dunszt.sk

kultmag

A menekülőművész

A Báró Wenckheim hazatér című nagyregényével Krasznahorkai László, a sejtelmes mottók és egymásba kapaszkodó kötetkompozíciók szerzője visszatért abba a vidéki sárba, ahonnan harmincegynéhány éve elindult. Egy ikerkönyvnyi (A Manhattan-terv, Aprómunka egy palotáért) kitérő után pedig most életművének szellemi forrásvidékét kereste fel. A kissé félrevezető című (erre még visszatérünk) új kötet, a Mindig Homérosznak egy rövid, megrázó, de egyúttal felüdítő pillantás abba a mélységbe, ahol ott kavarog a Krasznahorkai-világ minden sötétsége. Ebből a sötétségből nyúlt ki annak idején a testileg-lelkileg elnyűtt Futaki és vinnyogó társai, ebből a sötétségből osont elő Korim György, hogy átadja az üzenetet, amelyre úgysem figyel senki, és bár a későbbiekben Krasznahorkai megpróbált mondani valamit a fényről is, a legelemibb erővel akkor szólalt meg, amikor a fény kialudt, és megint lesújtott ez az egyre jobban ismert homály. „Ráadásul nincs is két pillanat.” (34.) Ezt már most mondja, a Mindig Homérosznak című új kötetben, mintegy végső vallomásként.

A Mindig Homérosznak nem újszerű eleme Krasznahorkai életművének, nem most talált rá erre a konceptuális jellegű, ám alapvetően mégis konzervatív, nagyívű és nagyszabású kimunkálással összekötött alapállásra, ami ezt a könyvet jellemzi. Elsőre az ÁllatVanBent című 2010-es kötet párjának tűnik, hiszen abban is Max Neumann grafikái léptek párbeszédbe Krasznahorkai rövid szövegfoszlányaival, és a két mű hasonló témát is jár körbe, amennyiben az idegenség és kitaszítottság abszurditásának legvégső fokával igyekeznek szembesíteni az olvasót. A Mindig Homérosznak újdonsága, hogy zenei anyag is társul az irodalmi és a képzőművészeti tartalomhoz, bár ezt csak virtuálisan csomagolják hozzá a kötethez, hiszen a soundtrack vagy a kötetben elhelyezett QR-kódok, vagy a Magvető Kiadó honlapjára feltöltött hangfájlok segítségével hallgatható meg. Ez némileg körülményes megoldás, s bár Miklós Szilveszter érdemeit ez nem kisebbíti, egy nyomtatott könyvet ilyen módon multimediálissá tenni elég kezdetleges próbálkozásnak tűnik. A zenénél sokkal nagyobb szerepet kapnak Max Neumann alkotásai, amelyek külön kis féregjáratokon vezetnek el bennünket a szorongás még meghittebb tartományaiba. Kár, hogy az ÁllatVanBenttel szemben Max Neumann neve ezúttal nem került rá a borítóra.

Maga a szöveg tulajdonképpen egy rövid filozófiai traktátus – leginkább talán előadásnak lenne érdemes nevezni. Hiszen Krasznahorkai életműve jelentős részében nem tesz mást, mint előad. Az előadás mint műfaj leginkább a 2013-as Megy a világ című elbeszélésgyűjtemény szerkezetét határozta meg, amelynek egyik darabja az eredetileg húsz évvel korábban megjelent, három beszédből felépülő A Théseus-általános volt. Az elmozdulás, ami már e két korábbi kötet között is egyértelművé vált, mostanra a végletekig fokozódott. A lényege: már nincs kinek beszélni. Hiába lett a szerző időközben világhírű, újabb munkáinak egyik alappillére, hogy a közönség nevű illúzióról le lehet mondani, közönség nincs, és jobb is, hogy nincs. Hiszen a közönség: maguk az üldözők. A szerző nem az olvasóknak írja, amit ír, hanem az olvasók elől menekülve. És egyetlen célja lehet: hogy ezt a menekülést tökélyre fejlessze. Valószínűleg ezért nem hallgathat el. A Mindig Homérosznak ebből a szempontból Krasznahorkai alighanem legmagányosabb könyve, amelyben semmi esély nem kínálkozik érdemleges konnexiók kialakítására. A cél (bár e fogalmat nem használhatjuk fenntartások nélkül – lásd alább) inkább minden maradék kötődés – úgy is, mint: illúziók – felbontása, és a végső, meghatározó, lényegbevágó tények kimondása, amely tények esetében teljesen mindegy, milyen okok és célok veszik őket körül, ami fontos, az a fennállásuk, a valóságuk, amellyel a szöveg köti össze őket. Így zuhanunk bele a Krasznahorkai-féle egzisztenciálfilozófia szédületébe, amely tulajdonképpen saját paródiájaként is funkcionál. Ezt a szöveget ugyanis nem lehet komolyan venni, nem lehet tételszerűen olvasni, miközben egyfolytában tételeket állít fel: mind a 19+1 fejezete egy-egy tétel, egy-egy tollvonás a meneküléshálózat komplex rajzához. Csakhogy végül mégsem áll össze a rajz, csak elmosódó benyomások szintjén, mint mindig.

