dunszt.sk

kultmag

A nosztalgia izgalma

A Tőrbe ejtve (Knives Out) nem több egy egyszerű, ezerszer látott krimi-vígjátéknál, mégis lenyűgözte a világot: vajon mi lehet Rian Johnson titka?

Rian Johnson Az utolsó Jedik vegyes fogadtatása után már félig elbúcsúzhatott a hollywoodi élvonaltól, amikor új filmje, a Tőrbe ejtve üdítő ereje, valamint a Skywalker kora még vitathatóbb megoldásai egész kis Johnson-reneszánszt hoztak el: a közösségi médiában mozgalmak indultak a Beépülve, a Szélhámos fivérek és a Looper rendezőjének rehabilitációjára, tömegek mondtak neki nyilvánosan köszönetet vélt vagy valós érdemeiért. A Star Wars ügyét túl összetett lenne felhánytorgatni, viszont a Tőrbe ejtve ünneplése egyértelműen jogos: Johnson íróként és rendezőként megpendítette a nosztalgia szálait, értő módon felelevenített egy halottnak hitt filmtípust, és ezzel egyszerre talált utat a nézők és a kritikusok szívéhez – nem csoda, hogy a torontói filmfesztiválon zajlott premier óta mindenki az egyszerű, mégis nagyszerű krimi-vígjátékáról beszél.

A Tőrbe ejtve titka roppant egyszerű: Rian Johnson visszahozta a moziba az igényes szórakoztatást, a kézműves, szellemes, jól megcsinált műfaji filmet. Az utóbbi évtizedekben a klasszikus, kedélyes whodunit-krimik teljesen kivesztek a mozikból és a tévéből egyaránt, helyette műfaji hibridek uralkodnak: thrilleresített vagy skandináv krimik igyekeznek minél több akcióval, traumával, vérrel, minél sokkolóbb esetekkel lenyűgözni a megnövekedett ingerküszöbű nézőket. A Tőrbe ejtve viszont Agatha Christie vagy Sherlock Holmes tiszta vonalú, pozitív világképű történeteit idézi meg, illetve Johnson számos konkrét inspirációs forrást is megnevezett: a karakterek, a helyszín, a motivációk, a szerkezet, a fordulatok, a néző bizonytalanságban tartása mind olyan kellemesen ismerős elemek, amelyek régóta hiányoztak a mozipalettáról, pedig milyen jól működnek együtt! A születésnapi parti után holtan talált családfő, a diszfunkcionális, cinikus, kisstílű típusfigurákkal teli család, a gazdagon berendezett kúria (a gyönyörű, hangsúlyos díszletek egyértelműen az 1972-es Mesterdetektívet idézik), az éles szemű magándetektív és a jól ismert mederben folyó, „mindenki gyanús, de senki sem az”-konklúziót körbejáró és lebontó szerkezet akár évtizedekkel ezelőtt is összeállhatott volna.

Johnson csupán egy hozzávalóval bolondítja meg a jól bevált receptet: a szatirikus felhangoknak köszönhetően posztmodern idézőjelezést kap a Tőrbe ejtve, ám addig ezúttal nem megy el a rendező, hogy a filmje paródiába vagy nihilista felforgatásba csapjon át – értelmezhető marad a klasszikus műfaji szabályok szerint. Ez különbözteti meg a szerencsétlenül megközelített Star Wars-filmtől, amely egy régóta bebetonozott tónussal, felfogással, sőt, mitológiával szemben nyújtott mindent megtagadó parafrázist – úgy, hogy közben a megkérdőjelezett értékrenddel szemben nem kínált kézzel fogható, kidolgozott alternatívát. A Tőrbe ejtve persze könnyebb helyzetből indul, hiszen önálló filmként, saját ötletként nem kell egy évtizedes saga hagyományainak és milliós rajongótábornak megfelelnie, eközben viszont a kivitelezése is egyértelműen jól sikerültebb, hiszen a saját maga elé lefektetett szabályok mentén következetesen, szellemesen, gördülékenyen és csattanósan viszi végig a történetét.

Humora, ritmusa, megfejtése épphogy csak érzékelteti, hogy tisztában van a saját hagyományával, és ennek tudatában, ehhez képest működik – de nem ennek ellenében.

Még az olyan pengeélen táncoló megoldások is belesimulnak a filmszövetbe, mint a túljátszás: a legtöbb – egyébként első osztályú – színész egyértelműen a ripacskodás határáig tolja a szerepét, például Toni Colette, ám ez remekül illik a valóságtól egy kicsit elemelt, olykor lázálomszerű, máskor groteszk, a nézőt végig bizonytalanságban tartó hangnemhez, megközelítésmódhoz. A film egyébként a castingjában is a legnagyobb elődöket idézi: az olyan korabeli sztároktól roskadozó krimik, mint a Gyilkosság az Orient expresszen (1974), a Halál a Níluson (1978) vagy a Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976) mintha versengtek volna egymással abban, hogy a legkisebb szerepre is legendákat szerződtessenek. A Tőrbe ejtve is szinte lehetetlennek tűnő színészgárdát mozgat, hiszen Colette mellett a főbb szerepeket Daniel Craig, Chris Evans, Ana de Armas, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Michael Shannon és Christopher Plummer alakítják – akárcsak egy szuperhősfilm.

Ahogy a stílusában, úgy a történetében sem hoz forradalmat a Tőrbe ejtve, ám éppen annyira bonyolítja meg az egyszerű megoldáshoz vezető utat, hogy érdemes legyen figyelni minden apró árulkodó jelre. A film központi rejtélye nem is az, hogy hogyan halt meg a dúsgazdag főhős, hanem hogy ártatlan-e a legszimpatikusabbnak tűnő, de egyre gyanúsabbnak beállított főszereplő – másodlagos kérdés, hogy ha így van, akkor ki irányítja a háttérből a szálakat. A Tőrbe ejtve tulajdonképpen bárhol és bármikor játszódhatna, csak egy vonatkozás ad neki pikáns aktualitást elsősorban az Egyesült Államokban, de Nyugat-Európában is: Ana de Armas ápolónő karakterével ugyanis egy dél-amerikai bevándorló „tolakodik be” a kékvérű családba, az ő csendes győzelme pedig elegánsan szúr oda az erre érzékenyeknek.

A Tőrbe ejtve kiemelkedő sikere érdekes és elgondolkodtató színfolt a 21. századi műfaji palettán: a végtelen hosszúságú, egymást átszövő franchise-ok, túlbonyolított műfaji hibridek és lebutított popcornmozik között van igény egy egyszerű, mégis igényes kis darabra (igaz, Johnson már a folytatás lehetőségét is meglebegtette Daniel Craig magánnyomozó figurájához kötődően). Azaz akárcsak 2018-ban a Zöld könyv kilencvenes éveket idéző, szívmelengető bromance-a, korábban pedig A víz érintése ötvenes éveket idéző, retró-sci-fi-románca, úgy a Tőrbe ejtve is azt a naiv rácsodálkozást adja meg a nézőnek, hogy pár évtizede (történetesen a hetvenes-nyolcvanas években) milyen jó filmek készültek, amelyek hagyományát érdemes lenne feleleveníteni, akár csak egyetlen alkalomra. Amiben a Tőrbe ejtve ügyesebb ennek a furcsa vonulatnak a korábbi darabjainál, hogy a puszta nosztalgiafaktoron túl is működik: szórakoztatóbb, ütősebb és nem utolsó sorban kevésbé hivalkodó, ami már önmagában is szimpatikussá teszi.

A film adatlapja a Mafabon

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket