dunszt.sk

kultmag

Határmenti kontextusok

A Ceredi Nemzetközi Kortárs Művésztelepen már huszonöt éve – Magyarországon ritkaságnak számító – kísérlet folyik a művészet és az élet között feszülő határvonal fellazítására. Az alapítók és vezetők – Kun Cecília, Sánta László, Fürjesi Eszter és Fürjesi Csaba – 1995 óta dolgoznak azon, hogy Nógrád megye határmenti településén egy az emberi interakciókra és a társadalmi diskurzusokra fókuszáló alkotóműhely működhessen. A szükséges fizikai, infrastrukturális és szellemi hátteret megteremtve mára nemzetközi szinten is elismert tevékenységet folytatnak. De milyen alkotói szemléletmódot is képvisel a „ceredi modell”?

A művésztelepnek helyet adó házak olyan munkáknak nyújtanak teret, amiket az ott élők közössége inspirál. Fontos kiemelni, hogy működésük intenciója nem egy rossznak ítélt helyzet javítása vagy orvoslása, hanem a párbeszéd megteremtése köré fonódik. A visszatérő és meghívott résztvevők nemcsak a művészet bemutatásában érdekeltek, hanem abban is, hogy csatornaként használják azt az emberek és a kultúra közötti kapcsolatok újrateremtésére. Az Artcolony Cered egy olyan kortárs művészeti közösség, ami napjaink erősen konzervatív társadalmi hullámában is bátran reflektál számos lappangó, vagy sokszor talán szándékosan elhallgatott témára. Társadalmi szerepvállalásának célja, hogy reagáljon egy földrajzilag elszigetelt – valamivel több, mint 1000 fős – falu életére, sőt szervesüljön is azzal. A szabad gondolkodási formáknak teret adó szellemi közösség és kiállítóhely a kortárs művészet innovatív szemléletmódjával az elöregedő, periférikus vidéki társadalom aktuális problémáinak esetleges megoldására keres válaszokat. Alkotómunkájukba évről-évre beépítik a nemzetközi vizuális kultúra frissességét, az itt születő műalkotások sokszor a közélet által feldobott aktuális kérdésekre adott gyors, nyers és olykor pimasz reakciókként jönnek létre. Ide sorolható a 2019-es év „termése” is, ami az anzix témáján keresztül főként a kommunikáció különböző médiumait és anyagiságait feldolgozva szegezte felénk a kérdést: hogyan befolyásolják azok az előtűnő jelentéseket? A kilencvenes évek magyar művészetének egyik sajátosságán, a változatos és bátor tárgy-használaton túlmutatóan újra és újra aktuális kontextusba helyezik a művészet anyagiságának – hol materiális, hol pedig inkább konceptuális síkra terelt – aspektusait.

Cereden főként vizuális, képző-, és iparművészek, művészettörténészek és esztéták részvételével nyaranta több turnusban folyik az alkotómunka, melynek során igyekeznek lebontani a képzőművészeten belül jelenlévő kevésbé előremutató hierarchiákat: például a galériáknak és múzeumoknak azt az sugalmazását, miszerint bármilyen művészeti igazságra (ha létezik ilyen egyáltalán) csakis ezen intézmények falain belül lelhetünk. A művésztelep demokratikus elvek szerint működtetett galériáiban, valamint sokszor a falu privát és közösségi tereiben olyan alkotásokkal találkozhatunk, amelyekben a művészeti részproblémák helyett vagy mellett megjelenik a kultúrakritika és a társadalomkritikus attitűd is. A tudásátadás olyan formáival találkozhatunk, amelyek a száraz és sokszor öncélú kifejezésmódokat felülírva fogódzókat nyújtanak a körülöttünk levő világból ahhoz, hogy tisztábban láthassuk azokat a jelenségeket, amiket a művészet szublimálva ad vissza. Ebben az értelemben az alkotók a kultúrakritikához kapcsolódva leszámolnak a légüres térben, az ihlettől megtermékenyítetten a Nagy Művet létrehozó a zseni mítoszával.

A kollaborációban rejlő kreativitás kibontakoztatása érdekében az elefántcsonttorony miliőjét maguk mögött hagyó művészek a szerzőséget valamelyest háttérbe szorítva az adott közösséggel való konszenzusra törekednek. A helyiek életébe és életterébe beszivárgó, vagy épp velük közösen alkotók tevékenysége, s annak eredménye a közös projektben való részvétel élményében, a közös szabad játékban, valamint a projekt dokumentációiban és interpretációiban, azaz a művészeti diskurzus csatornáin is tovább él. Számos olyan projekttel találkozhatunk a kolónia múltjában és jelenében is egyaránt, ami nemcsak a művész keze nyomát hordozza magán: pont emiatt idézi elő a világra való rálátásunk megváltozását, megrendülését.

A művésztelep negyed évszázados múltját a jelenbe nyúló múlt tematizálásaként is megközelíthetjük: vászon, tisztaszoba, gardenvízió, hiánygeneráció, ceredi ember, szeparált terek, nyári konyha, ceredi anzix – csupán néhány hívószó az eddigi évek tárgyköreiből. 2017 és 2019 között a kolónia egyik fókusza egy régi vályogház rehabilitálására vetült. A házhoz való közelítésmód jócskán túlmutat a vidék és a hagyományőrzés gondolatiságában kínálkozó locus communis lehetőségén: igaz, hogy a létrejövő művek az adott környezetben adekvát kulturális jelentések és értékek köré koncentrálódnak, és ebből kifolyólag összeköttetésben vannak a hely szimbolikájával, de a régi romos házhoz, ami a vásárlás időpontjában csupán három fallal rendelkezett nem „történeti” objektumként közelítenek. Miért nem? Mert még nem múlt el. Igaz, hogy összeomlott, romossá vált, de a benne rejlő karizmát nem ez rejti.

