Helyezkedés

A díszes kapuban szuronyos baka. Mellette az őrparancsnok. Szakaszvezetői rangban. Revolverrel meg kiflivel. Eszik, és közben jobb hüvelykujját a fegyverén tartja

Májerszki Endre, a Nemzeti Parasztpár nyárligeti titkára megmutatja a behívóját. Az őrparancsnok int a fejével, hogy befelé.

*

Borbányán van bor, szőlő. Persze nem bányásszák, hanem termelik. Tokaji fajtákat, melyek itt, a homokon leromolva is jobbak, mint a Nova vagy a Delavár. Vannak présházak is. A legnagyobb valóságos kúriává bővítve. A dzsentrivé válni akaró Pollack patikus húzta föl. Anyagilag bele is rokkant az építkezésbe. Így igazi dzsentri lett. Megvette tőle a város, és vendégházzá alakította át. A város urai magukat látják benne vendégül. Évi négy-öt kikocsikázás alkalmával mindössze. Amíg a szüret tart. És ha kiforrt az újbor.

Nemrég viszont a 77-es Különleges Munkaszolgálatos Század elhelyezési körletének jelölték ki. A „különleges” azt jelenti: politikai. Nem gettósítás ez, nem megsemmisíteni akarja a hatalommal szemben álló elemeket az állam. Tulajdonképpen nem tudja, mit akar velük. Legjobb begyűjteni őket, ne izgassák a népet. Amúgy is elég nagy a káosz. A Wehrmacht és a Honvédség csapattestjei jönnek-mennek, de leginkább mennek. Az oroszok meg közelednek. Néha megakadnak, néha kiürítenek egy korábban már elfoglalt települést, aztán meg visszatérnek még több löveggel és tankkal.

*

Nedves októberi alkonyat. De még nem csípős a szél. Bent szoronganának az emberek, hát inkább a széles terasz elé telepedtek le. Rönkökre, lécekre, kövekre. Úgy negyvenen gyűltek össze eddig.

Balra vannak a szocdemek, a kisgazdák, a parasztpártiak, meg a kis polgári pártokhoz tartozók. Ezek, az ország urai szerint, ha nem is egyformán, de vörösök.

Jobbra vannak a nyilasok. A helyzet ugyanis az, hogy ők most éppen be vannak tiltva.

Az urak az angolbarát Lakatos Gézát állították a tábornokkormány élére a Hitler-imádó Sztójai helyett. A nyilasokat hát zargatják, elzárják őket, viszik erődítményt építeni. Egyesek szerint azonban ez csak álca, mert valójában már az egész ország régóta a nyilasok kezében van. Horthy a főnyilas. És titokban mindig is támogatta őket. Mások szerint viszont tényleg dühös a hatalom a nyilasokra, mert azok mindent kivinnének Németországba: a földbirtokosok jószágait, a gyárak berendezéseit, vagyis azt, ami az uraké. És ezt nem engedhetik az urak. A németek pedig azért nem akadályozták meg a nyilasok betiltását, mert Szálasiék hiába dicsőítik a Reichot, Hitler szemében ők csak egy rendetlen, nagy pofájú csürhe. Akikben nem lehet bízni. S ebben igaza is van. Bár Hitler, főleg Kállay taktikázása óta, a magyar urakban sem bízik, de végül is a Honvédség teszi, amit a Wehrmacht követel, a zsidókat meg a magyar állam időben leszállította Auschwitzba. Az, hogy kapcsolatot keresnek az angolszászokkal? Ezt bizonyosan megteszi néhány német vezérkari tiszt is.

*

Nyíltan kommunisták nincsenek a borbányai gyűjtőben, mert azokat már kipaterolták a Szovjetbe vagy sittre vágták még a háború előtt. De leginkább mentek a frontra lövészárkot ásni. A város és az ország urai azonban meg vannak győződve, hogy a bolsevista métely most terjed csak igazán. Amikor nagy haszonra számíthat az, aki képes vörös zászlóval fogadni a keleti veszedelmet.

*

Bár egyformán aggódalomra okot adó a Májerszki Endre körüli emberek jelenlegi helyzete, magyarok lévén vitatkoznak. Az ok a jövőről vallott elképzelések eltérő volta.

– Radikális földosztás! Ez az első! – jelenti ki ellentmondást nem tűnően Májerszki. – Mert azé a föld, aki megműveli. Minden zsellérnek jár egy birtokocska.

– Csak aztán nehogy éhínség legyen ebből! – csóválja a fejét rosszallóan a kisgazdapárti Benedek Gyula. Aki civilben református lelkész. – Inkább életképes, piacra termelő húszholdas birtokokat kéne kialakítani. A béresek, cselédek nem értenek a gazdálkodáshoz. Eszközeik sincsenek.

– Tehát azok ne kapjanak földet, akik a legtöbbet szenvedtek az urak birtokán? Akik tizenhatodrészért arattak, akik negyedesbe kaptak tengerit, akik télen tengerigyökeret mezgeréltek, hogy meg ne fagyjanak? Velük akkor mi lesz? A szabadságban fognak megdögleni?

– Mezőgazdasági bérmunkások lesznek. A középbirtokosok földjén.

– Cselédek? Kommenciósok?

– Nem éppen. Méltányos szerződést kötnek velük. Az állam is támogatja majd őket. Lesz szakszervezetük. Ösztöndíj a gyermekeiknek.

– Szakszervezet meg ösztöndíj: porhintés. Aki rabszolga volt, nem maradhat rabszolga! Különben mi érelme az egész cocializmusnak? Tizenöt hold fölött minden birtokot elvenni, aztán egyenlően kiosztani a szegényeknek! Vagy, még inkább, akinek semmije sem volt, az kapjon valamennyivel többet, mint akinek legalább háza meg konyhakertje, nadrágszíj parcellája volt.

– Úgy beszélnek itt önök – szólal meg most a szocdemes Berger István, egy asztalos –, mintha végtelen sok föld lenne Magyarországon. De nincs! Ha mindenki kap földet, öt hold jut családonként. Az éppen elegendő, hogy ne halljon éhen a család. De többre nem! Csakhogy a városiaknak is enni kell. Földosztással nem lehet megoldani a falusi szegénységet. A nagy gyárakat a városokban államosítani kell, és még újakat építeni, hogy ott tisztes fizetésért dolgozhasson a volt cseléd. A földekre meg, helyettük, gépeket kell vinni. Egy traktor elvégzi száz ember munkáját. És nagy birtoktestek kellenek. Húsz hold? Az semmi! Ötezer holdas szövetkezetekben lehet ésszerűen termelni.

– És honnan lesznek ötezer holdak? – kérdi Benedek.

– A grófi, káptalani birtokokat összevonjuk és átalakítjuk szövetkezetté. Ilyen egyszerű. Aztán a magántermelők is sorban szerződést kötnek ezekkel. Együtt készítik el a vetéstervet…

– És honnan lesz ehhez az államnak, ennek a lerongyolódott államnak pénze?

– Pénze? Mármint a gépekhez?

– Azokhoz is. Meg a régi tulajdonosok kárpótlásához.

– Kár-pót-lá-sá-hoz? – kérdi Berger és Májerszki is megrökönyödve.

– Igen. Jól hallották. A magyar grófok nem jól gazdálkodtak. Felélték, elrulettezték a bevételüket, ahelyett, hogy befektettek, modernizáltak volna. Vagy hogy a napszámosaik és béreseik sorsán javítottak volna. De akkor sem lehet kárpótlás nélkül elvenni tőlük a tulajdonukat. Az akkor már nem földreform lenne, hanem egyszerű rablás. Ha mi demokráciára vágyunk, akkor először is joguralmat kell teremteni. És a joguralmat nem lehet jogtalansággal kezdeni.

– Kárpótlást fizetni az uraknak? – emeli fel öklét Májerszki. – Mindegyiknek? Annak is, aki elcsalta a bérestől a kommenciót? Aki pondrós tengerit, dohos lisztet mért ki neki? Azoknak is, akik a háborúba vitték az országot?

– Na, a gazembereknek nem. Nekik nem – mondja a másik indulata miatt már békítően a református lelkész.

– De hát minden úr gazember! Aki úr, az gazember!

*

Vitéz Fuhrmann Antal főhadnagy, a század parancsnoka, szíját húzogatva lép le a teraszról. Egyrész megevett egy tál sztrapacskát (ezt a nyárligeti étket mindenki szereti, társadalmi rangtól függetlenül, csak az a kérdés, mit tesz rá, a szegények semmit, a gazdag parasztok juhtúrót és hagymát, a módos városiak tejfölt és sült császárszalonnát), ami majd szétveti beleit, másrészt a szíj tágítása olyan uras. Tekintélyt sugároz. Amire szüksége van, mert különben olyan kis nyeszlett alak.

A századparancsnok megszemléli az ücsörgő népet, és hirtelen alig leküzdhető vágya támad végigpofozni mindet. Verni a nyilasok, szocdemek meg az összes többi lázító képét, amíg óbégatva, nyüszítve vissza nem takarodnak a földecskéjükre vagy a műhelyükbe, ahol csendben maradnak. Hogy végre olyan jó legyen minden, mint Bethlen István miniszterelnöksége alatt, amikor a népnek kuss volt, de az urak sem nyalták a németek seggét. Fuhrmann tehát az urakra is nagyon mérges, de rájuk mégsem annyira, mint a prolikra, iparosokra meg parasztokra, mert elvégre mindig hozzájuk szeretett volna hasonlítani, tartozni. És persze azt is tudja, hogy a mostani vészt és zűrzavart sem az ellenzék hozta az országra.

