzánk ezt az általában csak a Déli-sark első felfedezőjeként számon tartott, névről ismert figurát.

A tisztán műfaji kalandtörténetekről ismert Espen Sandberg Hollywoodban és hazájában, Norvégiában is otthonosan mozgó rendező, aki eddig kizárólag gyerekkori barátjával, Joachim Rønninggal együtt készített filmeket, bár az elsöprő sikerek elkerülték őket. A Las Banditas vagy a Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja hiába készült világsztárokkal a főszerepben, inkább langyos vagy negatív fogadtatásban részesült, kritikailag legelismertebb filmjük, az Oscar-díjra is jelölt, ugyancsak egy tudományos kísérletet, földrajzi kalandot bemutató Kon-Tiki pedig a szélesebb közönség előtt maradt ismeretlen. A partnere nélkül maradt Sandberg papíron formabontó megoldást választott az Amundsen esetében: igyekszik minimalizálni a klasszikus értelemben vett kalandokat, miközben mégis egy kalandor történetét meséli el. Az eredmény azonban nem egy modernista egzisztenciális dráma vagy esetleg egy posztmodern, önkritikus alkotás, hanem egyszerűen egy epikusnak szánt, de súlytalan mű, amelyről nehéz eldönteni, hogy kalandfilm vagy antikalandfilm akart-e lenni.

Az Amundsen különös szerkezetű mű: asszociatív szerkesztésmódja furcsán eltolja a hangsúlyokat főhőse életében, ami üdítő ötlet a kiszámítható, konvencionális, és emiatt filmesztétikailag kötelezően unalmas életrajzi filmek között, azonban ez az átrendeződés nem jut nyugvópontra: nem válik egyértelművé, Sandberg milyen létező Amundsen-képet kíván árnyalni, és pontosan mit is szeretne mondani a hőséről. Az Amundsen kiüresíti a népszerű kalandfilmes eszköztárat azáltal, hogy a felfedezés hagyományosan katartikus pillanatait kötelező epizódokká degradálja, mintegy tessék-lássék betoldva őket a narratívába (beszakadó jég, jegesmedve-támadás), miközben nem ezek dominálnak a filmszövetben. Azonban Sandberg ezek helyett nem ad mást: a szép szecessziós enteriőrök, az állandó pénzhajhászás az újabb őrült vállalkozások finanszírozására, a sikerek és kudarcok egységes masszába olvadása nem elég érdekfeszítő ahhoz, hogy kitöltse a filmet. Az Amundsenben a legismertebb eredmény, a Déli-Sarkért folytatott verseny megnyerése is csak egy epizód – nem tetőpont, hanem valahol eltűnik a film első felében.

Jól jellemzi a film egészét a déli-sarki jelenet megvalósítása: a szereplők tanácstalanul ténferegnek a hómezőn, majd lassacskán rájönnek, hogy elérték a legdélibb pontot a Földön, ráadásul a Robert Falcon Scott vezette konkurens brit expedíciót megelőzve elsőként. Küldetés teljesítve, jöhet a következő. A film nagyobb hangsúlyt helyez egy kevésbé ismert, de sokkal szélsőségesebb expedícióra, amely során Amundsen és csapata az Északi-sarki áramlatokat kívánta jobban megismerni úgy, hogy gyakorlatilag jég fogságában sodródtak araszról araszra éveken át – a történet pikantériája nem az, hogy a kísérlet végül kudarcba fulladt, hanem hogy a kapitány időnek előtte hátrahagyta a társait, újabb feladatok után nézve. Sandberg mindkét esetből visszatekintve, a film későbbi pontjain igyekszik következtetéseket levonni Amundsen jellemére nézve, ami nem bizonyul elég erőteljes megoldásnak. Így az Amundsen sem a norvég hős eredményeiről, sem jelleméről nem képes kielégítő részletességgel beszámolni, hiszen egyik területet sem tárja fel kellően izgalmasan, elgondolkodtatóan.

Mert voltaképpen ki is volt Roald Amundsen? Sandberg filmje két vállaltan elfogult nézőpontból mutatja be őt, a sajátjából alig – ami szintén figyelemre méltó megoldás lenne, ha sikerülne elég erőteljesen ütköztetni a különböző Amundsen-képeket, és kidomborítani egy élő, eleven figurát az emlékek, vélemények összességéből. A sértődött, mellőzött báty, Leon Amundsen (Christian Rubeck) és a fiatal, szerelmes menyasszony, Bess Magdis (Katherine Waterston) szemszöge között eltűnik maga Roald Amundsen (Pål Sverre Hagen), ráadásul a három főszereplő egyikével sem lehet azonosulni, így személyes drámáik is hidegen hagyják a nézőt. Az Amundsen így nem több hűvös panorámánál, amelyet ugyan lehet mítoszrombolónak nevezni, hiszen arrogáns, önző és érzéketlen figurának mutatja be főhősét, egy kiemelkedő történelmi nagyságot, azonban ez a megközelítésmód a téma szakértőinek nem jelent újdonságot, hiszen Amundsen a kortársak egybehangzó véleménye szerint valóban ilyen volt. Így a norvég kritikusok nem is emiatt, hanem az unalmassága, sekélyessége, fókusztalansága és Tor Bomann-Larsen életrajzi kötetének feltételezhető plagizálása miatt buktatták meg Espen Sandberg első önálló rendezését. Igaz, hogy az Amundsen felsorakoztat néhány érdekes tételmondatot (például a főhős kifakadását arról, hogy bárcsak Scott túlélte volna a déli-sarki versenyt – mert akkor nem ő lenne a gonosz győztes, és Scott a mártír, hanem keserűség nélkül ünnepelnék őt), nem elég erőteljes alkotás, hiszen végig nem világos, hogy mit is akar mondani a főszereplőjéről, miközben fordulatos kalandokkal sem kárpótol. Bár a végére összeáll, hogy elsősorban Amundsen megszállottsága, a „folyton tovább” csőlátása lett volna a film vezérfonala, ez már túl késő ahhoz, hogy feledtesse az elmúlt bő két órát, és visszamenőleg újraértékeltesse az eseményeket, tartalommal töltse meg a kalandor meglepően üres, feszültségtől mentes hányattatásait.

A film adatlapja a Mafabon