A lényeg, amihez eljutunk, elsőre nem tűnik bonyolultnak. Hiába áltatjuk magunkat a rend nagyszerű képzetének legcsodálatosabb kompozícióival, az eredendő tény a pusztulás egyszerű és megalázó valósága marad. Persze a pusztulás sem olyasmi, ami célnak lenne nevezhető. A cél mint olyan hibás kifejezés, hiszen „az elemek folyamatosan hordozott s véletlenül meghatározott tombolásának az eredményét nevezik – tévesen! tévesen! – célnak”, miközben „az életnek mint egésznek egyáltalán nincs semmije, csak belső folyamatainak van valamije, mégpedig ahogy szikraként feltámad, és azonnal elenyészik a következmények őrjöngő háborújában, de nem végső és hasonló ostobaságok, hanem mindig csak az éppen a folyamat előtt álló, kiszámíthatatlan következmény van (…) csak a következmények kényszere, az van” stb. (41.) Nehéz beszélni ezekről a dolgokról, hiszen minden az ellen dolgozik, hogy kimondhassuk őket. A legfőbb ellenfél pedig a tudományok tudománya – a matematika. (Nem először Krasznahorkainál – emlékezhetünk az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó egyik futamára, amely végtelen tudósa, Georg Cantor megátkozásával végződik.) A matematika a legádázabb ellenfél, hiszen becsempészi gondolataink közé a rend „rothasztó erkölcstelenségét”, és „a matematikának a legszörnyűbb állítása mindenek között a legegyszerűbb összeadásban is megvan, éspedig hogy egy meg egy az kettő, ennél iszonytatóbbat ő maga elképzelni sem bír” (37.). A rend ugyanis, az élet szépségeivel egyetemben beleringat minket abba a képzetbe, amely eltereli figyelmünket a menekülésről. A menekülésnél – amelynek puszta végzéséhez még a primitív egér is ért – egyetlen fontosabb dolog létezik ebben a világképben: a menekülésről való tudás.

A menekülésről való tudás nem segítség, nem ad megnyugvást, nem ad bölcsességet, nem maga a cél, mégis az egyetlen fontos dolog, amivel rendelkezhetünk. Még akkor is, ha végül teljesen haszontalannak bizonyul ez is, hiszen a pusztulás természetesen elkerülhetetlen marad.

Aki pedig erről beszél, aki ezt az alapvető előadást tartja nekünk, maga a menekülő, akár egy hús-vér elbeszélő kontúrjait is magára ölthetné, ám ebben a szövegben inkább egy becketti tudatként zúdul ránk. Paradox módon egy olyan vidéken keresztül vezet a menekülése, amely látszólag az élet legpozitívabb értékeinek a helye, a napfényé, a tengeré, a művészeté. Ez a hely, a Földközi-tenger partvidéke, turistaparadicsom: a menekülő maga is turisták közé keveredve halad az útján. A turisták fontos elemei ennek a környezetnek, hiszen ők azok, akik egyetlen pillanatra sem vesznek tudomást sem a menekülőről, sem a menekülés fontosságáról. Talán őket nem üldözik? Talán ők nem menekülők? Itt szól közbe a kötet fanyar-provokatív mottója: Ne tudd meg. Nem kell hogy mindenki felismerje a menekülés tényét. De attól a tény tény marad még akkor is, ha a menekülő a többiek számára csak egy „döglött patkány” formájában válik felismerhetővé.

Homérosz egy helyi idegenvezető monológjában elevenedik meg a kötetben, s ez a helyi idegenvezető ad akaratán kívül tippet a menekülőnek további útvonala megválasztásában, de maga Homérosz szerepe a kötetben igencsak mellékes marad – ebben a kafkai univerzumban az elszakadás motívuma sokkal meghatározóbb a kötődésénél, s ebből a szempontból kevéssé érthető Krasznahorkai ragaszkodása egy ennyire konkrét kultúrtörténeti kontextushoz. Megvan ugyanakkor a morbiditása annak, ahogy ez a kultúrtörténeti motívum megpróbál utat törni magának ebben a veszett zűrzavarban, ami maga a menekülés. A logikát segítségül hívnunk ennek a kérdésnek a megítéléséhez pedig egyenlő volna az előadás teljes elutasításával. Homérosz jelenléte ebből a perspektívából nézve véletlenszerű és elkerülhetetlen. Csak ugyanannyira érdemes a figyelemre, mint bármi, ami nem a meneküléssel kapcsolatos. Hiszen gyilkosok vannak a nyomunkban.

Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak. Magvető, Budapest, 2019