Mi az, ami elmúlt ezen a házon, hiszen kétségtelen, hogy az épület és a benne rejlő dolgok ma már nem azok, amik korábban voltak? Az mindenképp változatlan, hogy továbbra is az ember használatában van, ott áll a falu többi lakóháza között, és kortárs művészek nemzetközi kiállítóhelyeként működik. Karizmája a „történetiség” helyett leginkább annak a közös felismerésében áll, hogy az a világ múlt el, amiben, korábbi kontextusában az emberek útjába került. A művésztelepen született alkotások mögött töretlenül felfedezhető az a rejtekezve meghúzódó szándék, hogy lehetséges válaszokat kínáljanak annak feldolgozásához, amit az idő ejt rajtunk. Minden változik, és ebből kifolyólag valamikor mindannyian eltűnünk, ám amíg jelen vagyunk, a művészet segítségével is lehetőségünk nyílhat – akár tudatosan, akár tudattalanul – összefogni ezt a folyamatot. Például egy alkotásban elmerülve, amikor sehová sem tartunk, ahol pusztán a környezetről és az aktuális világ állapotáról szerzett élénk benyomások áthatolnak az emlékeink vagy képzeletünk foszlányain. Így válik a szóban forgó ház a szeparáció, az elszigeteltség, a szeparált tér plurális jelentéshordozójává.  

A „ceredi modell” kísérletet tesz arra, hogy közelebb hozza a kortárs művészeti gyakorlatot a helyiek mindennapjaihoz, az alkotások együtt lélegeznek a falu hangulatával, megszüntetve ezzel azt az izolációt, amit a művészeti diskurzus az elmúlt évtizedekben „magas” és „alacsony” rendű kultúraként aposztrofált.

Az 1960-as évektől kezdődően virágzásnak induló művészeti törekvések egyik fontos jellemzője a köztérhez való új viszonyulás, mely a műfajok szélesebb skálájának elterjedését is eredményezte. Az itt megvalósított projektek a public art és social art autentikus hatásának égisze alatt bontakoznak ki: igénylik az interaktivitást, teret engednek a kötetlen műfajú, de kontextusfüggő helyspecifikus művészetnek vagy installációnak, a szociálisan elkötelezett műveknek, melyekkel az alkotók intervenciót valósítanak meg a társadalmi nyilvánosság tereiben. Pontosabban nemcsak ott: például a tisztaszoba és a nyári konyha kortárs reflexiói a falu lakóinak privát életterével összefonódva és installálva voltak megtekinthetőek. Az év minden augusztusában megrendezett nyílt napon (az idei évtől ArtPikniken) az érdeklődők tárlatvezetéssel, vagy egy térkép segítségével tájékozódva a falu különböző pontjain tekinthették meg a helyiek –sokszor az eredeti funkcióját már rég nem elvesztett – nyári konyháiban az installációkat.

E kollaboratív gyakorlat egyik fontos sajátossága, hogy finom kritikát gyakorol a művészeti diskurzus intellektuális elitizmusával szemben. A közös erővel kibontakoztatott kreatív alkotás és tervezés folyamán a résztvevők közül mindenki „beavatottá” válik, így az itt megvalósuló projektek mindenképp egy különleges alternatívát kínálnak a galérián kívüli művészet („out of the white cube”) létjogosultságának. Ebből a perspektívából célkitűzésük semmiképp sem az adott időszak vagy közösség „újrateremtésére” koncentrálódik, sokkal inkább egy napjainkban speciálisnak mondható közeg kialakítására. A projektek a viszonylagosság alapelvének könnyedsége szerint közelítenek a cifra nyomorúság maradványaihoz. A helyszínen folyó munka egyszerre értelmezhető társadalmi, formális és fenomenológiai keretként. Intenciójuk a kollektivitás, az együttműködés felé irányul és ebből kifolyólag a projektek által létrehozott interszubjektív tér válik a művészi folyamat legfőbb inspirációjává. Ugyanakkor projektjeik eredményeképp megszülető munkák a galériák falai között is érvényesülnek, mivel olyan problémákat vetnek fel, melyek nemcsak az adott közegben értelmezhetők, hanem a társadalom szélesebb rétegeit is érintik.

A művésztelep majdhogynem huszonöt éves működése alatt az egyre inkább előtérbe kerülő relációs gyakorlatok terepe folyamatosan bővül: az alkotók közelítésmódjai szerint egyszerre találkozhatunk itt társadalmilag elkötelezett, közösségen alapuló művészettel. Évről évre egy olyan kísérleti és interdiszciplináris szemléletű közösség munkája bontakozik itt ki, ami párbeszédet folytat a kortárs tendenciákkal és a ceredi határvidék életmódjával. Az itt folyó munka egyre inkább a szociálisan elkötelezett művészet irányába mozdul el, s még ha indirekt módon is, de megkísérel tenni valamit az egyre inkább elhatalmasodó elidegenedés, valamint a kapitalizmus különféle formáival elzsibbasztott és darabokra szabdalt társadalmi és kulturális különbségek feloldása érdekében. Ebben az értelemben a résztvevők művészeti tevékenysége az itt megvalósuló munkafolyamatuk alapján is mérlegelendő, aszerint, hogy az együttműködésen alapuló projektjeikben milyen eszköztárhoz és módszerhez nyúlnak. 2020-ban a jubileum alkalmából a korábbi évek témáinak bármelyikére szabadon reagálhatnak a meghívottak.

Az Artcolony Cered tevékenységéről bővebben itt böngészhetnek.

Képek forrása: Artcolony Cered