Furhmann azonban amellett, hogy utálja az itteni bagázst, végtelenül hálás is neki. Ezeknek a hitványoknak köszönheti, hogy nem vitték ki a Don-kanyarba. Mert velük bajlódni sem könnyű, de Raták, T-34-esek meg Sztálin-orgonák elől menekülni ezerszer rosszabb.

*

Májerszkiék meg vitatkoznak tovább. Egy Tóth Géza nevezetű, magát pártonkívüli szocialistának nevező férfi telepszik hozzájuk. Nem rejti véka alá a véleményét a helyzetről:

– Bár itt lennének már az oroszok!

A lelkész megvakarja a fejét, mielőtt reagál:

– Hát… Jó lenne… Olyan szempontból mindenképp, hogy ezt a hitlerájt csak ők szüntethetik meg. Csak aztán nehogy nyilvános vécét csináljanak a templomomból!

– Maga elhiszi a Horthy-propaganda hazugságait?

– Mindent nem hiszek el. De ha csak tíz százaléka igaz annak, amit Sztálinról híresztelnek, már abba belegebedünk.

A szocdem sem kételyek nélkül nyilatkozik:

– A bolsevisták bizonyosan sokkal jobbak, mint a fasiszták meg a magyar urak. De mindig nyesegetnek. A cár és a háborúja ellen még együtt küzdöttek az összes munkással, elnyomottal. Aztán lenyesték és megsemmisítették a trudovikokat, aztán az eszereket, aztán a menysevikeket, aztán az anarchistákat, aztán a kronstadti matrózokat, aztán a trockistákat, aztán a buharinistákat… Mi lesz, ha minket, magyar szocdemeket is egyszer csak lenyesnek?

– Ugyan már! Eljön az egyenlőség kora – mondja magabiztosan Tóth. – Se szegények, se nagyon gazdagok nem lesznek. Ez persze az uraknak fájni fog. De a szegényeknek jó lesz. És ők vannak többen. Maga sem tiszta szívből várja a Vörös Hadsereget? – kérdi Májerszkitől.

– Én? Én várom őket – feleli komoran Májerszki.

*

Fred Wilson ledől Giulietta ágyára, és nem ért semmit. Sosem értette az olaszokat. Felszabadítóként üdvözölték őket, de előtte meg Mussolinit emelték hatalomra, és keményen harcoltak is az amerikaiak ellen. Aztán virágot dobáltak a városba beérkező szövetséges csapatoknak, de másnap már háromszorosára emelték az árakat a kávéházakban. Partizánkodtak Mussolini ellen, de most meg az amerikai hadianyag konvojokat igyekeznek megsarcolni. „Mi lenne, ha megfordulna a hadiszerencse, és visszajönnének a németek meg a hozzájuk hű maradt olasz hadsereg? Őket is ünnepelnék?” És érthetetlenek a paloták és a templomok elképesztő gazdagsága mellett azok a kis lyukak, melyekben az emberek élnek. A lányok pedig végképp furcsák. Rokonokból, ismerősekből álló férfihad követi őket, védve a próbálkozó jenkiktől. Randevút a szülőktől kell kérni. Ha katolikus az amerikai, néha meghívják vacsorára. Ott láthatja a lányt. Az asztal túloldaláról. A szülők kérdezgetnek a katona anyagi viszonyai felől. Aztán menni kell, anélkül, hogy megérinthette volna a lányt. Kérik, írjon levelet, és jöjjön majd vissza a háború után. Máskor meg felbukkan egy gömbölyded fekete szépség a manduriai bázison, és követeli, hogy hívják ki hozzá Jimet vagy George-ot, vagy Steve-t. Jim vagy George vagy Steve jön, és a légibázis mellett egy bokor mögött a lány ráveti magát.

Fred Wilson az előbb még édes fekete bort ivott a családdal az udvaron, mikor hirtelen felállt az anya, a „Mamma”, és elvezette őket a lány szobájába (vagyis inkább kamrájába) elhálni… „De mit is?”

