A festmény, mint a valóság maximuma

Szűcs Attila számára az alkotás életforma, beláthatatlanul sok időt áldoz a munkájára. Új, idén készült képei kapcsán a képzőművésszel Vass Edit beszélgetett.

Bukowski a Hűhó című versében írja: „az illúzió az, hogy te csak szimplán olvasod ezt a verset/a valóság az, hogy ez/több, mint egy/vers (…) te ezt nem olvasod/egy lapon./a lap olvas/téged.” (Farkas Kristóf Liliom fordítása) Gyakran hasonlóan érzem magam a festményeid láttán, miszerint belőlem néz valami vissza a képeidről.

Sz. A.: Minden jó mű provokál, ha úgy tetszik kérdéseket tesz fel, és ez nyilván nemcsak a festészetre érvényes. Tehát szembesít saját magaddal, és ilyen formán ő kérdez, rólad akar megtudni valamit. Az érzés szintjén biztos, hogy ez van, ettől inverzzé válik az alkotói folyamat. De hát ezt szeretjük! (Nevet.) Mert ugye ez arról szól, hogy az üzenet, ami egyébként valahogy kódolva van a műtárgyban, életre kel, és tényleges mentális folyamatokat indít el benned. Olyan, mintha életszerűen találkoznál valakivel vagy legalább is azzal a gondolattal, amit az a műalkotás hordoz. Ráadásul minden egyes alkalommal újra átélhető, hiszen ez a katarzis kulcsmomentuma: miként lehet egy nagyon életszerű, mentális kapcsolatot teremteni egy alkotással, ami egyébként adott esetben egy halott dolog, mert a műtárgyak azok nem élnek, de mégis úgy csinálnak mintha.

Ezek szerint egy festmény egy mentális szimuláció kivetülése a vászonra?

Sz. A.: Ha nagyon messziről indulok, akkor simán feltételezhető, hogy a teljes univerzum, amiben vagyunk, az egy nagy szimuláció, egy felfoghatatlan méretű halmaz, és akkor ennek mi pici részhalmazai vagyunk, ebben vagyunk játékosok. Egyrészt csak fantázia kérdése, hogy valaki ebbe bele tud-e helyezkedni, másrészt meg kellő énfeladás is kell hozzá, mert az ego mindig tiltakozik, hogyha sérülni látja a saját territóriumát. Az alapvetően egy személyes döntés, hogy mit fogadok el valóságos dolognak, vagy mit tolok el magamtól, ignorálok, választom le, és mondom azt, hogy ez lehetne akár valóságos is, de éppen azért, mert nem foglalkozom vele igazán, azért nem igazán része az életemnek. Tehát ez egy döntés. Amikor egy festménnyel foglalkozom, akkor az a valóság maximuma, az igazi létező valami, megkockáztatnám, hogy simán rivalizál bármi egyéb valósággal, sőt. Ez egy hosszú folyamat, ami több ezer évvel ezelőtt indult azzal a képfogalommal, amit egyáltalán detektálni tudunk a művészet történetében a maradványok alapján. Az eredendő kép az altamirai barlang falán egy nagyon erős szimuláció, tehát az illúzió szintjén is nagyon jól működő megtévesztés és akkor az ott a valóság része. Ennek sok fajta alakváltozását érhetjük tetten, a görög, római művészetben ennek külön hagyománya volt, hogy mi mennyire tud illuzionisztikus lenni. Eljutottunk azonban jelen pillanatban odáig, hogy a legkülönbözőbb deepfake, mesterséges intelligenciával generált képalkotó struktúrák miatt megrendült a bizalmunk a képben, mint olyanban. Ismét a festmény képviseli a valóságot. Az anyaga által, azáltal, hogy nyomon követhető az a gesztus, amit a festő létrehozott, a jelenléte, a gondolatai, ezeknek a rétegződése, ezeknek a komplexitása.

