dunszt.sk

kultmag

Régészek gyerekcipőben

Polgár Anikó gyermekverseinek egyik legszembetűnőbb vonása és belső jellemzője a közvetlenség – amely a szinonimasorban a nyíltság, keresetlenség, fesztelenség, mesterkéletlenség, természetesség, szókimondás, meghittség és familiárisság szavakat vonja be az olvasói-értelmezői látómezőbe.

Mindezen tulajdonságok a legmesszebbmenőkig alkalmasak a könyv megragadására, körülírására. Kezdjük a nyíltsággal. A nyíltság a nyitottságra és az egyenességre egyaránt utalhat, és itt utal is: a versekben megszólalók ugyanis gyerekek, akik értékrendjében a nyíltság és a nyitottság teljesen természetesek, persze csak ha nyílt és mindenre nyitott családban növekesznek, de itt épp erről van szó. „Anya, nem tetszik ez a vers…” – ezzel a sorral kezdődik a kötet egyik verse, s pár sorral alább a következőkkel folytatódik: „Különben az se tetszik, / hogy Kornélról szól”, ami a gyermeki őszinteség iskolapéldája: gondoljunk csak bele, milyen ritkán fordul elő, hogy a felnőtt olvasó vagy a kritikus ilyen félreérthetetlenül mond ítéletet.

S máris eljutottunk a meghittség és a családiasság fogalmaihoz, hiszen az idézett versben – melynek Flórának nem tetszik a vers a címe – egyszeriben betekintést kapunk a család viszonyaiba, az anya költő, a gyerekeit pedig Flórának és Kornélnak hívják, amint ez a két utóbbi, tehát a gyerekek a kötetnek úgy alkotóelemei, hogy kötetszervezői alanyai is egyben. Az ő szemszögükből látjuk és vizsgáljuk a világot. Mely világ eléggé tágas ahhoz, hogy gondtalanul belakható legyen, plusz még a gyermekfantázia is tágít egyet – nem is kicsit – rajta.

A természetességre és őszinteségre jó példa A gepárd szíve című vers, mely azzal szembesít bennünket, hogy a kifejezéseknek van tényszerű és átvitt értelmű jelentése: hiszen ha „a gepárdnak van / a legnagyobb szíve a világon”, akkor értelemszerűen minden állathoz végtelenül szívélyes, s akár az egész állatvilágot a keblére szeretné ölelni, s legfeljebb „csak gyöngytyúkokat rágicsálna” – ezzel szemben ugye azért van nagy szíve („hatalmas szívizma” – áll a versben), hogy a szavanna fürge kérődzőit levadászhassa. A vers egyúttal arra is jó példa, hogy a gyermeki elmében a földhözragadt és a képi (metonimikus) egyszerre van jelen anélkül, hogy az egyik kioltaná a másikat.

Kedvencem A pók, mely tizenhárom soros versikét itt teljes egészében idézem:

A pók siet haza a hálójába.
A pókapuka a kicsinyeihez.
Segítek neki: hazaviszem.
Ha a pókot beleteszem a joghurtba,
joghurtos lesz a lába, a hasa,
és mindenét megehetem.
Flórának is adok:
megesszük ketten, elfelezzük.
Flóra fél a póktól,
félek vele én is, ketten félünk.
Elfelezzük a pókot:
az egyik felétől félek én,
a másiktól meg ő.”

A meghitt családi légkörnek szerves része a testvériesség, az elfelezés, s az is, hogy mind a jóban, mind a rosszban együtt vagyunk (a vers képe szerint: osztozunk), testvérek. Nincs irigység, nincs telhetetlenség, csak közösség és összetartozás, egymásra utaltság van. S a családi körnek nyilvánvalóan a pókapuka is részese, hiszen haza van véve. Haza a magasban helyett haza a joghurtban. S persze nagy hangsúly esik az evésre, nemhiába emelődik a kötetcímbe is: az evés, ahogy mondani szokás: mindent visz és mindent felülír. Nincs is annál jobb és egészségesebb, mint amikor a gyereknek jó az étvágya. (Ez így itt szentenciának tűnik, de komolyan van gondolva, tapasztalaton alapszik.)