*

Az angolvécé, az valami fenséges dolognak számít Nyárligeten. Aki használta, sokáig mesél róla a családnak. Van ilyen Sóstón a Sváci Lakban, a Vígadóban, a Koronában, a megyeházán, a városházán, néhány potentát otthonában, és itt, a borbányai villában. Furcsa fintora a sorsnak: a lerongyolódott politikaiak luxus körülmények között végezhetik el a kis- és nagydolgukat. Persze azért olyan könnyen nem megy ez: sorba kell állni. Néhányan közben magyarázzák, hogyan kell használni az eszközt. „Nem szabad ráállni az ülőkére. A combod legyen rajta!”

Közben Tóth Géza is beáll a sorba. Ő az utolsó. S mikor az előtte lévő Májerszki következne, Tóthint valakinek, mire kétfelől megragadják Májerszkit, és egyetlen rántással befordulnak vele egy ajtón. A csapdába ejtett kiáltana, de akkor tompa tárgy csattan a tarkóján.

*

A hányinger ébreszti fel Májerszkit. Ezt viszont elnyomja a megőrüléstől való félelem. Azt képzeli, hogy csak képzeli a felébredést, mert valójában alszik. Ezért a sötétség. De álmában sem csak sötétséget szokott látni. És ekkor végre egy vékony fénysugarat észlel. Feléje lépne, de rácsba ütközik. A piciny fény útját figyelve viszont szép lassan láthatóvá válik a környezet. Egy széntároló kamrában van.

A Honvédség még nem, de a csendőrség vitte már le pincébe. Ütlegeléshez. Nincs mit csodálkozni azon, hogy itt is ez következik. A módszer viszont szokatlan. A csendőrök szeretik mások előtt mutogatni, elvezetni az ütlegeléshez a kiválasztottat, szeretik, ha az utána következők hallják, mi vár rájuk. Májerszki nem tudja, milyen messze van a kúria előterétől és az udvartól. Vár. Idővel élesedik a hallása is.

Recsegés. Koccanás. Szén folyik a kőre. Kihajlik a szénhegyből egy ajtó. Nem is ajtó, hanem egy hordótető. Szakállas alak lép ki. Májerszki annyira meglepődik, hogy félni is elfelejt. Segít kikászálódni az idegennek. Szörnyű a bűz, amit az magával hoz.

– Itt vannak végre? – kérdi a szakállas.

– Kik?

– Hát az oroszok.

– Nincsenek. Amikor fenn voltam, még a magyaroké volt a város.

– Akkor elsiettem a dolgot. De maga mit keres itt? Azt mondták, akkor küldenek ide értem valakit, ha már itt vannak a…

– Ki maga? És miért bújt ide?

– A nevem ne akarja tudni. Nem bízhatom magában. Bár, ha akar, úgyis feladhat.

– Én ugyan nem fogom.

– És maga ki?

– Májerszki Endre.

– Veres Péter bácsi embere?

– Igen. Én szerveztem az itteni felolvasásait.

– Péter bácsi is megbolondult egy kicsit. A zsidókat illetően.

– Ezt kikérem magamnak! Péter bácsi mindig elutasította az antiszem…

– Félreértett. Azt mondtam: egy kicsit bolondult meg. Manapság csak egy kicsit megbolondulni, az dicséretes dolog.

– Aha. Maga tehát bujkáló zsidó?

– Igen. A nevem… nos… Lichter Béla, tisztelettel.

– A halárus vagy a trafikos Lichter?

– A trafikos.

– És miért pont ide bújt el?

– A bújtatóm hozott ide. Mivel ez a városházi urak területe. Ide nem lehet csak úgy betörni és razziázni. Azt nem tudhatta Pusztaszöghy, hogy a különleges munkaszolgálatos századot majd ide helyezik el.

– Pusztaszöghy a maga bújtatója? Az a csendőr hiéna? Hisz ő irányította a gettósítást!

– Igen. Engem meg elrejtett. És még másokat is.

– Pénzért?

– Ingyen.

– Ezt nem értem.

– Pedig világos. Nekem kell majd igazolnom, milyen nagy zsidómentő volt.

– Vagy úgy… Mióta nem volt szabad levegőn?

– Május óta. Naponta egyszer lejön Pusztaszöghy, elveszi tőlem a bilit és kiönti. A sarokban van egy lefolyófedél. Meg kapok tőle egy üveg vizet és kenyeret, kekszet. Holnap dél körül fog jönni megint. Fuhrmann a cimborája.

Kulcs nyikordul a zárban. Lichter gyorsan visszamászik a hordóba.

*

Fuhrmann századparancsnok petróleumlámpát tart a bal kezében. A jobbjában meg pálinkásüveget. Májerszki elrablói pedig egy-egy széket.

– Üljön le, Mohorszki!

– Májerszki, tisztelettel.

– Igyon! Pohár nincs.

– Köszönöm, megteszi így is.

– Így. És most beszéljen! Rádiója van?

