dunszt.sk

kultmag

Kacsuka éppen eldurrantja

Azért vagyok zabigyermek, mert az én zabi édesanyám és az én zabi édesapám egy szemetes konténerben talált rám, ami annyira tele volt már, hogy bármikor jöhetett érte a szemetesautó, hogy kiürítse, volt ott egy kiskutya is velem, és a zabi szüleim előbb a kiskutyát vitték el, mert olyan kétségbeesetten nyüszített, és annyira cuki volt, hogy nem volt szívük otthagyni, velem ellentétben, aki már akkor kövér voltam, és egyetlen hangot sem hallattam, ami azóta is így van, életem sorfordító pillanataiban például gyakran megesik, hogy nem találom a megfelelő szavakat, sőt, meg sem tudok szólalni, így tőlem függetlenül történnek meg azok a dolgok, amelyek engem érintenek, de ebben az esetben szerencsém volt, bár nem tudom, mennyire lehet itt szerencséről beszélni, mindenesetre a zabi szüleim valamilyen oknál fogva meggondolták magukat, visszahozták a kiskutyát, aki még mindig nyüszített, és elvittek engem, aztán nyilván ezt a döntésüket is megbánták, mert egy idő után engem is visszavittek a konténerhez, hogy akkor mégiscsak a kiskutya, de a kiskutya akkor már nem volt ott.

A Finő, Úristen, ott a Finő, és nem csak a Finő van ott, de ott van mindenki, aki számít, a Töki, a Sota, a Piri, a Pempő, sőt, a Gyalogkakukk is ott van, együtt bandáznak, mindig más felállásban ugyan, de a mag összetétele mindig azonos, Úristen, mennyire félek tőlük, biztos, hogy megláttak, naná, hogy meg, ahogy húzom magam után ezt a snassz gurulós bevásárlótáskát, ami ráadásul még rózsaszín is, ennél cikibb már nem is lehet, naná, hogy észrevettek, azonnal kiszúrtak, és már jönnek is, felém mutogatnak, a Kolbászrúgó felé, és hangosan röhögnek, mimikrizek, hogy hátha, lefalcolni, elslisszanni, de elkéstem, elfutni már nincs idő, gurulós táska nélkül is gyorsabbak nálam, elkerülhetetlen a konfliktus, egy újabb összecsapás, és egy újabb megalázó verés, ösztönösen meggyorsítom a lépteim, mintha ezzel bármit is meg lehetne úszni, illetve nem, tudom, hogy nem lehet megúszni, semmit sem lehet megúszni, és a Kolbászrúgó azt mondja, hát jó, rendben, jöjjön, aminek jönnie kell.

A Szeszkazánházról annyit kell tudni, hogy míg más derék polgárok emeletet húztak a már meglévő viskójuk fölé, sőt, egyesek a tetőteret is beépítették, addig a Vapsuap bácsi konokul ragaszkodott ahhoz, hogy lefelé építkezzen, magyarán, hogy mindent a föld alá kell rejteni, s mivel a Szeszkazánház egy domboldalra épült, így eleve nem volt nehéz egy pinceszerű helyiség kialakítása, mi több, ez már a Szeszkazánház projektálásánál is alapfeltétel volt, de a Vapsuap bácsi nem érte be ennyivel, és a Gizgazella néni heves ellenkezése közepette sem engedett azon fantasztikus ötletéből, hogy a pince alá további szintet ásson, még úgy is, ha ezzel a komplett Szeszkazánház statikáját teszi kockára, és meg is ásta ezt a szintet, s mivel mindenki, akire az ásáskor számíthatott volna, csak a fejét csóválta, így egyedül végezte el ezt az emberpróbáló feladatot, vagyis a puszta két kezével, illetve egy ásóval és egy csákánnyal hozott létre egy újabb helyiséget, aki látta a Szökés Alcatrazból című filmet, nos, az a teljesítmény szocska ahhoz képest, amit a Vapsuap bácsi véghez vitt, büszke is volt magára, csak a Gizgazella nénit nem tudta jobb belátásra bírni, s miután a Vapsuap bácsi a Szeszkazánház legalsó szintjére afféle családi oltár gyanánt beépítette a Szeszkazánt, aminek az volt a küldetése, hogy ne csak fogyassza, de termelje is az alkoholt, onnantól a Gizgazella néni és a Vapsuap bácsi között végleg és visszafordíthatatlanul megromlott a kapcsolat.

