„Nem hiszem el, hogy vége a gyerekkornak”

Mi kell egy jól működő adaptációhoz? Először nem árt, ha van egy erős irodalmi alap, ehhez jöjjön egy ügyesen megírt forgatókönyv, egy eredeti rendezői koncepció, remek színészgárda, és ha némi pénzzel is rendelkezik a produkció, akkor a siker garantált. A filmkészítés persze nem ilyen egyszerű, nem lehet receptre felírni a hozzávalókat, hogy aztán létrejöjjön a tökéletes mű. A filmtörténet elképzelhetetlen adaptációk nélkül, az irodalmi művek megfilmesítése nagy hatással volt és van a filmművészet fejlődésre, mára külön tudományterület, az adaptációelmélet foglalkozik ezzel. A jelenlegi diskurzus szerint az adaptáció egy kollaboráció az eredeti szerző és mű, valamint az adaptáló személyek és korszellem között. Legyen az Shakespeare Rómeó és Júliája, Stephen King bármely könyve, vagy éppen Louisa May Alcott Kisasszonyok című lányregénye, az új verzió izgalmas lenyomatát fogja képezni az írott szövegnek. Greta Gerwig utóbbit vitte vászonra, és nem okozott csalódást a March testvérek történetének bemutatásával.

A főként függetlenfilmes szcénából ismert Greta Gerwig 2017-ben debütált rendezőként. A félig-meddig önéletrajzi ihletésű Lady Bird nemcsak hatalmas közönségsiker lett, hanem a kritikusok és a szakma is éltette, Gerwiget pedig Oscar-díjra jelölték rendezőként és forgatókönyvíróként. Amikor kiderült, hogy következő rendezése egy 19. századi, az amerikai középiskolákban kötelező olvasmánynak számító Kisasszonyok lesz, sokakat meglepett döntésével. Később kiderült, hogy Gerwig számára meghatározó olvasási élményt jelentett Louisa May Alcott felnövésregénye, magára ismert, vagy inkább olyan akart lenni, mint a főszereplő, az írói ambíciókat tápláló, feminista Jo March.

Louisa May Alcott korának Greta Gerwigje volt, vagy Greta Gerwig a 21. századi Lousia May Alcott. A két alkotó közötti párhuzam elsősorban abban rejlik, hogy Gerwighez hasonlóan a 35 éves Alcott a Kisasszonyok írásakor saját gyerekkori élményeiből merített, azt az időszakot elevenítette fel, mikor lánytestvéreivel történeteket kreáltak, és családi körben előadták azokat. Ugyan a könyv narrátora Louisa, nem nehéz rájönni, hogy Jo a saját alteregója, egy „belevaló” lány, nem a kor által idealizált karakter. Gerwig a forgatókönyv írásakor, saját szavaival élve, mintha egy kaleidoszkópon keresztül dolgozta volna fel a könyvet, így ebben a Kisasszonyokban egyszerre van jelen Louisa, Jo és Greta.

A film számos újító megoldással hozza közelebb a nézőkhöz a March lányok átlagosnak tűnő életét és a polgárháború alatt szűkölködni kényszerülő család mindennapjait. Greta merész húzással felrúgta a lineáris elbeszélésmódot, és két idősíkon meséli el a jól ismert történetet. A korábbi adaptációkkal ellentétben itt a múlt és a jelen, a gyerek- és a felnőttkor között váltakozva látjuk a szereplőket, ezáltal a felnőtté válás, az elkerülhetetlen búcsú a gyerekkortól egy hosszú folyamatként jelenik meg. Az emlék és a valóság közötti ellentétet a színvilággal, a fényekkel is érzékelteti, amíg a múlt kellemes, meleg aranysárga, addig a jelen rideg, szürkéskék. A jelenetek sokszor egymásra reagálnak, a két idősík párbeszédet folytat, miközben ez nem zökkent ki, az események sora követhető. A rendező úgy modernizálta a klasszikus szöveget, hogy végig korhű maradt, mind a látványvilág, a lenyűgöző ruhák, vagy Alexandre Desplat zenéje követi a kosztümös drámák íratlan szabályait.