A digitálisan létrehozott kép már csak hit kérdése: elhiszem-e, hogy az van-e vagy nincs, hiszen bármilyen formában lehet manipulálni, hamisítani. De amikor találkozom egy egyedi műtárggyal, szembesülök vele és biztos lehetek benne hogy az a valami létező.

A kiindulópont az volt, hogy adott a valóság, ami a festészet által, virtuálisan jelenítődik meg, most pedig eljutottunk odáig, hogy a képek tengerében az egyetlen „valóságos” valóság a festészet, és minden egyéb virtuális. 

A 2019-es képeid közül a Buster Keaton című festményben nagyon sok értelmezési lehetőséget, valóságréteget látok, hiszen nézhetném úgy, mint egy portrét. Vagy az is eszembe jutott, hogy az egy tükörkép, ahogy a kisminkelt színész a forgatás előtt utoljára belepillant egy tükörbe és egy lámpa fénye megcsillan. Miközben a filmet is eszembe juttatja, amit kivetítenek a mozivászonra. Nagyon nagy játékteret enged az értelmezéseknek.

Sz. A.: Az eredeti játék az egy méltatlanul elfeledett Buster Keaton jelenet, igazából az provokálta ki ezt a festményt. Buster Keaton egyik filmjében az utcán sétál és benéz egy kirakat üvegén. Belül van valami konyhai szituáció és a konyhásnak nem tetszik, hogy őt bámulja Buster Keaton, egy palacsintát dob oda hozzá, de köztük ott van az üveglap és a tészta fölcsapódik az üvegre. Az egész jelenet zseniális egyébként önmagában is! De engem az fogott meg leginkább, hogy a palacsintának van egy nagyon absztrakt módon kezelhető ovális formája, ami egy festményre átemelve még több értelmezési lehetőséget hord magában, különösen akkor, hogyha ezt nem úgy fogom megfesteni, mint egy tésztát. Ez egy lapos, spaklival elkent, határozott kontúrral bíró sokszínű, absztrakt forma lett a festményen. Ráadásul az egész festmény olyan, mintha fekete-fehér lenne, miközben nagyon színes. Sok apró vibráló színből áll össze, gyakorlatilag egy erős optikai keveredés történik rajta, ami egy utólagos szépítés nyilván az eredeti, fekete-fehér némafilmhez képest. Az önmagában nagyon köldöknézős lett volna, hogyha arra számítok, hogy a vájt szeműek majd fölfedezik, ennek a képnek milyen köze van az eredeti filmhez, hiszen kevés olyan ember van, akinek beugrik ez a jelenet. De a nézők túlnyomó többsége – és ez nem az ő hibájuk – ezt a részét nem fogja tudni, és nem is kell, mert a festmény nem erről szól. Elég, hogyha olyan kérdéseket tesznek fel magukban, hogy mi ez a forma egyáltalán, hogy került oda, mi ez a fura színezés, egyáltalán milyen színe van ennek a festménynek? Azt gondolom, hogy ez jól sugallja azt az önkényességet és tulajdonképpen szabadságot is, amit a festészet meg tud tenni. 

Egy másik új festményed pedig Francis Bacont ábrázolja. Mi hívta életre ezt az alternatív portrét?

Sz. A.: Ő gyerekkorom óta nagy szerelmem, és van egy kedves portréja: az utcán megy meglehetősen kifejezéstelen bamba tekintettel, William Burroughs-al karöltve, akár egy átlagember is lehetne. A fénykép abból a korszakából való, amikor nem volt már fiatal, és látszott rajta, hogy nagyon sokat iszik. Mindenesetre már volt története, és hívott, hogy ebből fessek valamit. Nem volt egyszerű munka, nagyon sok olyan pontja volt a festménynek, amikor elveszni látszott. Elképesztően nehéz Francis Baconről bármilyen portrét festeni anélkül, hogy az ne legyen illusztratív. A saját maga festészetével annyira sugallja azt a kötelező absztrakciót, ami vele kapcsolatban megjelenik az emberben; ez volt az egyik erős kihívása ennek a festménynek. Jó tanulási folyamat volt, amit a nehézségeivel együtt nagyon élveztem. Legalább tízszer nekiszaladtam ennek a portrénak, és mindegyik alkalom nagyon izgalmas volt és mindig nagyon gyors. Gyakorlatilag újra és újra át lehetett élni Bacon fejét. 

