Történt, ami történt?

Akár az első Várady-féle dokumentumpróza-kötet címét (Zoknik a csilláron, életek hajszálon), akár a másodikét (Libatoll és történelem) idézzük fel, a legutóbbié tűnik a legkevésbé talányosnak és szembeötlőnek – első ránézésre. Ebben a látszólagos egyszerűségében azonban a legjobban fogja meg az irattár-feldolgozó vállalkozás lényegét: az igazság- és valóságkeresést a jog és az irodalom kettős prizmáján keresztül. Várady Tibor jogászprofesszor az előző kötetekhez hasonlóan most is a családi ügyvédi irattár százéves anyagából válogat, ezúttal a Becskerektől mintegy tíz kilométerre fekvő Écskára fókuszálva: a polcnyi, több ezer oldalnyi ide kapcsolódó anyagot rostálja, illetve egészíti ki, keres benne összefüggéseket, alakít történeteket, miközben az emlékek, az emlékezés, az emlékőrzés problematikáját járja körbe. És ahogy olvasói már megszokták, személyes és önreflexív is, tűpontosan meghatározza saját szövegét: „Az écskai ügyekből, azt hiszem, már kirajzolódik egy világ. Sok minden rögződött az iratokban. Néhány esetben további fonalakat is kerestem, néha sikerrel, gyakrabban sikertelenül. A becskereki bírósági és városi irattárban nemigen vannak már száz évvel ezelőtti ügyek. Sajtóhíreket, újságcikkeket még találtam. (…) Úgyhogy zömmel annál maradtam, amit Becskereken találtam a családi házban. Ez lett most az écskai perek világa, és ez se kevés” (9).

Továbbra is áll tehát a Zoknik a csilláron… legelején megfogalmazott, fordított kitétel: „az itt következő szövegek valódi történetekre épülnek, és a szereplők is valódi szereplők”, és ebből az is következik, hogy sorozatként is olvasható a három könyv. Az alapelv és a szerzői módszerek megegyeznek: Várady Tibor jogászszemmel olvassa nagyapja és apja periratait, és beavatja az olvasót, mutat néhány értelmezési trükköt ehhez a speciális szövegvilághoz, ellát a szükséges ismerettöbblettel. Már rögtön a bevezető szövegben is látunk egy példát, egy dokumentum tartalmának ismertetésekor: „a másolatban több helyen ez áll: »kihagyom a kihagyandókat«. Hogy ne kelljen túl sokat írni. A neve után az áll, hogy s.k. (saját kezűleg) és a tisztsége: »királyi törvényszéki kiadó« (ő adta ki a feleknek az iratokat). Most már hozzá lehetne tenni még egy tisztséget: a múlt cenzora, aki kihagyta a kihagyandókat, melyek most már kimaradnak a múltból” (7). Az utolsó mondat már egy Várady-féle, a jelen irányából történő értelmező kiegészítés, amely túlmutat magán az épp taglalt periraton. Mert ugyan az ezekből felfejtett, majd más dokumentumok és információk alapján kiegészített, esetleg jogász-írói fantáziával továbbvitt történetek adják meg ennek a regényként meghatározott kötetnek is a lendületét, ám ez apropó is. Társadalmi, politikai és jogi eszmefuttatáshoz például. Várady fogalmaz úgy, hogy az écskai kastélyban és környékén élők és ténykedők, „grófok, grófok vendégei, a tanyai munkások, az uradalmi ügyintézők, a komornák, a bérlők, a szakácsnők tulajdonképpen regényeket követtek el” (15), viszont a Mi történt Écskán? nem kizárólag e regények regénye, megélt történetek összessége.

Az écskai uradalom 1895 és 1946 közötti történetén, az ezt alkotó történetek magyarázatán (pl.: a „béketűréshiány a későbbi időkben is előfordult, csak a kifejezési formák változtak meg” [33]) túl mással is szolgálnak a már említett szerzői módszerek. Mondjuk Várady Tibor személyes emlékeivel, amelyek kapcsán újabb megvilágítást kap a mi történt? kérdése, hiszen ezek a digressziók nem a (jog irányából) biztos forrásnak tekintett iratokból erednek, és még inkább aktivizálják a szerzőiség, a referencialitás, a hitelesség stb. kérdéskörét. Márpedig a szövegbeli Várady Tibor gyakran indul sétára, Újvidéken, Budapesten, Walesben, és jegyzi le ennek élményét, sőt olyanra is van példa, hogy „szemléltetni akarom az olvasóval, hogy milyen íróval van dolga” (121). Ez a szemléltetés egyébként az egyik legizgalmasabb igazolási, hitelesítési (problémát? inkább:) játékot vonzza magával: ez a Várady-kötet is bőven közli a taglalt iratok másolatát színt és többletet adó illusztrációkként, ezen a ponton, a 121. oldalon azonban egy saját dokumentumot lát az olvasó, egy szerb nyelvű tagsági igazolványt. Majd következik a magyarázat, amely egyben reflexió is egy száz évvel ezelőtti magatartásmintára: „A nevemet cirill betűkkel írták a tagsági igazolványra, és így talán kételyek merülhetnek fel a nem vajdasági magyar olvasók előtt. […] Kijelentem, hogy készen állok esküt tenni, és így bizonyítani, hogy a cirill betűk az én nevemet mutatják” (122). Hogy némileg a kötetben tapasztalható módszert imitáljam, megjegyzem, hogy ebből az idézetből két dolog is látszik. Sajátos, önreflexív írói tudat, amely mintha beengedne a szerzői műhelybe bennünket, olvasókat: „Magamra maradtam. (Ami nem méltánytalan, ha én vagyok az író.) Tehát most magam írom le, mi történhetett” (150).