– Volt. De elvették tőlem a csendőrök.

– Nem olyan rádió. Hanem amivel az oroszokat értesíti.

– Olyan nincs. Hogy is gondolja…

– Az itthoni kommunisták meg a ruszki hadseregben lévő komisszárok rádión tartják egymással a kapcsolatot. Ezt mindenki tudja.

– Én nem tudtam. De hát én nem is vagyok kommunista!

– De az. Leleplezte magát! Azt mondta, várja az oroszokat.

– Azt mondtam? Igen, tényleg – és ekkor Májerszki rádöbben, hogy Tóth besúgó. – Mert… De én a Nemzeti Parasztpártot képviselem. Nézze meg az aktámat a rendőrségen vagy a csendőrségen. A kommunistagyanúsakat már rég elvitték a front mögötti munkatáborokba.

– A kommunizmus terjed. Átszivárog más pártokba.

– A miénkbe nem.

– A magukéba leginkább. Maguk is állandóan arról prédikálnak, hogy a szegényeket kell felemelni. Pont, mint a kommunisták.

– Minden párt ezt mondja. Főleg a választások előtt.

Fuhrmann összeráncolja homlokát, ökölbe szorítja kezét. De nem sújt le vele. Homloka kisimul. Elismeri magában, hogy a másiknak igaza van.

– Lehet. Viszont azok nem akarják elvenni az urak földjét. Csak maguk meg a kommunisták.

– Ez valóban közös. De a parasztpárt legfőbb példaképe Jézus Krisztus. Az ő szociális tanítása, szegények iránti részvéte. A kommunisták istene Marx Károly.

– Meg Sztálin Jóska.

– Meg ő.

Fuhrmann bámulja Májerszki arcát, mintha a kommunistaságnak valami fizikai nyoma is lenne az arcon. Aztán kihúzza revolverét és átadja Májerszkinek. És a kulcsokat is.

– Mit kezdjek ezekkel, főhadnagy úr?

– Mostantól maga a parancsnok. Mi csak a beosztottai vagyunk. Az egyenruhámat is felveheti. És azonnal értesítse az oroszokat, hogy… hogy mi várjuk őket. És hogy itt senki nem bántalmazta a politikaiakat. Inkább védték őket. És… Átállunk… Vagyis… Segítünk majd rendet tenni a felszabadított városban! Kifüstölni a nyilasokat! Hiszen már be is gyűjtöttünk vagy egy tucatot! Igen, ezt mondja…

– Sajnálom, de tényleg nincs rádióm. És nem állok kapcsolatban az orosz kommunistákkal.

Fuhrmann visszaveszi a revolvert és a kulcscsomót. Egy tollas kulccsal az állát kezdi ütögetni. A lába jár. Nehezen veszi a levegőt. Izzad.

– Nagyon félek – mondja végül, magáról megfeledkezve.

– Miért nem szökik nyugatra, főhadnagy úr?

– Meneküljek a németekkel? Hogy aztán majd Münchennél golyófogónak használjanak? A fritzek szemében mivel vagyunk mi különbek a lengyeleknél? A sógorom elmesélte, hogy bánnak azokkal. Ha meghalok, legalább ne a Reich földjében nyugodjak. Jön egy kövér német a sörözőből és lehugyozza a síromat. Brrr… Még rágondolni is iszonyat! Persze legjobb lenne meg sem halni még. Megúszni ezt az egészet. Mindenki ezt akarja. Maguk is.

– Mi is.

– Segítsünk egymásnak!

– Hogyan?

– Tehát nem kommunista?

– Nem.

– De csak ismer egy kommunistát!

– Nem ismerek.

– Az lehetetlen, az ellenzékiek tudnak egymásról.

– Kerültem a kommunistákat.

– Kit például? A nevét!

Májerszki rájön, hogy elárulta magát, de arra is, hogy valóban segíthet rajtuk, ha egy magyar elvtárs várja a szovjet elvtársakat.

– Egyet ismerek. Törteli Tamást. A tanárt. Az unokaöcsém A Bocskai utcán lakik.

– Azonnal behozatom.

