Festménybe zárt szerelem
A francia filmművészet évtizedeket felölelő hagyományait viszi tovább és formálja saját stílusára Céline Sciamma rendezőnő, akinek legújabb, Portré a lángoló fiatal lányról című kosztümös drámáját az idei cannes-i filmfesztiválon a legjobb forgatókönyv díjjal jutalmazták, valamint elnyerte a Queer Pálmát is, amit 2010 óta szavaznak meg a legjobb LMBTQ tematikájú alkotásnak. Utóbbi díjat, ahogy az a cannes-i filmfesztiválon jellemző, és gyakran kritika éri emiatt, korábban mindig férfi kapta. 2019-es sikerével Sciamma az első rendezőnő, aki a Queer Pálmát hazavihette. A film nemzetközi fogadtatása rendkívül pozitívnak mondható, nagy eséllyel pedig Franciaország ezt a filmet nevezi az Oscar legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Cannes után olyan nívós filmfesztiválokon gyűjtötte be a közönség és a kritikusok elismerését, mint a torontói és a londoni filmfesztivál. Magyarországon először a Humen Fesztiválon volt megtekinthető.
Sciamma rendezői formanyelvére jellemző a dialógusok minimalizálása és a nyelvi eszközök stilizált használata. Filmjeinek főbb irányvonala a felnövéstörténet (coming-of-age), különösen a kamaszkor és a korai felnőttévek, illetve a nemi és szexuális identitáskeresés. Első rendezése, a Water Lilies a 2007-es cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában debütált, ezt követte néhány évvel később a Tomboy és Girlhood, megalkotva ezzel saját coming-of-age trilógiáját.
A Portré a lángoló fiatal lányról követi a nőiség, az érzelmek és a szexuális vágyak felfedezését. Mindezt rideg környezetben, a világ zajától távol mutatja be, miközben az alkotás folyamatát és a művészi önreflexió témáját is körüljárja. A történet a 18. századi Franciaországban játszódik, Bretagne sziklás félszigetén. A film a fiatal festővel, Marianne-nel indul, aki éppen portrérajzolást tanít diákjainak, a távolban az egyik tanonc felfigyel egy különös festményre, melyen egy szőke hajú lány ruhája épp tűzre lobban, Marianne pedig mesélni kezd, innentől pedig ő válik az elbeszélővé.
Marianne a vad hullámok erejét leküzdve érkezik a szigetre, ahol már várják. Egy előkelő család azzal a megbízással szerződteti őt, hogy fessen portrét a lányukról, akit férjhez kívánnak adni egy milánói nemeshez. A feladat rutinmunkának ígérkezik a festőnőnek, viszont a házba érve közlik vele, hogy a portré alanya, Héloise nem tudhatja meg a nő látogatásának valódi okát, ugyanis korábban már ellenszegült annak, hogy arckép készüljön róla. A fiatal lány nem puszta dacból viselkedik így, a zárdából kényszerült hazatérnie, mikor nővére, akit eredetileg szántak házasságra, a tengerbe vetette magát, ezért húgának kell a helyébe lépnie, és a jövendőbelije számára küldenék el a portrét.
Marianne társalkodónőnek adja ki magát, és titokban, pillanatokat lopva tanulmányozza a lány arcát, finom rezzenéseit, és éjszaka, a pislákoló gyertyafényben emlékezetből rajzolja meg a vázlatokat, majd lát hozzá a festményhez. A közös sétáik során Héloise különcsége és szűkszavúsága a bűvkörébe vonja a festőnőt, miközben a tapasztalatlan lány érdeklődését is felkelti a különös, sokat látott idegen, aki könyvvel, zenével és persze, a festészettel hódítja meg Héliose szívét. A lassan csordogáló cselekmény kibontakozásával a két nő visszavonhatatlanul szerelembe esik, és testestül-lelkestül egymáséi lesznek.
