dunszt.sk

kultmag

Egy naprendszer egyensúlya

Emblémaszerű műhold kering csillagködös háttér előtt. A közhelyesen végtelennek nevezett űr fotográfiai pontossággal jelenik meg. Valószerűbbnek sejlik a feltételezhetően emberi eredetű szerkezetnél. Fodor Balázs debütkötetének borítója megelőlegezi a Kozmológiai állandóban górcső alá vett problémákat. Olyan poétikával állunk szemben, melyben csaknem minden személyiség bolygóközi keretekben értelmezhető. A földi élet szemszögét kitágító nézőpont áthatja a versek motívumrendszerét. A kivételesnek tetsző esetekben a képi síkon az emberétől hagyományosan elkülönített világ elemei, tárgyak és állatok helyezkednek el, elsősorban olyan szövegekre következtethetnénk, amelyekben nincsen lírai én. A tárgyias nyelvezet azonban nem jár együtt az egyes szám első személyű igék eltűnésével. A megképződő szubjektum passzív karakternek tűnik, aki azokban a helyzetekben is megfigyelői pozícióra kényszerül, melyeknek tevőleges részvevője.

A három számozott ciklusra osztott kötet elnevezési gyakorlata a versesregény műfaját idézi meg, miközben felveti egy versfüzér lehetőségét, melynek elemei egyetlen közös narratív szálra fűzhetőek fel. Jelen recenzió szerzője számára többszöri olvasás után is a formai-tartalmi ismétlődések, hasonlóságok és egységesség volt a szembeötlő, ellenben nem találni egyértelmű nyomát olyan lineáris haladásnak, amely megmagyarázhatná, miért szükséges az első három egymást követő római számot címekké emelni. Amennyiben e fenti következetlenségtől eltekintünk, a feltáruló irodalmi világban elsősorban négy főbb témacsoport többszöri mégis rendre újabb és újabb szegmensét feltáró bemutatásával kerülünk szembe.

Az űrkolonizáció verseiben a bibliai teremtéstörténet „kietlen és puszta” Földjével analóg mozgás figyelhető meg: a benépesülés kezdeti stádiumában a haldoklónak sejlő, előtörténet nélküli táj válik a termékenységet magába fogadó középponttá. Ahogy az ember Istenéhez viszonyítva tökéletlen képmás, úgy a terraformáció kettős jellege, „teremtve pusztítása” az ószövetségi misztérium kicsinyített tükrözése. A Kolóniában madártávlatból vethetünk pillantást minderre, a költői én itt háttérbe szorul, tartózkodik az önmagára való valamennyi reflexiótól. Kifejezésmódja, mondatfűzése a természetfilmek narrátorait idézi meg. A részvéttelenség kegyetlennek nem tekinthető emberi hangja szólal fel. A szereplővé emelt családok harca minden heroizmust nélkülöző, keresve se találunk olyan jellemzőt bennük, mely az őket körülvevő gépeknél, kutyáknál és varjaknál magasabb hierarchiát kölcsönözne nekik. Halandó jelenlétük hordozza magában az építkezéssel párhuzamosan megvalósuló maradék- és maradványtermelést: „A kutyák a lakókocsi / ablakára szegezett tekintettel / szűkölnek maradékért. // Nukleáris / családok / sírjait // és alvó bombákat kotornak ki / az exkavátorok. Varjak kaparják / a földet, ahol a kutyák // szokták / a csontokat / elásni.” (26.)  A meghódítandó bolygó legelső lakóinak háromnegyede szerves vegyületekből álló életforma, akár Földünkön is zajlódhatnának az események, a fentebb idézett körforgás mégis szembeötlő. Amennyiben egy korábban nem lakott terület átalakításán dolgoznánk, vajmi keveseknek jutna eszébe varjakat vinni magukkal, hiszen hajlamosak vagyunk önnön halandóságunktól eltekinteni. A genezisbéli párhuzam relevanciája a halálmadár természetszerű jelenlétében rejlik, bármennyire is ellentmond a józan észnek efféle potyautasokat szállítani egy űrhajóval. További érvnek tűnik értelmezésünk mellett a kiásandó sírok, robbanószerkezetek említése. A kötet egyik legjobban formált versszaka még inkább ráerősít az efféle megérzésre: „Sugárzanak. A szénig, a hidrogénig / bomlik a környezet. Szarkofágot / hegesztenek fölé. // Marsi / kolónia / lehetne // egy műholdfelvételen. (27.) Elérkeztünk egy a korábbitól eltérő olvasat megképződéséhez.