*

Törteli már diákkorában tisztában volt saját rendkívüliségével. Amit nem értékeltek eléggé a Kossuth Gimnáziumban. Ezért elhatározta, hogy tanárként visszatérve fogja nekik megmutatni. És most tényleg, volt alma máterében gimnasztikatanár. A tornához veleszületett tehetsége van, bár ő inkább alanyi költőnek tartja magát. A Nyugat, a Napkelet, a Válasz és a Szép Szó egyaránt válasz nélkül hagyta beküldött verseit, a Bessenyei Társaság évkönyvében viszont megjelentek. Törteli a szürrealizmus, a dadaizmus, a freudizmus, a jungianizmus s az antropozófia jegyében írja költeményeit. Melyek témája kivétel nélkül a szabad szerelem. Amit Törteli gyakorol is. Diákjait csábítja el sorban. Még nem bukott le. Vagyis egy lány egyszer lebukott a saját szülei előtt, de azoknak igencsak érdekük volt elhallgatni a dolgot. Törteli szeret meghökkenteni. Egy esküvőn azt tanácsolta mindenki előtt a vőlegénynek, hogy nagy bűnt ne kövessen el a felesége ellen, vagy ha mégis, ne mondja el neki. A Korona farsangi bálján kannibálnak öltözött. Csontok, koponyák voltak majdnem meztelen testére aggatva. Felment a színpadra, és kérte, hadd egyen meg valakit. (Vagy harmincan jelentkeztek.) A kommunistaság úgy jött, hogy a legutolsó Májerszkinél tartott Endre napon Törleli teljesen józanon a szovjet himnuszt kezdte énekelni. Mindenki más elhallgatott.

– Jobb, ha hozzászoktok. Ezután ez lesz a módi. Már alig várom. Mi, kommunisták, egyek vagyunk eszmében, harcban, a himnuszunk is egy – szavalta Törteli.

A sápadt arcokat látva elvigyorodott. Bár eredetileg csak viccnek szánta az egészet, mégsem árulta el magát. Hadd rettegjenek csak tovább.

*

Törteli éppen fenékcsapkodóst játszik Karmazsin Katinkával, a nyárligeti árvaszék elnökének a lányával, amikor megáll háza előtt az „országos járműnek” nevezett honvédségi szekér. Ez nem jó jel. A tanár meg is szeppen. A két honvéd azonban bejőve nem lóbál fegyvert, nem fenyegetőzik. Nyugodt hangon kérik, hogy jöjjön be velük. Törteli még egyet rácsap az immár felöltözött Katinka tomporára, és felszáll a szekérre. Cigarettával kínálják.

*

A borbányai villa pincéjében Fuhrmann rögtön a lényegre tér:

– Törteli úr, mi a nyárligeti bolsevik vezért keressük. Akinek átadhatjuk ezt a kócerájt. Hogy majd ő fogadja az oroszokat. Izé… az elvtársait. És védjen meg minket. Mert mi becsületes magyar katonatisztek vagyunk. A nyilasokat is összefogdostuk.

Törteli számára minden világos. A helyzet adta lehetőség is, s az is, hogy veszedelmes lenne a lelepleződés.

– Nos, a nyárligeti kommunista munkásokat és ifjúmunkásokat jelenleg én képviselem. Harcunkat a népfrontpolitika határozza meg. Vagyis minden antifasiszta erővel hajlandóak vagyunk együttműködni. Persze vannak feltételeink. Feltételeim – s felemelt mutatóujjával Fuhrmann homloka felé döf. A főhadnagy hátrakapja a fejét.

– Mik azok a feltételek?

– Ahogy bejönnek a felszabadító szovjet csapatok, a nyilasokat és persze a kormánypártot azonnal betiltják. Erre az összes klerikális, retrográd erő a kisgazdákhoz fog törleszkedni, mert a mostani ellenzéki pártok közül mégis az áll hozzájuk a legközelebb. De maga engem, a kommunistát fog javasolni polgármesternek.

– Ki tudja, lesz-e nekem beleszólásom ezekbe a dolgokba.

– Csinálja úgy, hogy legyen! Most pedig felmegyünk, és a parancsnoki helyiségben elkezdünk tisztességesen pálinkázni. Hadd lássák, mit a helyzet!

*

Fred Wilson gépét nem véletlenül nevezik Mustangnak. Igencsak táncol a manduriai kifutópályán. Hogy annál jobb legyen a pilótának érezni a levegőbe emelkedő szerkezet siklását.

A pilóta mégis bosszús. Előző este, míg Giulietta kiment a dolgára, nézegetni kezdte a lány holmijait. A csupasz, fehér vályogfalakhoz csak pár polcocska és láda simult. Az egyikben fotóalbum. Giulietta keresztelője, első napja az iskolában, bérmálása, fagyizás a rokonokkal. És séta Manduria főterén. Egy snájdig SS katona oldalán.

Ráadásul Wilson rossz ellátmányt kapott a felszállás előtt. Konzervízű sonkát, fűrészporízű kétszersültet és egy új borzadályt: instant kávét. Egy pillanat alatt kész van, és ébren tartja a pilótát, de az íze pocsék.