A másik dolog: Várady Tibor ugyan egy vajdasági települést állít a középpontba (és helyez a címbe), de nem kizárólag ottani olvasókat céloz meg: a kalaplopási per kapcsán megadja például az áldozatul esett fejfedők értékének mai megfelelőjét forintban és dinárban is, ezzel is a jelenre fordítva a múltbeli tényeket.

Ha pedig már az olvasói célközönségnél tartok, és egy .sk (ennek pedig ugye már semmi köze a saját kezűleghez) végződésű portálra íródik e szöveg, meg kell jegyeznem, hogy az écskai uradalom bizonyos szereplői a mai Szlovákia területén is megfordultak, hiszen birtokuk volt Ógyallán is: „Találgattam, hogy az ifjabbik Harnoncourt gróf hogyan került Komáromba. Ez egy darabig rejtély maradt. A magyarázat ott van Carstenn levelében” (154).

A bemutatáson, magyarázaton és kiegészítésen túl a szerző a jogi szövegek és iratok kapcsán az időközben felmerülő dilemmákat is megosztja az olvasójával, és feltárja azokat a furcsa deformációkat is, amelyeket a társadalmi viharok okoznak. A hurkok és csavarok megléte már abból a puszta tényből is következik, hogy a periratok szereplői több nyelven beszéltek, és általuk, valamint az ügyvédi iroda felett váltakozó országok és hatalmak miatt is, ez a többnyelvűség a dokumentumokba is beivódik (ennek egyfajta lenyomatát láttuk már a tagsági igazolvány esetében is). Az irattárban tetten ért egyik ilyen szövegből húsba metszően kiérződik a történelemkönyvben is helyet kapó, nagy horderejű mozgások hatása a mindennapi életre: „a pesti népgazdasági miniszter 1919. március 1-jén kiadott határozata az utolsó határozatai közé tartozott, és mire Becskerekre ért, szertefoszlott benne a feljogosító erő” (144). Várady pedig nem hagyja a múltban az efféle felfedezéseit, igyekszik közelíteni ezeket a jelenhez, az aktuális történésekhez: „az idők múltával az ilyen vagy olyan lendület által faragott valóság meg is szokott szűnni, miután befejeződik a háború, vagy elmúlik az ideológiai láz (mint mondjuk a fasizmus vagy más). Még csak a kérdés marad, hogy mi lesz azokkal a ténytagadásokkal és áltényekkel, melyeket nem egy háború, vagy fasizmus, vagy kommunizmus szült, hanem ilyen vagy olyan békebeli többpártrendszeren belül alakultak ki?” (68). A jogi esetek indikátorként is funkcionálnak, és az őket körülvevő aktuális valóságról beszélnek, saját történetüket csak felhasználva, akár már puszta meglétükkel is, ahogy például egy békebeli becsületsértési ügy kapcsán Várady megjegyzi: „Gondolkodom, hogy vajon bíróság elé kerül-e ez az ügy, ha a háború alatt mutatták volna a perihlető gesztusokat” (169) – ebben az ügyben az alperes szamárfület és fügét mutatott beszélgetőtársának.

Écska lakosai és ügyei központi szerepet kapnak ugyan, de a kötet főszereplője mégis leginkább maga a mi történt: a múltbeli események megragadhatósága és visszaidézhetősége elsősorban jogi megközelítéssel, és a felfejtési folyamatból kiinduló vagy abba torkolló eszmefuttatás. Az így alakuló narratíva azonban nemcsak a jog, hanem az irodalom szempontjából is sajátos jelenségeket produkál, említhetjük például a mellékszálat, amely révén egy említett személyről kiderül, hogy egy Kosztolányi-kötet szereplőjének ihletője is, sőt: „Egyébként Kosztolányi osztálytársa volt a szabadkai gimnáziumban, és azt is megtudtam, hogy az Aranysárkány regényben Glück néven szerepel” (53). Hozzá hasonlóan azonban a többi szereplő is már a múltba vész, a Becskerekhez közeli falucska, amely egykor nagy uradalom volt, háttérbe szorult, esetleg halastavairól és kastélyáról ismert, ebben a kötetben azonban apropóként és kiindulópontként bújnak elő az irattárból. Ahelyett tehát, hogy regényszereplői távolságba kerülhetnének, bármennyire is regényformát vesz fel ez a dokumentumpróza-kötet, a Várady-féle jogi és irodalmi kettős mechanizmus a realitáshoz köti őket, és lehetővé teszi, hogy ne csak magukról, egyedi eseteikről, hanem a szűkebb és tágabb közösségükről, annak sors- ,s identitásváltozásairól beszéljenek – a múlt irányából, de a szövegszületés jelenének prizmáján keresztül.

Várady Tibor: Mi történt Écskán? Forum, Újvidék, 2019