dunszt.sk

kultmag

Lócitrom a fővárosban

Az először 1990-ben megjelent Elemér utca három – Erzsébetvárosi történetek című Bart István-kötet bővített, átdolgozott változatát a tavalyi könyvhétre adta ki az Európa Könyvkiadó. Az újonnan bekerült öt írás közül négy a kötet végén kapott helyet. Az eredeti sorrendhez képest egyedül a már korábban is olvasható A szódásüveg került máshová (hetedikből második lett a sorban), helyén az ötödik új próza, A csatos üveg áll.

Szépirodalmi munkái, a Boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös és a jelen írás fókuszában álló kötet első kiadása sem maradtak figyelmen kívül, de a nemrégiben elhunyt Bart István elsősorban műfordítóként és könyvkiadóként ismert. Terjedelmes fordítói életműve mellett fordításelméleti értekezései is számottevők, az általa jegyzett angol, valamint amerikai kulturális szótárak pedig ugyancsak fontos és hiánypótló vállalkozások.

Utóbbi két munkáját, amelyek a brit és az amerikai életformák kulturális sajátosságait mutatják be a szótárcímszavakká emelt idegennyelvi kifejezések könnyed, nem egyszer szépirodalmi igényességű magyarázataival, azért látszik indokoltnak említeni, mert a felőlük való közelítések rávilágíthatnak a most elemzett, az ötvenes évek kulturális szótáraként is értelmezhető kötet szervezőelvére, legfontosabb mozzanataira. Nyilvánvalóan azzal a különbségtétellel léptethetők párbeszédbe egymással, hogy míg az előbbi két szótár a brit és az Egyesült Államok-beli mindennapokba nyújt betekintés, figyelemmel a kultúrák olyan részrendszereire, mint a sport vagy a divat, addig jelen könyv hasonló körültekintéssel kalauzol egy több mint fél évszázada letűnt világba, egy ma már kevésbé ismerős Budapestre, amely az időbeli távolság miatt a mai olvasó számára nehezen hozzáférhető. „Hétköznapi dolgokból – és a hozzájuk tartozó szavakból – áll össze a mindennapi élet kultúrája” – írja a szerző az Amerikai kulturális szótár előszavában, és mintha az Elemér utca három fülszövegének sorai közül is kiolvasható lenne ez: „Bart István erzsébetvárosi regénytöredékei tükörcserepek a közelmúltból: a második világháború utáni évtized mindennapjait idézik meg”.

A fülszövegben olvasható sajátos műfajmegjelölés („regénytöredékek”) ugyanakkor mintha pont az évtized kulturális mintázataihoz való hozzáférés akadályaira hívná fel a figyelmet, többek között azt is sugallva, hogy az időbeli távolság csak részben áthidalható. Mindazonáltal a kultúrtörténeti érdeklődésű olvasók számára Bart kötete bizonyosan tartogat meglepetéseket, hiszen nemcsak az ötvenes évek szórakozási szokásaiba vagy mára eltűnt szakmák praxisába, hanem többek között az évtized tárgyi világába is betekinthetünk.

A töredékek önálló címeket kaptak, amelyeknek egy része ma már nem vagy kevésbé ismert, több lényeges alaki változáson is átment használati tárgyra utal, például A tejesüveg, A szódásüveg, A prakker, A poroló vagy az újonnan bekerült A csatos üveg. Mivel ezek az eszközök a korabeli mindennapok szerves részét képezték, történetek kötődnek hozzájuk. Ezeken keresztül az Elemér utca három szám alatti gangos ház mikroközösségének mindennapjaiba nyerünk betekintést: „Minden, ami az udvaron történt, az a poroló körül történt” (A poroló, 96.); „Egyébként porolni nem (sem) lehetett akármikor, csak a házirend megszabta időben és napokon, a házirend betartásán pedig a házmester (Molnár úr) őrködött – nem mintha bárkinek is eszébe jutott volna megszegni, akár csak álmában is; a házban rend és fegyelem uralkodott, mindenki tudta (belsőleg, mintegy), hogy a házirend nem tréfadolog, aminthogy a Molnár úrral sem lehet tréfálni (egy házmester nem arra való), mert ő nem olyan ember, aki kukoricázik – vagyis, hogy azonnal szólva lenne érte.” (A prakker, 83.)