Már az olasz csizma sarkát elhagyva a tenger felett tart. A hullámok kékesen csillognak, ami a hajnal jele. Az Adria olyan, mint egy nagy bálna. Hinni lehet, hogy ha összeszedné minden erejét, partra vetődhetne.

Fred Wilson marad a nagy víz fölött. Az – éppen nem létező – Jugoszláviában már egyre inkább a britek és a szovjetek által támogatott Tito az úr, de bárhol lehetnek német légvédelmi ágyúk. Elég lesz majd Magyarország fölött rettegni tőlük.

Az angolszászok és a szovjetek minden Kárpát-medencei akciót egyeztetnek. Az oroszok, és immár a románok, a földön támadnak, a nyugati szövetségesek a levegőből segítik őket. Bombázzák a még el nem foglalt ipari üzemeket, vasútvonalakat. És a német meg a magyar katonai menetoszlopokat, állásokat. Jó az együttműködés. De nem tökéletes. Mert az oroszok az ide-oda csoportosítás mesterei. Képesek feladni egy már megszerzett falut vagy várost, ha az összegyűjtött erővel máshol mélyebben tudnak az ellenség testébe hatolni. És persze, mint minden háborúban, itt is vannak – német, magyar, szovjet, román – egységek, melyeknek fogalmuk sincs, mi a helyzet, csak úgy mennek találomra.

*

Pazonynál még ágyúpárbaj volt, de a Vörös Hadsereg, mint hajnali tolvaj, magát a várost küzdelem nélkül vette be. A Wehrmacht meglépett. Harcoltak már eleget a németek is házról házra, hogy rájöjjenek: hiába talál jó fedezéket a lövész, ha az ellenség több irányból is közelíthet. És az oroszok mindig többen vannak, mint a németek.

Az oroszok a városházát kiürítve találták. Az iratok az udvaron még égtek. A szoldátok leültek hozzá melegedni.

Végre feltűnt a gondnok. Jaksics bácsi. Tirpákul szólt hozzájuk, és az oroszok lelkében van egy szeglet, amely egy szláv testvérrel való találkozáskor mindig megremeg. Jaksics elmondta, mit kell elfoglalniuk, hogy biztosan övék legyen a város.

*

Szokolov hadnagy és emberei amerikai dzsippel érkeznek a borbányai villához. Fehér zászlót lobogtatva. Az őrök berohannak a nappaliban horkoló Fuhrmannhoz, és mire az Törtelit maga előtt tolva kijön, már hat dobgitáros orosz katona tartja ellenőrzés alatt a villa udvarát. A honvédek eldobják fegyverüket és feltartják kezüket. Parancs nélkül beállnak a munkaszolgálatosok közé.

Fuhrmann utasítására ekkorra felhozzák a pincéből a kiszabadított Lichtert is.

– Já zsidó, jude – mondja Lichter, és Szokolov hadnagy elé lép, aki egy hatalmas pofont kever le neki. Hányingere van attól, hogy a beszari magyarok mindig azzal fogadják, hogy ők zsidók vagy kommunisták. Könnyen fajtát és ideológiát vált az ember, ha az élete függ tőle.

– Já kommunyiszt! – mondja Törteli, akit a hadnagy ágyékon rúg és leköp.

Aztán belépdel a nappaliba. Eszik a csokoládéból, iszik a pálinkából. A falon Horthy kormányzó képe. Leszedi, és megtapossa. Kijőve találomra rámutat Lichterre, Fuhrmannra és a szocdemes Bergerre.

– Vojennij bilet!

Nem értik. Erre elővesz a zubbonya mellső zsebéből egy igazolványt és meglengeti.

A magyar főhadnagy és a szocdemes már nyújtja is a katonakönyvét. Lichternek nincs ilyen, ő hitelesített keresztlevél kivonatot ad oda. (Mint jó pár nyárligeti zsidó, a világháború alatt ő is felvette a katolikus vallást. A kikeresztelkedett zsidókat két héttel később vitték el. Nem a gettóba, hanem közvetlen Auschwitzba. Ennyit értek el vele.)

Szokolov lityinánt silabizálja a latin betűket. Az első név német! A második is! A harmadik is!

– Nyemci! Jopt tvoju maty! – és összetépi az iratokat. Majd a katonáinak azt ordítja:

– Sztreláty! – mire azok kibiztosítják és felemelik a géppisztolyokat.

*

Fred Wilson percenként elkattintja a kamerát. Ez a feladata. Minél több negatívval visszatérni az olaszországi bázisra. Majd ott előhívják és kiértékelik őket. Minden fotóhoz a megfigyelési naplóba lejegyzett koordinátákat kell társítani. Tehát nem egyszerű a pilóta feladata. Lövés viszont még nem dördült el felé. A németek eddig nem foglalkoztak vele.