Greta a non-lineáris struktúrán túl a negyedik falat is áttöri, a francia új hullám alkotóinak egyik védjegyét használja fel, amikor a szereplő kiszól a nézőhöz; a Kisasszonyokban Jo a kamerába nézve olvassa fel a szerkesztőjének írott levelét. Greta több helyről is gyűjtött inspirációt (filmek, festmények, versek), de Lousia May Alcott életéből, illetve más művéből is vett át hivatkozást. A film egyik kulcsfontosságú momentuma Jo monológja arról, hogy a nőknek van elméjük és többre hivatottak, mintsem hogy csak a nagy szerelemre várjanak. Greta ezt Alcott Rose in Bloom című novellájában találta meg, a zárómondat („de olyan magányos vagyok”) már a sajátja. Ezzel az alkotói folyamat magányára reflektál, ugyanis a Kisasszonyok egyik tematikai vonala a művészi önkifejezés.

A film záró- és nyitóképe a regény borítója, ebben a változatban Jo írja a Kisasszonyokat, és bár nem vágyik házasságra, mikor New Yorkban találkozik a német professzorral, Friedrich Bhaerrel, az intelligens férfi szellemi szinten hívja ki, és imponálni szeretne neki írásaival. Greta az ő kapcsolatuk interpretálásával szintén szembemegy a korábbi adaptációkkal. Fontos megemlíteni, hogy Alcott ezt a szálat csupán azért írta bele a cselekménybe, mert a kiadója szerint Jo nem maradhat hajadon, így az írónő dacból egy középkorú, nem kifejezetten vonzó professzort választott Jonak. Ehhez képest Greta a jóképű francia színészt, Louis Garrelt kérte fel erre a szerepre. Az egymásra találásuk kevésbé romantizált, sőt, Gerwig játszik a fikciós rétegekkel, az eredeti mű és a filmben íródott mű közötti határokat elmossa, miközben kikacsint a nézőre.

Ebben az adaptációban az összes karakter gondosan kidolgozott, mind a négy lánytestvér kellő játékidőt kap arra, hogy megismerjük a személyiségüket, a motivációjukat. A főszereplő Jo minden vágya, hogy író legyen belőle, világot akar látni, és nem érzi szükségét annak, hogy megházasodjon, egy igazi öntörvényű lány, aki nem tagadja hibáit. Őt nem érdekli a pompa és a fényűző életmód, szilárd elveihez ragaszkodik, olykor makacs, viszont a családjáért bármit megtenne, még az álmairól is lemondana.

A legidősebb nővért, Meget bár vonzza a luxus, a bálok, az elegáns kelmék, ő a szívére hallgat, amikor megismerkedik a sármos, de szerény jövedelemmel bíró tanítóval, aki később a férje lesz. A filmben el is hangzik, hogy neki mindig az volt az álma, hogy saját családot alapítson. Beth mindannyiójuk közül a legszerényebb, legalázatosabb testvér, túlságosan is önfeláldozó, és a sorsát ez pecsételi meg. A legfiatalabb Amy karaktere itt új megvilágítást kap, tud önző lenni (bosszúból elégeti Jo könyvét), azonban ambiciózus, megfontoltan készül a házasságra, hiszen tudja, másként nem tehet vagyonra szert, még akkor sem, ha tehetséges festő. Tisztában van erényeivel, és azzal, hogy azokat ki kell használnia, ha el akar érni valamit az életben. Voltaképpen Jo és Amy ugyanarra áhítoznak, csak más eszközökkel kívánják azt megvalósítani.