*

A Julival vagy a zabi kishúgommal egy téren: vurstli, vásár, turisták, menjek én is, mondja, hívja a Kolbászrúgót, de a Kolbászrúgónak nincs kedve, nincs kedvem, mondom, elindul hát egyedül, aztán úgy döntök, mégis megyek a Juli vagy a zabi kishúgom után, egy szűk sikátor bejáratánál érem utol, a sikátor meredeken emelkedik, de ekkor ott terem egy férfi, tolja a biciklit, ismerős valahonnan, bár nem tudom, ki ő, csak annyit, hogy a Juli vagy a zabi kishúgom barátja, velünk fog tartani, és ezt nem akarom, s mintha csak olvasná a gondolataim, erőltetett vidámsággal azt mondja, ne aggódjak, menjek csak én is, jó lesz, és megyek is, de egy épület csigalépcsője mellett megállok, megmakacsolom magam, az épület nyilván valami helyi történelmi nevezetesség, mert itt is sok a turista, a Kolbászrúgó meg jól föl van cuccolva, egy tömött hátizsák, egy kisebb oldaltáska, egy esernyő, hosszú és ormótlan posztókabát lóg rajta, a falnak támaszkodik, duzzog, ekkor a Juli vagy a zabi kishúgom azt mondja, ha nem megyek tovább, akkor otthon se várjam, mert nem jön haza többé, azzal eltűnik a csigalépcső fordulójában, nehezemre esik kerülgetni a lefelé igyekvő embereket, tolongás van, lassan haladok, az egyik szinten egy tágas vendéglő vagy kocsma, itt viszonylag kevesen vannak, kicsit megnyugszom, meglátom a Julit vagy a zabi kishúgom, ahogy ott ül az asztalnál azzal a férfival, söröznek, mintha mi sem történt volna, kijön a pincér és valami töményet rak eléjük, mondják, hogy csak itt kapható, és hogy nagyon finom, rendeljek én is, de mire rászánnám magam, a pincér távozik, eltűnik a pult mögött, vettem egy kalapot, mondom, az egyik árustól, igyekszem kihúzni a kabátzsebemből, be van szorulva, végül mégiscsak sikerül kihúznom, szép kalap, mondják, de különösebben nem foglakoznak se velem, se a kalapommal, a pincért mintha a föld nyelte volna el, ácsorgok ott egy ideig, aztán elindulok, a téren még mindig nagy a tömeg, bóvlisok, lacipecsenyések, céllövölde, valahogy átverekszem magam és aludni szeretnék, de elfog valami bizonytalanság, valami félelem, hogy a Juli vagy a zabi kishúgom nem fog utánam jönni, egy félreeső utcában is áll néhány bodega, egy-két csöves lézeng csak arrafelé, többen már bezártak, én is úgy döntök, hogy bezárok, de valaki dörömböl az ajtón, hogy nyissam ki, azt mondja, őt itt mindenki ismeri, cigarettát akar, piros Marlborót, kellemetlen, agresszív vénember, csak hogy lerázzam, azt mondom, jó, de nem találom a kulcsot, aztán megpillantom, ahogy a karikára fűzött kulcscsomó ott hever a fűben, mi lett volna, ha valaki meglátja, ettől ideges leszek, alig tudom kinyitni a bodega ajtaját, a kezeim remegnek, és még mindig tele vannak mindenféle szarsággal, de ekkor már az ágyban fekszem, az ágy egy tágas helyiség sarkában van, faberakások, lakkozott gerendák, kellemesnek tűnik, egyszerre bolt és hálóterem, a zabi édesanyám tulajdona, arra gondolok, ha elfogy a pénzem, itt is eldolgozhatom egy ideig, aztán eszembe jut, hogy ez már nem a zabi édesanyámé, hanem a zabi édesanyám főnökéé, de így is milyen jó, hogy itt alhatok, és már majdnem alszom is, mikor a félhomályban észreveszem, hogy a mellettem lévő ágyon ül valaki, összekuporodva, tudom, hogy a Juli vagy a zabi kishúgom az, megörülök, de úgy teszek, mintha már tényleg aludnék, mintha nem látnám őt, de mindent látok, és azt is látom, hogy csöndben átmászik hozzám, mellémbújik és megölel.