Ezek szerint az ínyenc gyermek a csontot is megeszi, na és erről szól a Paleocsontevés című vers, mely annyiban gyerekszáj történet, amennyiben „időskori” visszaemlékezés is, hiszen arról az idilli régmúltról szól az elégia hangján, amikor még az elbeszélő csontot evett, egyszersmind egy pazar képben eggyé vált vele, ahogy a vers mondja: „Mikor csontevő voltam / csontból voltam én is…” Hasonló jellegű a Régészgyomor is, ebben egy étkezés rétegei fedődnek fel, lényegében valószínűleg az ebédelés van ásatásnak beállítva, a végén egy olyan toldalékkal, mely a hallgatót (nyilvánvaló: a szülőt) vonja kérdőre s vonja be a látómezőbe: „A gyomrom korgott tovább, / az uzsonnásdobozba meg alig tettél valamit. / Hát lehet ilyen éhesen régészkedni egyáltalán?” Talán említeni sem kellene, de mégis: van természetesen Éhes vagyok! című vers is. Amely nemcsak alcíme szerint Matrjoska-vers, hanem az egyik legpoétikusabb darabja is a kötetnek, záró sorai: „Fiók leszek, hiába húzogatsz: / ragasztó folyt ki bennem, jó adag.”

A kötet négy fejezetre oszlik, ezek mind egy-egy verssorból vannak kiragadva: A levágott fát visszatették; Ha hóból lenne az anyukám; Milyen jó egy lánglovagnak!; A carnotaurus ránk vicsorog. Már ezekből is látható, hogy éber, eleven és nyitott művel van dolgunk, amelyben a tárgyak teljesen természetesen antropomorfizálódnak: „Ne húzd rám a nadrágot, / nem fog látni a lábam!” – ezzel indít a kötet (a Nadrággondok című versben). A látásmód is antropomorfizáló: „Ez nem meztelencsiga, / csak egy hosszúkás macskaürülék.” (Félresikerült rajzok) A szülők természetesen hús-vér emberek, de külön világ, furcsa és tele van törődéssel: „Ha tüske nőne a hátamon, / nem kéne felvennem ezt a ronda, / sárga kardigánt.” (Sünigyerek) És: „Apa megint kitalálta, hogy operába visz.” (Bogárember az operában)

A könyv hátlapja több nagyon jó, találó kérdéssel illusztrálja a benne foglaltakat: „Mi lenne, ha tüske nőne a hátadon? Hogyan kell lassan, közepesen és gyorsan aludni? Hogy működik a papírinternet? Mi lenne, ha hóból lenne az anyukád?” stb. (Ezek persze tetszés szerint szabadon bővíthetők, például: Mi történik azzal a vastag fával, amelyet kivágnak, de aztán visszahelyezik a rönkre? Miért baj az, ha az embert mindig totyogós gyerekek közé akarják vinni? Mit mondanak a csigák? Miért fekszik a fekete rigó a hinta alatt? Stb.) A versekkel kapcsolatban számtalan hasonló kérdés tehető még fel, s ebből is kitetszik, hogy egyes darabjaiban nagy szerepet játszik a történet, az elmondhatóság, s ami ennél is szembetűnőbb, ezek a történetek egy-egy felvetett szóból, témából, motívumból erednek, s e motívumok újbóli felbukkanása és értelmezése által szaporodnak tovább. Az illusztrátor Gyenes Gábor jól ráérzett erre a haladványosságra, fürge és kusza rajzai nemcsak követik a könyv dinamikáját, hanem maguk is lendkerékként működnek. Elég az első verset elolvasni, az máris átvezet bennünket a másodikhoz – és így tovább. A versek jó része nemcsak a történetmesélésben érdekelt, hanem maga is meseszerű fordulatokkal él, A kiszúrt lépcső például az egymásra ráépülő és egymásból eredeztethető fokozatok révén lépcsőszerűségében, nyelvileg és formailag is a gradációt teszi meg versszervező elvnek.

Polgár Anikó gyermekversei mindenkinek bátran (és jókedvvel) ajánlhatók, gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt, de leginkább az örök gyermekséget magában őrző felnőtt olvasónak. Akit így akár infantilisnak is tarthatunk, de az efféle infantilizmus bátran (és jókedvvel) vállalható.

Polgár Anikó: Paleocsontevés. Anser, Hetény, 2019