A tárgyak használati módjai mellett a korban jellemző szabadidős szokások, foglalkozások rejtelmei is feltárulnak. Tipikus példája ennek A jeges című fejezet, amiben Bart a jegeskocsi felépítésétől kezdve a jég tárolásának nehézségein át a jegesemberre való várakozás feszült helyzetét is ábrázolja: „Ha bármi távol is, de felbukkantak a ballagó lovak, izgatottság lett úrrá a kis csoportozaton, szétbomlottak a beszélgető párok, némelyek kiálltak az úttest közepére, mintha a mellükkel akarnák feltartóztatni a kocsit, ha netán megállás nélkül akarna továbbrobogni (mert a tapasztalatok szerint néha az is megesett, hogy a kocsis hirtelen a lovak közé csapott) – egyszóval felkészültek a csetepatéra, amit természetesen hangjelenségek is kísértek, vagyis nyugodtan bele lehetett merülni a könyvbe, amíg fel nem hangzott, hogy JÖN!” (A jeges, 39.) De emlékezetes A csatos üvegnek az a jelenete is, amikor a sörre várók elégedetten konstatálják, hogy megjöttek a söröshordók a lovak által húzott kocsin, és miközben mindenki szeretné telecsapoltatni a maga csatos üvegét, hogy otthon fogyassza el italát, a lovak a kocsma előtt várakoznak a maguk természetességében: „Aztán egyszer csak az egyik megrázta a hosszú, szőke sörényét, és mit sem zavartatta magát (hiszen ló volt!), nyilvánosan (!) vizelni kezdett – azaz inkább hugyozni. Vastag, sárga sugárban, spriccelve jött belőle, olyan erővel, mint amikor a házmester a járdát locsolta slaggal, és hangosan csobogva, szanaszét fröcskölve verte a macskakövet, annyira, hogy el kellett ugrani előle, mígnem hamarosan már tócsában állt a járdaszegély mellett, mert a csatorna nem bírta elnyelni a bugyborékolva felhabzó húgyot, ami éppen olyan volt, mint a frissen csapolt sör.” (A csatos üveg, 112.)

Ugyanakkor az ötvenes évek egy politikai túlkapásoktól („megbolondult, amikor aztán egyszer csak elköltözött tőle a Feri, és el is szállították a mentők, mert kiállt a gangra pongyolában, és azt kiabálta – ott hallgatta a fél ház – hogy neki elvitték a férjét az andrásiúthatvanba, és agyonverték” [A szódásüveg, 29.]) és háborús események okozta traumáktól terhes időszak („Még ötvenhatban is, amikor [megint, mondták, akik már tudták, hogy megy ez] le kellett menni a pincébe” [A jeges, 39.]), amelynek tapasztalategyüttese reflektált módon sajátos életteret és szocializációs hátteret jelent a kötetben színre vitt történéseket gyermekként megélő énelbeszélő számára. Bár az új kiadás sárga-fekete-szürke színvilágú borítója igényes és figyelemfelkeltő, az 1990-ben megjelent könyv előlapján látható Mácsai István-festmény, amelyen egy gangos ház egyik lakásába besétáló oroszlán látható, sokkal jobban kifejezi azt, hogy a mai viszonyok felől közelítve a kötetben reprezentált életkörülmények meglehetősen meseszerűnek tűnnek.

A letűnt évtizedet helyenként maga az író is mesébe illő időszaknak láttatja. Például A szemetes Brennerné nevű, a padlásra vezető csigalépcső tetején nyíló ajtó mögött lakó karaktere kifejezetten kísérteties alakként jelenik meg: „Rejtély, hogy mi lehetett a vasajtó mögött – soha, senki nem látta. Egyébként állítólag alamuszin odaszoktatta a buta és mohó galambokat az ablakába – aztán levest főzött belőlük. Amiben volt valami viszolyogtató, sőt hátborzongató gonoszság. Mindig az eszébe jutott az embernek, ha találkozott vele a lépcsőházban.” (48.) De ennek az eljárásnak A mécs című szöveg is jó példája, ráadásul egyes bekezdései vehetők a háború utáni lelkiállapot reprezentációiként is: „A halottak – egyébként – különös emberek voltak; némelyik úgy járt ki-be a lakásból, mint akárki más, várták őket, sírtak miattuk (bár ezt titkolták), és csöppet sem féltek tőlük. […] Mindennapos dolog volt, hogy némely halottak egyszer csak megjelentek, mint például a Lázár Laci nagypapája, pedig addig még hírt sem adtak magukról, nem úgy, mint mások, akik például a születésnapjukon lelöktek egy poharat a konyhaasztalról, amikor egy pillanatra éppen senki sem nézett oda, és akkor ebből tudni lehetett, hogy azért figyelnek” (136–137.).

