Átírjuk-e az átiratot?

Elég nehéz, sőt, lehetetlen volna összeszámolni (de még megsaccolni is), hogy a 19. század első évtizedeitől a 20. harmincas éveiig hány népszínmű íródott változó országhatárú hazánkban. Csak Szigligeti Ede több mint száz eredeti darabot írt, és akkor ott vannak még a kevésbé ismert vagy mára már teljesen elfeledett pályatársak, akik – a legtöbbször persze finoman szólva is egyenetlen színvonalon – szintén ontották a műveket… De eme alkotásoknak miért is kéne remekműveknek lenniük?

Egy manapság terjedő színházi gyakorlatból levonhatjuk az alábbi következtetést: népszínműveink leginkább azért vannak, hogy remekműveket lehessen írni belőlük. Akár úgy is, ahogy Shakespeare tette anno dacumál jól ismert, egyszerű vagy egyenesen szimpla sztorikból. A Mohácsi testvérek (és nem csak ők) nem először próbálkoznak ilyesmivel. A sajátosított Liliomfijukat például először az Örkény Színház mutatta be 2012-ben. Ők maguk – Mohácsi János rendezésében – az átiratukat a napokban viszik színre Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban (bemutató: november 8.), miközben egy hónappal korábban a kecskeméti Katona József Színház Kelemen László Stúdiójában Kocsis Pál is megrendezte a darabot – szintén a Mohácsi-féle szövegkönyv alapján. De igen friss a Madách Színház Szente Vajk írta és készítette zenés átirata, és máig ható ifj. Vidnyánszky Attila és fiatal csapata üde, lendületes és igen egyéni budaörsi Liliomfi-kísérlete. És ez még közel sem a közelmúlt Liliomfi-adaptációinak teljes képe (az egyéb népszínmű-feldolgozásokról nem is beszélve).

Beleolvasva a népszínművek történetébe, feltűnik egy fejlődési ív, amelyből mára vonatkozó áthallások is kiolvashatók. A kezdetekben (a 18-19. század fordulóján) a magyar népi témák megjelenése a színpadon – nem is annyira közvetetten – a nemzeti önrendelkezés és a demokratizálódás ügyét szolgálja. A leginkább osztrák-német, de egyéb, külföldről származó színpadi hatásokkal szemben hazafiságnak számított a magyar téma és a magyar szó, a „nép-szerűségnek” meg a populáris szórakoztatáson túl kifejezetten demokratikus tartalma, üzenete is volt. A függetlenségi és demokratikus eszmék implicit tartalma durván a Kiegyezésig jellemzi a magyar népszínműveket. Utána a társadalmi-politikai mondanivaló fokozatosan kikopik, főszerephez a nép egyszerű leányainak és fiainak tiszta szerelme, valamint az álságos, idilli vidékromantika mutogatása jut, illetve mindezek groteszk-humoros paródiái, benne kacagtató figurákkal, olykor vaskos beszólásokkal, jó esetben sok-sok helyzetkomikummal.

Napjaink kulturális demokráciája (mely fogalmat talán helyesebb volna a kulturális javak szabad fogyasztásának neveznem) lehetővé teszi, hogy a népszínművek mai adaptálója bármelyik fenti jellemzőt a koncepciója középpontjába állítsa. És ez meg is történik. Születnek olyan feldolgozások, amelyek némiképp artisztikusan rejtjelezett politikai-társadalmi üzeneteket fogalmaznak meg, másikak nyersen, bevállalósan odamondogatnak hasonlókat, de találhatni a kínálatban álnépies, könnyeden szórakoztató hazug idillt vagy totális néző-letámadásban abszolvált, különösebb tartalom és üzenet nélküli intenzív röhögtetést is. (Egy régen hallott német mondás jut erről eszembe: Jedem Tierchen sein Pläsierchen!)

Visszatérve a remekmű-kérdéshez, volt már szerencsém népszínmű alapján készült remekművet látnom – éppen Mohácsi János által rendezettet, melyet szintén a fivérével, Mohácsi Istvánnal közösen írt: 2011-ben mutatta be a Nemzeti Színház Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe címmel. Ennek az előadásnak csak az egyik apropója Kacsoh – Bakonyi – Heltai János vitéze, az át- és feldolgozás benne bonyolult képlet révén valósul meg, a daljáték köré írt, megtörtént eseményeken (és Mong Attila: János vitéz a Gulágon című könyvén) alapuló történet és annak üzenetei egészen messze mutatnak az előadáson. De kiindulása, egyik tartóoszlopa, valamint visszatérő részletei, motívumai a népszínmű-daljátékra utalnak vissza.

A mostani, kecskeméti Liliomfi engem sok tekintetben A falu rossza 2010-es kaposvári és 2016-os szombathelyi Mohácsi-féle feldolgozására emlékeztet. De el is tér tőlük nem egy jellemzőjében. Pedig a két átirat időben egymáshoz közel született (Liliomfi, Örkény, 2012), A falu rossza (a vége felé) mégis erősen társadalomkritikus, míg a Liliomfi szinte semennyi érzékeny aktualitásra utalást sem tartalmaz. Hogy ez bír-e bármilyen jelentőséggel, illetve kell-e, szükséges-e ebből műértékre vonatkozó következtetéseket levonni, erre nehéz válaszolni. Én mindenesetre sokkal jobban szeretem, ha a röhögtetés mögött is mélyebb tartalmak bujkálnak, sőt, egy idő után már nem is szeretek csak úgy l’art pour l’art nevetgélni. Az eredeti Liliomfi Mohácsiék átiratában alaposan fel van bolygatva, a szereplők viszonyát, darabbeli súlyukat, jelentőségüket és magát a történetet is sokszor nem is kis mértékben megváltoztatták, és tetemes a darabba beleírt új szöveg is. Nem túlzás azt állítani, hogy grandiózus munka fekszik az átírásban, de a dúsítás, felturbózás, átváltoztatás végső célja számomra nem világos. Egyes kibővített jelenetek konkrét célja nyilvánvalóan a nevettetés, de ezek a jól sikerült részletek is egyrészt a legtöbbször provizórikusan jelennek meg, másrészt nem szolgálnak közös – például szatirikus, társadalomkritikus – célt. Erről szokták kritikákban leírni az alábbi közhelyeket: az előadás (és esetünkben maga a szövegkönyv sem) nincs koncepcióba illesztve, mintha az egész lógna a levegőben, avagy egyszerűen nincs tétje az alkotásnak. 

Felidézek néhány Mohácsiék által hozzáadott változtatást, többletet. Az egész darabot nézve szembetűnő a vendégszövegek, idézetek és egyéb extratextek bőséges, szabad használata (ami szinte valamennyi Mohácsi-féle szövegkönyvre jellemző), ám ezek a társítások ezúttal csak kevés konkrét mára utalást tartalmaznak. Mintha ezeknek egyetlen célja csak a nevettetés volna, és ennek érdekében nem egyszer túlzónak, erőltetettnek hatnak egyes szójátékok (nekem például sok volt a vicces petőfizés, különösen a „gatyában táncol” mondókamotívum variációi). Egyes főszereplők rokoni kapcsolatainak megváltoztatása sem hozott semmiféle pluszt, mint ahogy eleinte homályban maradtak Szilvai professzor gyámleányával kapcsolatos szándékának valódi motivációi is, hogy tudniillik magának akarja-e feleségül vagy unokaöccsének/fiának szánja-e a lányt. Nekem tetszett, hogy Liliomfi körül szinte állandóan felfokozott kollegiális bohóckodás-ripacskodás-akciózás zajlik, egyértelmű hozadék Szellemfi, Róza és Feri szerepeinek bővülése, a figurák aktivitása. Schwartz előléptetése bőkezű színházi mecénássá kérdéses, mint ahogy Szilvai Tódor és Kányai fogadós orvosegyetemi közös múltja sem túl érdekes-izgalmas. A három ifjú Schwartz bedobása viszont kellemes, vidám perceket eredményez. De akadnak felesleges, kiaknázatlan, ezért némileg fárasztóvá váló motívumok is, ilyenek például a mérgezett csülkös bab és falra kent macskák röviden fel-felvillanó története. A példákat a sikeres és kevésbé sikeres beavatkozásokra még lehetne sorolni, de nehezen eldönthető, hogy közülük melyik az átirat, és melyik a kecskeméti rendezés erénye/hibája.

Mert Kocsis Pál színészijáték-központú és szövegkönyv-követő előadást rendezett. Esetenként talán bátrabban átírhatta volna az átiratot, vagy észrevehette volna, hogy belőle mi működik jól, és mi kevésbé. De összességében szakmailag igen tisztességes, alapos munkát tett le, amelyben ugyan nem boncolgatja a darab különböző lehetséges tétjeit, koncepcionális lehetőségeit, viszont maximálisan szabad teret enged a karakteres színjátszásnak. A kecskeméti közönség mintha ezért hálás volna… Ha nem lennének rá ellenpéldáim, a hírös városban látott előadás után azt gondolhatnám, hogy a népszínművek reneszánszának azt a fejlődési szakaszát éljük éppen, amelyben „a társadalmi-politikai mondanivaló fokozatosan kikopik” a szórakoztató zenés-dalos szerelmi vígjátékokból.

Az est legjobb alakítását Szemenyei János adja Szellemfi szerepében. Az első felvonás nagy részében a történések szürke eminenciása, színészként hiába van Liliomfi mögé sorolva, mindenhol mindenben ő viszi a főszerepet. A második felvonásban meggyőződhetünk róla, hogy Liliomfi méltán híres, igen tehetséges színész: Koltai-Nagy Balázs ezt elegáns, könnyed, magabiztos játékkal prezentálja nekünk. Mindenki tudása javát adva, becsülettel és élvezettel hozza a karakterét, külön említést érdemel Csombor Teréz Kamilla kisasszonya, Sirkó László Szilvai Tódora, Szegvári Júlia Rózája, Trill Beatrix Mariskája és Lakatos Máté Gyuri pincére.                     

Szigligeti Ede – Mohácsi István – Mohácsi János: Liliomfi

Rendező, díszlettervező: Kocsis Pál. Jelmeztervező: Remete Kriszta. Dramaturg: Tóth Kata. Zeneszerző: Rozs Tamás. Koreográfus: Szegvári Júlia. Társkoreográfus: Hasenfratz Mátyás. Fénytervező: Kehi Richárd. Súgó: Ba Éva. Ügyelő: Csitári Tamás. Rendezőasszisztens: Sirkó Anna.

Szereplők: Sirkó László, Csombor Teréz, Trill Beatrix e.h., Koltai-Nagy Balázs, Szemenyei János, Hegedűs Zoltán, Decsi Edit, Lakatos Máté, Körtvélyessy Zsolt, Aradi Imre, Szegvári Júlia, Kelecsényi Anna e.h., Urbán Richárd e.h., Váry Károly, Kovács Martin e.h.

Zenészek: Rozs Tamás, Hegedűs (Hega) Zoltán, Molnár Pál, Borits Péter.

Katona József Színház, Kelemen László Stúdió, Kecskemét, 2019. október 20.