dunszt.sk

kultmag

Kádár János a valódi vámpír

Egy nemzet vagy nyelvi közösség filmművészetének vitalitását nemcsak a sikeres szemlék vagy kritikusdíjak száma fejezi ki. Megkerülhetetlen az is, hogy változatos műfaji kategóriákban szülessenek közönségfilmek, ezek mellett pedig merész, az ízléssel kísérletező alkotások: Bodzsár Márk filmje, a Drakulics elvtárs mindkét szerepben helyt áll.

December elejéig a Drakulics elvtársat több mint 73000 mozinéző látta: ismerve a nem igazán nagy magyar mozipiacot, ez a nézőszám önmagában sikerként értékelhető, főleg akkor, ha figyelembe vesszük az elsőre könnyed fogyasztási cikknek tűnő komédia mélyebb, összetettebb rétegeit. Természetesen (amellett, hogy valóban jó a film) szükség volt ehhez egy viszonylag intenzív médiakampányra és olyan csalogató vendégszereplésekre, amilyen Bödőcs Tiboré volt.

Arról, hogy mi az abszurd

A Drakulics felszínen egy minden ízében igényesen komponált, fényképezett, anyagiakban sem szűkölködő mozifilm képét mutatja. A habkönnyű vámpírtörténet alkalmas arra a szórakoztatáson túl, hogy az abszurd humort piedesztálra emelje, mellette pedig bensőbb árnyalataival rákacsintson az értő nézőközönségre. De mi más fontosabb missziója is lehetne az abszurd dicsőítésén kívül egy olyan alkotásnak, amely arról szól, hogy a hetvenes évek Kádár-rezsim uralta Magyarországára hazatér egy régi kommunista ellenálló, aki nem mellesleg vámpír és az egészségügyi vérkészletek megdézsmálásából tartja fenn magát? Ráadásul erre a “furcsaságra” maga Kádár János, a kommunistából lett vámpír régi harcostársa is rájön, így a film fő konfliktusa az, hogy az állam szolgái megpróbálják tőle kicsalni az örök élet titkát, amelyre természetesen nem a népmeseien mértéktartó Kádárnak van erre szüksége, hanem a Birodalom vezetőjének, Brezsnyev elvtársnak.

Az abszurd humorra tett vállalkozástt a film a lehető legkövetkezetesebben végigviszi: Fábián elvtárs, akit Nagy Zsolt formál meg, „archetipikus” vérszívó. Vonzó a nők számára, hidegbőrű, vért ivó, napfénytől tartózkodó, kortalan és szótlan figura, akinek önmaga fenntartásán kívül kevés megfogalmazható célja van; egy zsáner, akit ha a huszadik század hazai szocialista díszletei közé helyezünk, akkor olyan oda nem illő helyzetet kapunk, amely annyira valószerűtlen, hogy ezzel a kiindulóponttal szinte nyert ügye van. Persze pont a szokatlansága miatt kockázatos a felütés, azonban kezdettől fogva működik és elég erős támpont ahhoz, hogy a belőle felnövő helyzetkomikum fenntartsa az érdeklődésünket. Minden, ezen a kísérleten túlmutató erény már ajándék. A forgatókönyvvel járt valódi kockázatvállalás is, hiszen előre megjósolhatatlan, hogy miként reagál a szélesebb közönség a bizarr koncepcióra. Természetesen az ismert vagy éppen feltörekvő színészgárda és az örökzöld retro-nosztalgiába csomagolt miliő ezt a kockázatvállalást kellően kipárnázta. Ezt a hangulatot konstruálták meg Reich Dániel operatőr és Ágh Márton látványtervezők. Reich egyébként Bodzsár egyik előző filmjében, az Isteni műszakban is bizonyította már, hogy otthonosan érzi magát a már-már noir hangulatú éjszakai Budapesten.

A lineáris narráció, fekete humorú vígjáték-jellegéből egy percre sem veszítő filmet tartalmi elemein kívül ez a csalogató külcsín is izgalmassá teszi: a kompozíciók szimmetrikusak, gyakran használ egyetlen karakter által betöltött tereket-képeket. A matt, mégis hivalkodóan élénk színek és kellékek pedig egy olyan újrakonstruált Kádár-korba repítenek, amely pont annyira sablonosan rajzolt, amennyire egy ötven évvel korábbi világ még éppen érthető és vicces lehet. Végső soron egy túlzó és fiktív világ mindez, de mégis ismerős mert valóban létezett egyszer hasonló, kevésbé szórakoztató és a látottnál sokkal szomorúbb éra.

A vámpír hozza a szabadságot Keletre

A külső rétegeken túljutva rögtön találunk olyan elemeket, amelyek ha nem a vámpírtörténetbe oltott gulyáskommunizmusban lennének tálalva, akkor akár a maró gúny kategóriába is tartozhatnának, így azonban csak az összetettséget alkotó apróbb vonulatokként értelmezhetőek. Bodzsár rendezése és forgatókönyve elég helyet biztosít mindezek számára, hogy egyik-másik észrevehető legyen a harsányabb vígjáték elemek mellett is.