A címbeli láng és a tűz mint a szenvedély és a pusztítás motívuma végig fontos szerepet kap a narratívában, minderre utalhat a film azon mozzanata is, amint Marianne megérkezik a hideg, ódon villába, rögtön begyújt a kandallóba, később, önszántából égeti el az elsőre rosszul sikerült festményt Héliose-ról, ezáltal egyszerre képviseli az éltető és a romboló erőt. Az érzelmek szintjén a tűz Héliose vágyainak fellángolását jelképezi, mely tárgyi ábrázolásban is tetten érhető; a tábortűznél lángra kap Héliose szoknyája, elválásuk után ezt, a földöntúlinak ható látványt örökíti meg Marianne, így emlékezve a lányra.
Az emlékezés kulcsfontosságú eleme a filmnek, minden, amit látunk, az Marianne emléke, egy olyan múltat idéz fel, melyben az ő percepciója érvényesül. Sciamma ezzel az elbeszélési sémával a megélt élmény és a fantázia határait mossa össze, folytatva azt a szerzői filmes hagyományt, aminek előfutárai Orson Welles, Kuroszava, Bergman vagy Resnais. Az aranypolgár rózsabimbója vagy Bergman madeleine keksze itt jóval direktebb, hiszen a festmény indítja be a múlt rekonstrukcióját. Az emlékezés aktusát irodalmi kontextusba is helyezik; Orfeusz és Euridiké mítoszát olvasva, Héliose úgy interpretálja Orpheusz gyengeségét, hogy a férfi tisztában volt tettének következményével, és a nő emlékét választotta a valódi helyett. Sciamma játszik a néző és Marianne valóságérzékelésével, Héliose fehér lepelben, akár egy égi tünemény, kétszer is felbukkan, megidézve ezzel Euridikét. Az elválás pillanatában Marianne sem néz hátra, szerelmük emlékét viszi tovább magával.
Az utolsó snitt kapcsán, amelyben évekkel később Marianne utoljára látja a milánói Operában a már házas asszonyt, párhuzamot vonhatunk a Szólíts a neveden végével, ahol a tizenhét éves Elio a kandalló tüzénél idézi fel nyári románcát Olivérrel. Héliose és Elio egyaránt újraéli az érzelmeket, és gyászolja azt, ami egyszer az övék volt, de életben tartja az emlékek sűrűjében. Az emlékezés e formája közvetett, verbálisan nincs megerősítve, vizuálisan a színészi játékra hagyatkozhatunk.
A film nem csupán a festészetről szól, hanem a mű maga is festményszerű, a hosszan kitartott beállítások megelevenedett képekként köszönnek vissza a mozivásznon. A kamera mögött az a Claire Mathon ült, aki 2013-ban a szintén Queer Pálmát elnyerő Idegen a tónál című filmet fényképezte. Sciamma játszik a színekkel, a kosztümök ritkán változnak, a szőke Héliose legtöbbször smaragdzöld színű ruhát visel, míg a barna Marianne tűzpirost. Ezek a meleg színek tökéletes kontrasztban állnak a szürke tengerparttal és a fakó kék égbolttal.
Sciamma szerelmes levelet írt Adele Haenelhez, a filmben ő játssza Héliose-t, a valóságban a párja. Titokzatosságát és nehezen megfejthető lényét a Marianne-t alakító Noémie Merlant manírok nélkül, visszafogottan közelíti meg, az ő kíváncsi tekintete a meghatározó.
Bizonyos aspektusból a francia rendezőnő konvencionális módon mesél olyan univerzális érzelmekről, mint a szerelem, a vágy és a barátság. A kor bűne, hogy a két nőnek el kell válnia, nem lázadnak fel sorsuk ellen, elfogadják az elfogadhatatlant, hiába az erős kötelék, külön utakon kell folytatniuk az életet. A nyitó- és a zárókép is Marianne arca, aki hűen őrzi a múlt emlékét, az örökké fiatal és elbűvölő Héliose-t, a szívébe és egy festménybe zárva. Céline Sciamma filmje nem csupán saját szerzői életművének kiváló folytatása, hanem az egyetemes filmtörténet olyan darabja, melyre évek múltán is emlékezni fogunk, és kétségkívül ott a helye a queer mozi egyre gazdagodó kánonjában.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!