dunszt.sk

kultmag

Gergelyhajlítás

Somogyi Arankának

Még nem bukik le a nap a Rottenbiller utcában. Talpon galléros póló, farmerdzseki, nincs melege, nem is fázik. A sarkon befordul jobbra, aztán a következő utcán balra megy, aztán újra jobbra, újra balra, cikkcakkban. Megnézi a házszámot, ez lesz az. Felcsönget, a csengőre csak a lakásszám van kiírva. Talp Gergely vagyok, mondja, a zár zörögve enged. Lifttel megy, a lakásajtó már nyitva, a jós festett vörös, jó húsban levő, vidám nő. Erős hangon, határozottan köszön, Talpat a szobába vezeti. Ebben az átlagosan berendezett nappaliban zajlik a jóslás. Talp fotelba ül, vele szemben, a dohányzóasztal túloldalán ugyanolyan fotelbe telepedik le a jósnő. Nem mutatkozik be, a weboldalon nyilván szerepel a neve, Talp nem jegyezte meg. A jósnő barátságos pillantást vet rá, Talp érzi, szimpatikus a nőnek.

– Na, mit tehetek magáért?

– Kíváncsiságból jöttem – feleli Talp –, szeretnék többet tudni a jövőmről. Korábban sokáig külföldön éltem, pár éve jöttem haza, azóta is csak tengek-lengek. Ideje volna kitalálnom, mihez kezdjek.

– Ebben segíthetek, három sor kártyát fogunk vetni. Egy a szerelem, egy a múlt, egy pedig a jövő.

– Nehezen ismerkedem lányokkal – mondja Talp.

Maga is elcsodálkozik, ez hogy jön ide. Nem tervezte, hogy bizalmas közlésekkel fogja traktálni a jóst.

– De hiszen maga olyan szimpatikus és értelmes. Nyílt az arca, kedvesen bánik az emberekkel – válaszolja a jósnő. – Hogy jelenthet ez problémát magának?

Nem hízelgésnek szánja, úgy tűnik, őszintén kíváncsi.

– Viszonylag gyakran melegnek néznek – mondja Talp. – Fiúk és lányok is.

– Ja értem. – A jósnő vidáman felnevet. – Maga nem meleg!

– Tudom.

– Aki melegnek nézi, csak a művészet iránti fogékonyságát, az érzékenységét veszi észre, és tévesen annak tudja be, hogy a fiúkat szereti. Ez tévedés.

– De hát sokan tévednek így – jegyzi meg Talp.

– Ne is törődjön vele, az ő dolguk, nem probléma. Lényeg az, hogy magának kell tudnia, mit akar. Ők meg majd rájönnek.

A jós idővonalakat jelöl be.

– Itt tizenkét éves voltam – mondja Talp előzékenyen. Elejét akarja venni, hogy a jós mellétrafáljon valaminek, vagy sületlenségekről locsogjon. Buzgó segítőkészség vesz rajta erőt, nem érti, pontosan honnan jön, de nem is foglalkozik vele. Teljesen leköti, hogy az ő személye a beszélgetés tárgya. – Nyáron megtetszett egy lány a táborban, aztán nem láttam többet, mert másik városba költöztünk, szeptembertől már másik iskolába jártam. Jó fél évig ringattam magam a hitbe, hogy szerelmes vagyok belé. Elképzeltem, mennyire szeretem, és ringattam magam az önsajnálatba.

– Ez érzelmi jellegű krízis volt – mondja a jósnő –, a hét évvel későbbi viszont inkább intellektuális krízis.

– Hét évvel később, az egyetem elején tök depressziós voltam. Néha ki sem akartam kelni az ágyból, a lakótársaim fogták a kempingágyat, amiben aludtam, és kifordítottak belőle, hogy keljek már föl. Nagyjából ez is a sötét, téli hónapokban játszódott le. Nem tudom megkülönböztetni a kettőt. Csak annyit tudok, hogy mindkét időszakban sokat szomorkodtam.

– És azóta nem?

– Húsz vagy huszonegy évesen elkezdtem rendszeresen füvezni – mondja Talp. – Szomorkodás helyett rögtön betéptem, és gépiesen jókedvűvé váltam.

Előzőleg már elmondta a jósnőnek, hogy pár hónapja abbahagyta a füvezést, amit a jósnő örömmel, helyesléssel fogadott. Friss absztinensként Talp kimondott rosszallással kezeli a fűszívást. Ebben meg tudnak állapodni; a jósnő és ő is elítélik, ha valaki spanglizik.

– Mindig reméltem, hogy egyszer annyi időt tölthetek külföldön, hogy beteljek vele, és magamtól kívánkozzak haza. Egyszer beszélgettem egy festővel, aki tizenkilenc évig Mexikóban lakott. Azt mondta, ha jól számolja, tizenhét év után már szívesen visszaköltözött volna, így aztán meg is tette. Én viszont kétszer voltam külföldön hosszabb ideig, és mindkétszer külső okok miatt, kényszerből jöttem vissza Budapestre, szívem szerint még maradtam volna. Ezeket iszonyú erős fordított honvágy követte, a külföldi közeg iránt sóvárogtam, amit otthagytam. A második csak nemrég múlt el. Irgalmatlan lassan szoktam meg újra az itteni életet. Ezért is gondolom, hogy később végleg külföldre fogok költözni.

– Á, te itthon fogsz meghalni – rázza a fejét a jósnő mosolyogva. – Sokszor elmégy majd, de mindig visszatérsz.

Talp kifürkészhetetlenül mozgatja a fejét. Ezt, hogy Magyarországon fog meghalni, egy percig sem hiszi el a nőnek, de udvariasságból nem mond ellent, inkább témát vált.

– Van egy kétéves kislányom. Az anyja és az anyja férje nevelik.

– Nincs neked gyereked – szögezi le a jósnő meglepő határozottsággal –, hiszen látnám én azt itt a lapokban.

– De, enyém a gyerek – erősködik Talp. – Tőlem van.

– Honnan veszed? Az anyja mondta?

– Kiderült valami vizsgálat alkalmával még a terhesség alatt, hogy az anyja barátjától nem lehet. Nem egyezik a vércsoportjuk. Harmadik lehetőség pedig nincs, vagy tőle van, vagy tőlem.

– Hát, ahogy gondolod – visszakozik a jósnő meggyőződés nélkül. – Szerintem előfordulhat, hogy egy nő meg egy férfi ilyen képzelődés révén fejezik ki az egymás iránti összetartozásukat. Ettől még nem feltétlenül van tényleges vérségi kötelék.

Talp elcsodálkozik a jósnő önbizalma láttán. Hogyan hiheti, hogy ő tudja jobban, kié a gyerek?, ez nem megy Talp fejébe. Eddig szimpatikusnak tartotta, de most úgy érzi, a nő elvetette a sulykot.

A beszélgetés végére érnek.

– Mennyibe kerül a jóslás – kérdi Talp.

A nő megnevezi az összeget.

– Annyi nincs nálam – mondja Talp őszintén, és felajánlja, hogy lemegy a sarokra az automatához.

A jósnő gyanakvás nélkül beleegyezik. Talp pénzt vesz fel, újra becsönget, átadja a díjat, aztán hazafelé beugrik egy virágboltba. Kis, barátságos, könnyen kezelhető szobanövénnyel távozik. Többet nem jósoltat.