A Mars lakóira az emberiség többi része élettelen lényként tekint: valamennyi mozzanatuk a túlvilágot megjeleníteni hivatott rezervátumként jelenik meg a távcsövek kereszttüzében. Miközben tekinthetjük a gyarmatosítás allegóriájának, a szövegrészt működtető poétika- és normarendszer eredendően politikamentesnek tekinthető, ebből kifolyóan a didaktikusság veszélye fel sem merül.

Hasonló élményekkel találkozunk az elhagyott élettér problémáját témává emelő Az öntözésről című költeményben, ahol a pusztulás jelei sokkal kevésbé ambivalens módon érhetőek tetten. Az ember szülőbolygójának pusztulásával foglalkozó műfaj, a „haldokló Föld” paródiájával van dolgunk. Az egyoldalas terjedelem kizárólag a fordulatos, több szálon futó eseménysor megvalósulását lehetetleníti el, annál nagyobb módosítás a meséből és fantasyból kölcsönzött karaktertípus, a nagy próbatételek teljesítésén keresztül a mindenség megváltására hivatott hős lecserélése egy elkóborolt csimpánzok összeszedésére kényszerülő kertészre. A kis herceg is parafrazeálódik annyiban, hogy az egyén környezetéért való felelőssége a növényekért viselt gondban reprezentálódik: „Amíg megjárja valaki a naprendszert, / megkeresi az elkóborolt csimpánzokat, / a benépesített bolygókat, és visszatér // a terméketlen / fához, üres / öntözőkannával.” (32.)

Egy másik visszatérő szövegtípusnak tekinthető a személyközi viszonyokat különböző csillagközi metaforákkal szemléltető rövid- és félhosszú vers. Leginkább a kötet első ciklusában találkozunk velük nagyobb számban, de a későbbiekben is fellelhető. Az Egy becsapódás paraméterei müködési mechanizmusait figyelembe véve a romantikus tájlírával rokonítható, hiszen a leírt természeti képet pszichikai folyamatok jelölőjeként alkalmazza. „A tó, ami körül sétálunk, szinte / kerek. Bárhonnan nézzük is / a túloldalt, ugyanannyi víz // választ el. Ezt a medret nem / a hiány nyitotta a lemezrétegek / között, inkább meteor ütötte // lyuk a testen” (10) Az első ránézésre paradoxnak vagy egyenesen értelmetlennek mondható leírás, miszerint a vízfelület szinte kerek, mégis ugyanannyi víz választ el a túloldaltól, bárhová álljunk, feloldható, amennyiben feltételezzük a tóról, hogy amennyivel az egyik partmenti pont közelebb van a felszín középpontjához, annyival mélyebb alatta a víz. Továbbá feltételezzük a lírai énről, hogy efféle ismeretekkel rendelkezik, máskülönben többet árt, mint használ a szinte kifejezés jelenléte, melynek célja feltételezésünk szerint a valószerűség és részletgazdagság kiemelése a nagyotmondás elkerülésével egy időben. Utóbbira példa a meder értelmezése: egy magát adó közhely helyettesítése egy valamivel egyedibbnek mondható képpel. A Mozgáskényszer jobban sikerült darab, a személyiség fizikai valóság általi determináltságának jól átgondolt, egyáltalán nem didaktikus illusztrációja. Ahogy az előbb, úgy itt is előtűnnek az aszteroidák, azonban egészen más funkcióban: „Az aszteroidák zuhogtak, / mint kavicsok a tóba. / És ahogy a lendület // megmozdította / a sejteket, elindultunk / egymás felé.” (11.) A recenzió elején említett megfigyelő szerep szembeötlő, hiába van szó egy aktív cselekés, a megszólaló szubjektum, olyan akár egy gördülő golyó, azzal az eltéréssel, hogy tudattal rendelkező lényként mutatkozik meg.