A lányok édesanyja, Marmee amellett, hogy a családi harmóniáért felel, és mindig tudja, mit kell mondani, nem az az otthonülő típus, segít a háborúból hazatért katonáknak, szegény családokat pártol, ma aktivistának neveznénk. Az idős és gazdag March nagynéni a tradicionális elveket vallja, miközben ő maga csupán azért nem házasodott meg, mert származásából adódóan vagyonos. Ahogy Greta Gerwig nevezi, az ötödik March testvér a szomszéd úr unokája, Laurie, akit bevesznek a titkos klubjukba, és legjobb barátokká válnak. A fiatal fiú unott és motiválatlan, ám Jo elevensége és a March lányok társasága őt is felvillanyozza, és örök kötelék alakul ki közöttük, sőt még annál is több. Jo és Laurie kettőse olyan, mint jin és jang, tökéletesen kiegészítik egymást. Mikor Laurie megkéri Jo kezét, a lány kikel magából, nem a fiú szerelmét utasítja vissza, hanem a megállapodás gondolatát, a felnőtt létet. Jo akkor még nem áll készen, Laurie szívét összetöri, de ez kell ahhoz, hogy később Laurie és a nővé cseperedett Amy egymásra találjon.

Greta Gerwignek olyan színészekre volt szüksége, akik elhitetik a nézővel, hogy a problémáik nem sokban különböznek a miénktől. Házasság kontra karrier, vagy az alkotás természete, ezek ma ugyanúgy relevánsak, mint a 19. században voltak. A rendező Saoirse Ronanban látta meg a vadóc Jot. A még mindig rendkívül fiatal ír lány (immáron négyszeres Oscar-jelölt) méltó utóda Winona Rydernek, az 1994-es változat Jojának; mindketten egy olyan főhőst keltenek életre, aki kicsit fiús, szenvedélyes, életteli, és olykor roppantmód konok.

A további három lánytestvér megformálója Emma Watson (Meg), Eliza Scanlen (Beth) és Florence Pugh (Amy), utóbbinak sikerült úgy Amy bőrébe bújnia, hogy karaktere árnyalt, ezáltal szerethetőbb lett. Marmee szerepében a mindig magabiztos alakítást nyújtó Laura Dern, March néni Meryl Streep, aki ezúttal is hozza a kötelezőt. Gerwig a férfi színészek kiválasztását sem bízta a véletlenre. Az ifjú Laurie Timothée Chalamet, akit a Szólíts a neveden megjelenése óta nem láttunk ennyire önfeledten játszani, és akinek világát teljesen felforgatják a March nővérek. Szerelmi bánatát és évődését látva megesik rajta a néző szíve. Saoirse Ronan és Timothée Chalamet dinamikája azért működik annyira jól, mert egymás ellentétes pólusai: Jo maszkulin fellépésű, míg Laurie feminin (egy ponton ruhadarabot is cserélnek). További szerepekben James Norton (Meg férje), Louis Garrel (Bhaer professzor), Mr. Laurence (Chris Cooper), és Mr. March (Bob Odenkirk).

A Kisasszonyok a világirodalom egyik legtöbbször feldolgozott műve, mégis egy ennyire éltetett könyv adaptálása a mai napig rizikónak számít egy stúdió vagy a producerek számára. Hogy miért van ez így? A válasz egyszerű. Nőkről szól, női sorsokról, amiben a férfiak bár meghatározó tényezők, elsősorban mellékszereplőként funkcionálnak, és a háttérből támogatják a történetet. Pedig igazán nem kell ahhoz nőnek lenni, hogy meglássuk a Kisasszonyok értékét, hiszen az erős családi kötelék, az első szerelem vagy az alkotás nehézségei nemtől függetlenül mindenki számára ismerősek lehetnek. A Kisasszonyok jogosultságát bizonyítja, hogy az idei Oscar-szezon legjobb film kategóriájában nem találunk másik filmet, ami elsősorban a nőkre fókuszálna (pedig volt miből válogatni). Amíg ez a tendencia nem változik, addig szükségünk van az olyan rendezőkre, mint Greta Gerwig, aki mer nőkről mesélni.

A film adatlapja a Mafabon