*

– Sztoj! – állítja meg mégis Szokolov az embereit. És gondolkodik, mi legyen.

A politikai komisszár folyton sulykolja beléjük, hogy a Vörös Hadsereg tisztjei kettős szándékkal lépnek Magyarország földjére: Először is el kell nyerni a magyarok bizalmát. Erősíteni kell bennük az érzést, hogy ők most felszabadultak a németek meg a magyar urak igája alól, és egy új, demokratikus és igazságos társadalom felépítéséhez kapnak segítséget a Szovjetuniótól és Sztálintól. Másrészt minél több magyar férfit kell begyűjteni, hogy a nagy szovjet iparvidékeken s főleg a szibériai bányákban dolgozva adjanak kárpótlást a magyar hadsereg háborús pusztításaiért. S egyszersmind ott a proletár nemzetköziség eszméjével átitatódva majd a magyarországi kommunista átalakítás biztos támaszai legyenek. Ha megérik.

– Ez a két szándék látszólag kizárja egymást – magyarázta a komisszár. – Csakhogy a marxizmus egy dialektikus világnézet, melyben az ellentétek egy ideig harcolnak egymással, de végül egységbe rendeződnek. Így lesz most is. Barátkozunk, deportálunk, barátkozunk, deportálunk. Míg végül, évek múlva, mikor itt is megszilárdul majd a néphatalom, vagyis a proletárdiktatúrás népi demokrácia, már csak barátkozni fogunk.

Akit Nyárliget környéken kényszermunkásnak elfognak, azt a debreceni nagy gyűjtőtáborba viszik. Ott szovjet állampolgárnak minősítik, majd egy gyors tárgyaláson huszonöt év kényszermunkát varrnak a nyakába. Az embervadász orosz egységek azzal nyugtatgatják a befogott magyarokat, hogy csak „málenkaja rabota”, azaz kis munka lesz. A magyarok azonban, akik nem értenek az orosz melléknévragozáshoz, ezt málenkij robotnak nevezik.

Szokolov nem tudja, hogy állnak a Debrecenbe (vagyis Szibériába) indítandó transzportok. A legcélszerűbb lenne kiterelni ezt a bagázst az állomásra, hogy ott várják meg a bevagonírozást.

És már adná ki a parancsot, amikor meglátja Májerszki Endre kalapját. S a kalapján a szép lúdtollat. Májerszki paraszti származású, és ezt a származást politikai célra is felhasználja. Ennek jele a népies kalapviselet. S a toll. Amiről Szokolovnak a tanár apja jut eszébe. Aki ugyanilyen tollal tanította írni.

– Guszinoje pero! – mutat rá megindultan.

Májerszki az első szót nem érti, de a pero tirpákul, vagyis tótul is tollat jelent. Kiveszi kalapjából és odaadja az orosznak. Az a tányérsapka szalagja alá tűzi, és szívből kacag. És ez átragad mindenkire.

Szokolov pedig elhatározza, hogy a bombatámadást szenvedett nyárligeti kórházhoz tereli a magyarokat. Ott napi tizenöt órát fognak majd dolgozni, viszont kapnak élelmet.

*

Fred Wilson Nyárliget felé repülve egy magyar katonák által vezetett civil csoportot lát. Az első gondolata az, hogy zsidók, de eszébe jut, hogy őket a magyarok már áprilisban elintézték. Akkor viszont népfelkelők. Azok a fanatikusok, akik a náci volkssturm mintájára az utolsó leheletükig és az utolsó golyóig védeni akarják a fasisztabarát rendszert.

És Wilson haragra gerjed a magyarok iránt. Átálltak már a bolgárok, a románok, az olaszok, de ezek még kitartanak.

Hat géppuska van a gépén. Ezeket az akció alatt önvédelem céljából használhatja csupán, no de ki szerez arról tudomást, ha odapörköl egyet a magyaroknak. És ha megtudják? Még ki is tüntethetik egy ellenséges egység likvidálásáért.

Megfordul a Mustánggal, és a századhoz úgy közelít, hogy a gép orra pontosan a menetoszlop közepébe tart. Ujja már az elsütőszerkezeten, mikor a leghátul haladó alakon fehéren megcsillan valami. Lejjebb ereszkedik. Nem tudja, mi csillog, de azt igen, hogy az alakon a nevetségesen nagy orosz tányérsapka van.

Ezt nem érti Wilson. „Magyar meg orosz katonák közösen kísérnek civileket?” Mindenesetre kétes helyzeteket jobb elkerülni. „Hadd éljenek ezek a magyarok, őket is anya szülte” – gondolja már Wilson, és visszafordítja gépét az olaszországi bázis felé.