Talán már az eddig idézett szöveghelyekből is látszik, hogy Bart többszörösen összetett mondatokkal dolgozott, amelyek a különféle kötő- és zárójelek, valamint kettőspontok betoldásával esetenként nehezen követhetővé teszik a gyakran féloldalakon is túlívelő szerkezeteket. Sokszor a beékelésekbe is beékelések kerülnek, amiket az író nem egyszer zárójelen belüli zárójelekkel vagy sűrű kötőjelezéssel jelölt. Tény, hogy a központozás következetes, viszont sokszor nem érthető, miért volt szükség ilyen hosszú és túlságosan szegmentált mondatokra. A következő idézet második mondata például a 77. oldaltól majdhogynem a 79. oldal közepéig tart: „A prakker lehántott fűzfavesszőből (olykor nádból) font, eredendően szalmasárga, szinte fehér (ám idővel mézszínű, sőt még annál is barnább) szerszám volt. Lapos feje egyenként lekerekedő, kiterített virágszirmokra vagy talán (távolabbról nézve) szétterpesztett ujjú (persze csak amolyan tömpe ujjú) kézre emlékeztetett…”.  (77.)

Ugyanakkor a szerző remek stílusérzékének köszönhetően sok az élvezetes körülírás, amik jó arányérzékkel illesztődtek a cselekményesítő betétekhez. Az elbeszélő sokszor reflektál is ezek egymásmellettiségére. A roller című fejezetben a csapágyak jellemzése észrevétlen átfolyik a kis Frankel történetébe, aki gyermekkorában szédületes gyorsasággal szeretett száguldani a rollerrel, később pedig jazzdobos lett, amikor az elbeszélő gátat szabva magának így szól: „de ne mesélgessünk!” (124.) Az ehhez hasonló önfegyelmező kinyilatkoztatásokkal a narrátor visszatekintő alapállását, és ezzel összefüggésben a tárgyalt korszak időbeli távolságát is hangsúlyozza. Bár a szöveg döntően múlt időben van, mégis mintha az elbeszélő kísérletet tenne arra, hogy hajdani gyermekénjének perspektíváját idézze – a visszatekintő elbeszélői szólam feltehetőleg ezért vált néhol jelen időre.

Az életkora miatt az önrendelkezési jogát nem birtokló gyermek nézőpontja az állampolgároknak a diktatórikus hatalommal szembeni alávetettségét is színre viszi.

Úgy tűnik, Bart az eredeti kiadásnak ezen aspektusát is erősíteni szerette volna, hiszen az új korpuszból a legemlékezetesebb szöveg a záróírás, A szobor, amelyben a hazafelé sétáló gyermek hirtelen az ’56-os forradalmárok egyre növekvő tömegében találja magát, és kíváncsiságból csatlakozik is a felvonulókhoz, jóllehet, korából kifolyólag kevésbé érthetők számára a történések. A körülötte lévők arcára írt lelkesedésre viszont fölfigyel: „Aztán ahogy bámultam szájtátva a tomboló, hadonászó sokaságot, egyszer csak ott állt előttem anyám. Tulajdonképpen meg sem voltam lepve. Ő sem szólt semmit – legalábbis nem emlékszem semmire –, csak mosolygott. Biztosan örült. Egy kicsit még álldogáltunk az utcasarkon, hátha lesz valami, aztán hazamentünk.” (A szobor, 212–213.)

Miközben kintornások szolgáltatják a zenét a körfolyosós udvaron (A poroló), és a gyerekek végeérhetetlen egyérintőmeccseket játszanak a rongylabdákkal (A rongylabda), az Elemér utca három szám alatt önmagukat, illetve szomszédaikat is hallgatásra és fegyelemre intik a lakók. Hasonlóan a szomszédos háztömbökben, valamint a főváros más területein élőkhöz, akik fel is tűnnek egy-egy jelenetben, próbálják feldolgozni a világégés okozta traumákat, védeni magukat ebben a szélsőséges politikai helyzetben. És közöttük ott van a gyermek, aki ismerkedik egy világgal, amelynek kulturális mintázatairól néhány évtized múlva már csak azok fognak tudni, akik személyesen szereztek róla tapasztalatokat. Vagy akik fellapozzák például az Elemér utca hármat.

Bart István: Elemér utca három. Erzsébetvárosi történetek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019