A festészetedre jellemzőek a paradoxonok: kint-bent, felépülés-leépülés, felfedés-elrejtés. Mi lehet az oka ennek, te mivel magyarázod?  

Sz. A.: Természetesen az utólagos értelmezési munka mindig szükséges. Látványosan leválna a festmény felületéről, hogyha intellektuális megfontolásokból próbálnék beleépíteni valamit, az mindig csak valamilyen hamisságot eredményezne. Egyszerűen azt látom, hogy gyakran az alapötletek is egy-egy paradox logika mentén alakulnak ki, merthogy ezt tartom hitelesnek. Ha a világ ilyen, akkor nem tehetek mást, minthogy ezt közvetítem, vagy erről próbálok valamilyen tudósítást nyújtani. Úgy gondolom, hogy a világ nagyon ellentmondásos, legalább is úgy van felépítve. Akár egy rettenetesen figyelmes szemlélő számára is ez egy nagyon erős jellemvonása, nem egyértelmű, hanem nagyon sokértelmű és ez óhatatlan magával vonzza a paradoxonok jelenlétét.

Mondok erre egy egyszerű példát: minden művész alapállása az, hogy megmutassa magát, miközben az igazi művészet attól lesz jó, hogyha azt látod, hogy elrejti magát. Akkor lesz jó, hogyha ez a kettő úgy épül össze, kéz a kézben kapaszkodva, hogy bevonz.

Amikor jó néhány évig rákattantam a planking jelenségre, akkor pont ezt vizsgáltam a jelenkor népművészetében. Valaki elzárkózik, eltakar, hassal lefelé fordul, kizárja magát, miközben arra gondosan figyel, hogy az egész dokumentálva legyen és megjelenjen a világhálón. 

Az égés is visszatérő elem a munkáidon. Mi ennek az oka?

Sz. A.: Nagyon szeretem a tüzet. Két és fél éves koromban volt egy nagyon szerencsétlen balesetem. Valahogy az udvarról sikerült kibotorkálnom a mellettünk lévő fatelep területére, ahol volt rendszeresítve egy mély gödör, ahova időről időre behordták a fahulladékot és azt havonta egyszer felgyújtották. Akkor éppen volt egy ilyen begyújtás, és én beleestem abba a gödörbe. Csodával határos módon egy munkás éppen akkor arra ment, mert ez nem egy általánosan használt terület volt, ez a cigány ember meghallotta, ahogy én ott ordítozom, és kimentett. Leégett a teljes hajam, kicsit a jobb homlokom is, de nem lett nagyobb bajom. Viszont mindez nem riasztott vissza, azóta is nagyon szeretem a tüzet. Nyilván a gyerekkori kíváncsiságom is egy ösztönös vonzódás volt, csak rosszul csináltam, túl közel kerültem hozzá.

Ha jól tudom, rengeteget olvasol, milyen felfedezéseid voltak mostanában?

Sz. A.: Tegnap fejeztem be John D. Barrow: A semmi könyve című kötetét, még a hatása alatt vagyok. Ez egy természettudományos és ismeretterjesztő könyv, ami a nulla és a vákuum fogalmát járja körül. Nagyon izgalmas és gondolatébresztő, mindenkinek ajánlanám. Nagyon szeretem ezeket a tudományos- ismeretterjesztő könyveket.  Egy indiai orvos, tudománytörténész, Siddhartha Mukherjee: A gén című bestsellere a gén fogalmát kutatja egészen napjainkig, sőt még egy picikét előreszaladt a jövőbe is, beláthatatlan távlatokat nyit. Szépirodalomból legutóbb Barnás Ferenc: Életünk végéig című könyvét olvastam, különösen lenyűgöző volt a temetői jelenetek sokasága és az elbeszélő én rezzenéstelen reflektivitása. Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve magával ragadott, olyan mintha egy huszonegyedik századi nőbe oltott Raymond Carver jelenne meg, minimalista nyelv, mély emberismeret. 

Szerinted mi az oka annak, hogy ilyen könnyen tudnak hozzád kapcsolódni írók és előszeretettel választják a festményeidet könyvborítónak vagy akár meg is ihleted őket? Gondolok itt a Szivárványbalesetben megjelent írásokra. 

Sz. A.: Megkockáztatom, hogy ennek rettenetesen prózai oka van. Én a festészetnek azzal a területével foglalkozom, ahol rendszeresen felbukkannak felismerhető elemek, ha úgy tetszik a figurativitással állandó párbeszédet folytatok. Vannak beazonosítható kapcsolódási pontok és ez nyilván nemcsak az írók, hanem bárki számára egy jó belépő lehet. Ha már az értelmezésnek egy síkja megvan, onnan tovább lehet lépni, lehet közelíteni a többi réteg felé.  

Amikor ezen elgondolkodtam, arra jutottam, hogy te is költő vagy, csak vizuális költő.

Sz. A.: Ha onnan közelítem meg, hogy van egy adott felület, és az azt sugallja a nézőben, hogy különböző olvasatai lehetségesek, a háttérben pedig újabb és újabb jelentésrétegek húzódhatnak meg, akkor vállalom. Tehát úgy működik tulajdonképpen, mint a költészet logikája. Csak ott nyelvi áthallások vannak, én pedig a vizuális elemekkel teremtem meg ezt az áthallást. Egy holdudvart keletkeztetek, ha úgy tetszik. De szerintem minden művészet ezt csinálja, számomra a zene ugyanezt tudja közvetíteni, csak más módon.  A hatás, amit kivált benned, bármennyire is absztrakt, meglepő módon mégis elementáris, és érzelmi viszonyod lesz vele.

A Katedrális című festményed tetszik a legjobban az új munkák közül, amögött olyan tudatos komponálást feltételezek, mintha egy szimfóniát, vagy egy nagyregényt írtál volna.

Sz. A.: Inkább azt mondanám, hogy emögött rengeteg tapasztalat és kutatómunka van, de a lényeget illetően én ódzkodnék a tudatos jelzőtől. A puszta intellektus képtelen azt a komplexitást befogadni és azzal dolgozni, mint amivel egy igazán jó műalkotás operál. Éppen ezért az a benyomásom, hogy sokkal jobban teszem, ha egy alapos előkészítő munka után belevetem magam a festés folyamatába, és egyszerűen csak hagyom, had sodródjak vele. Ha közben elkezdek gondolkodni, az elég szerencsétlen, és akkor már érzem, hogy valami gond van. A száraz intellektus nem tud annyira összetett, ugyanakkor felszabadult döntéseket hozni, mint ha egyszerűen csak hagyom, hogy a tudatalattim vagy a sokkal bölcsebb énem törjön felszínre. Vagy mondhatnám azt is, hogy az isteni nyilatkozzon meg általam. Tehát nem én akarom irányítani, mert ha én irányítom, akkor annak alulfogalmazott vége lesz úgy is. Hanem azt mondom, hogy jó, akkor felejtsük el azt, hogy én vagyok az alkotó, ezt az egót próbáljuk meg valahogy háttérbe szorítani, és csak történjen az, aminek történnie kell.

Szűcs Attilának legközelebb idén áprilisban lesz kiállítása az A38-ban Horváth Márk és Lovász Ádám: Az eltűnés intenzitásai című könyvének bemutatója alkalmával.