A harmadik nagy tematikai csoportnak a családversek tekinthetőek. A lírai én kislánya hétköznapi viselkedéseit rögzíti, illetve az Elengedhetetlen címűben a korábban elbeszélt dunaparti séta motívumai kerülnek új megvilágításba a gyermek nézőpontja által. A Kozmológiai állandó leginkább alanyinak mondható szövegeire a kötet egységességének kisebb megbontása árán azért lehetett szükség, hogy termékenyen elősegítse az űrversek és a kötetajánlás közötti párbeszédet, tudniillik az egyik leggyakoribb női néven [„Annának” (5.)] megnevezni valakit, miközben egy az emberi és földi nézőpont határait feszegető kötetről beszélgetünk, nem a leglogikusabb döntés. A családversek szerepeltetése által azonban a feltételezhető referenciával bíró gesztus motivációt nyer, a könyvről kialakított prekoncepciónk árnyalására késztet.

Végezetül elértünk a különböző tudatállapotokkal, pszichológiai önreflexiókkal foglalkozó szövegekhez. Vegyük példának az Aminek nincsenek határait. Az önmegszólítást alkalmazó versben valamilyen pszichiátriai kór kerül bemutatásra önsajnáltatás és közhelyek nélkül. Ehhez elég egy hétköznapinak tűnő jelenet alkalmazása. A megszólított személy egy fiatalkori képét nézi, miközben elméje megbomlik, egyszerre tekinti magát a fényképből, és figyeli a képét miközben azt halucinálja, hogy valaki kiröhögi. A tárgyias hangnak köszönhetően egy eltalált mikrotörténettel van dogunk, amelyben a reménytelenség a részvétlen megfogalmazás által ébreszt azonosulási készséget az olvasóban: „A meghasadtságra, amikor a gyógyszerek / után nyúlsz, pedig már rég késő. // Mert már akkor is késő volt, mikor először /szembesültél vele, hogy a sapkát, amit felhúztál, / nevessenek, nem veheted le, amíg / mindenki ki nem röhögte magát”. (68.) A vers zárlata alapján feltételezhetően egy poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedő beteg esik át egy pszichotikus epizódon. Kérdéses azonban, hogy találhatunk e más magyarázatot a versben írt állapotra, hiszen a gyógyszerek említése már-már ellehetetleníti, hogy ne valamilyen személyiségzavar következtében ideiglenes vagy véglegesen megbomló páciens szenvedéstörténeteként olvassuk a leírtakat.

Fodor Balázs debütje kiforrott szövegvilággal kecsegtet, nehezen találni kirívó darabokat. Legnagyobb erényét és hiányosságát egyaránt a kiegyensúlyozottságban véljük felismerni: hiába húznánk az anyagot a kevésbé sikerült mikroverseket és sorokat is beleértve, a végeredmény nem növekedne drasztikusan, hiszen hibáról a szó legszorosabb értelmében nem beszélhetünk. A szerző biztos keze egyértelműsíti számunkra, életművének ugródeszkájával állunk szemben: teljes egészében áthatja a lendület, mégis mintha még el sem rugaszkodott volna. Valószínűnek sejlik, hogy a nagyobb terjedelem és a regényforma felé történő elmozdulás olyan lehetőséggel kecsegtet számára, mellyel irodalmunk élvonalába fog kerülni könnyű szerrel.

Fodor Balázs: Kozmológiai állandó. Fisz-könyvek, Budapest, 2019