A történet igazi főszereplője valójában nem a vámpír, hanem az ellene nyomozó, őt megfigyelő Magyar Mária titkosügynök. Walters Lili által egy olyan testet, mozgást és kifejezéstelenségében is beszédes mimikát kap a karakter, amelyek egyszerre teszik őt szunnyadó erővé és elnyomott “Madárkává”. Valójában ő a ketrecbe zárt galamb és az antihős  (aki meglehet, ezáltal inkább hőssé válik) azért van jelen a fabula-szerű  történetben, hogy megszabadítsa őt a szürke szocializmus börtönéből. A színésznő eszköztelensége vagy halványabb jelenléte minden bizonnyal tudatos, így ábrázolja a férfivilágban helyét kereső nő esélytelenségét. Esélytelen, hogy magát környezetével igazi rendőrként elfogadtassa, ám azáltal, hogy testestül-lelkestül Fábiánnak adja magát, azzal saját fegyverükkel bosszút is áll az addig csak testét észre vevő “fatökű magyarokon”.

Igazi megdicsőülése nem az ismert vámpírfilm-sorozatot is felidéző, szándékoltan melodramatikus szerelmi háromszögbe oltott csúcspont és metamorfózis, hanem az a jelenet, amikor a Frod Mustangon belovagló Fábián elvtárs elszereti addigi párjától, “Kun Lacitól”. A jelenetbeli rockzene, a tánc, a szabadság érzete befogadható paradoxont teremt. Paradoxont, hiszen az életet elszívó, a nők vérét elrabló vámpír szabadítja ki a nőt hús-vér férfiak „fokhagymaszagú” fogságából az életre – elfogadható, mert mégis így kerül minden a helyére. Nagy Zsolt és Walters Lili közös játékát annyiban lehet kritikával illetni, hogy kissé erőtlen köztük a dinamika, vonzalmuk kevésbé hihető, inkább önállóan remekelnek. Zavaróvá ez a hiány sem fokozódik, hiszen amennyiben a néző elfogadja, hogy Fábián elvtárs egy vámpír és ekként kezeli, akkor a szerelmük víziója sem lehet távoli.

A triumvirátus legemlékezetesebb tagja ezzel együtt minden bizonnyal Nagy Ervin, vagyis Kun elvtárs. A nevében is vörös titkos szolgává Nagy cseppet sem finnyás módon vedlik át, saját bevallása szerint is végletekig átgondoltan rakta össze “Madárka” szeretőjét és “börtönőrét”. Átizzadt atlétája, tahó macsósága, kolbászszagú lehelete harmonizál azzal a gyomorforgató, mélyről feltörő üvöltéssel, amit villámgyors aktusai végén produkál – olyan férfi, akinek a férfiassága a fő rendező elve, ám tudja azt is, hogy halhatatlan vetélytársával összevetve esélye sincsen a nőknél, tehát kénytelen kompenzálni. Bodzsár filmjében így lesz szimbolikus a szexualitás: képes gúnyos attribútumként Kunra aggatni annak férfiúi tökéletlenségét, ezzel párhuzamosan az érzékiség fojtott, de hiteles aurát kölcsönöz Nagy Zsolt karakterének. Kun esetlensége (ami valójában sebezhetőség is) nem kelt szánalmat, szimpátiát is csak a jól ismert színész karaktere ad a szerepnek, sokkal inkább ő lesz az antagonista Kádár-éra emberi arca, akit illik és kell is kinevetni.

A szüzsé és a női felszabadulás-történet összeforrott kettőse mellett arról is meg kell emlékezni, hogy végre egy olyan filmet kapott a magyar közönség, amely nem fél magát Kádár Jánost a gúny céltáblájává tenni. Bár születtek a legközelebbi múltban is olyan filmek, amelyek az államszocializmus idején játszódtak, a filmkészítők kreatív vagy más okokból ezekben általában elvetették valós, ismert történelmi alakok felléptetését. A Drakulics sem a korszak karikatúrájával, sem ezzel nem marad adós: elvesztett férfiasságától kezdve, igénytelenségbe hajló puritánságán át, egészen szervilizmusáig összefoglalja mindazt, amit a kor embere csak a bajsza alatt mondhatott ki vezetőjéről. Rába Roland egyértelműen nem egy Kádár-iker, inkább az érzetre mintsem a hitelességre koncentrál, nyilván a filmműfaj is ennek kedvez. Úgy gondolom, hogy érdemes rámutatni a Drakulics elvontabb, bensőbb árnyalataira is, hiszen a technikai összerakottságán és egyestés jellegén túl bőven nyúl olyan témákhoz is, amelyek érthetetlenné teszik azokat a kritikákat, amelyek szerint az alkotás inkább egy plasztikus, de üres váz, legfeljebb jól működő komédia.

A film adatlapja a Mafabon