dunszt.sk

kultmag

A szerves mulandóság gótikája

Toronyszerű magasles: természetes architektúra. Mitikus bárka alulnézetből. Antropomorf bordák közt a hiányzó szív, a zsigernélküli test vesszőkből. Kerítéstervek, sövényvonulatok: ősállati lények kúsznak a padlón. Hatalmas hüllő-hajók. A maguk sójáin gördülnek előre: mint speciális bárkák a vízbe bocsátás előtt. Gallyak, ágak, vesszők, rőzseszálak, fonatok, madzag. Minden fa utánozhatatlan műalkotás. Minden jó épületben a természet köszön vissza. A növényi lét szobrászatának speciálisan antropomorf válfaját képezik Ferdics Béla legújabb munkái.

Corpus / Transzformáció. Ez a kiállítás címe. Klasszikus, gyakran előforduló szavak a képzőművészetben is: a test, a testet öltött metafora, illetve az anyag örök átváltozása megunhatatlan téma, és lényegi terepe minden vizuális problémafölvetésnek, beleértve a hiánypoétika gesztusait is. A hiányzó test, az ember nélküli táj boldogsága vagy fájdalma éppúgy tárgya lehet a műalkotásnak, mint az egymásra kopírozott átmenet élő és élettelen anyag között. Ezt az átmenetet gyorsítja föl a metafora: egy-egy szoborszerű konstrukcióba nem lehet nem belelátni az emberi test csontozatát, a zsigerek, a hús hiányát, a légies szépség intellektusát.

A természetben felismerhető a művészet, és a művészetben a természet: ezzel sok újat nem mondtunk. A lényeg sokkal inkább abban van, hogy Ferdics Béla munkái eredendően a természeti létre hangolódtak, természetes terük az erdő, hiszen az erdő anyagából lettek, a vegetatív lét maradványaiból, törmelékeiből, s így tulajdonképpen muzealizálhatatlanok, azaz vissza fognak térni a természetbe, az anyagba, amelyből vétettek. A fa kiszárad, a madzaggal összecsomózott vesszők, gallyak kötése engedni fog, ha a műalkotást nem tartjuk állandó kontroll alatt, egyszerűen visszakerül a körforgásba.

A kiállítótér ilyen szempontból steril, tehát esélyt ad erre, a szándék mégsem ez: az anyag Ferdics művészi koncepciójában az eredetére és az átalakulási kényszerre figyelmeztet, arra, hogy ami most feszülés és feszültség, az ernyedt lesz, ami szilaj, az korhad, ami összefűzött, az szétbogozott.

A fantasztikus és ugyanakkor végtelenül egyszerű építményekben a törékény szépség tragédiája mutatkozik meg: a kiállítás épp ezért páratlanul analitikus és megunhatatlanul elégikus.

Mintha testek, alakok ácsorognának egy színpadon: karcsú konstrukciókban magasulnak fel ezek a kötözött alakok, megnyugtató látni a természeti formák összekapcsolását az anyag determinált létmódjából fakadó eleve elrendeltséggel. Máshogy nem is lehetne: a magátólértetődőség természetessége az első, ami elbűvöli a látogatót, ami erre épül, az pedig a kínálkozó egzisztenciális analógiák felismerhetősége. Hogy az anyag csak ideiglenesen olyan, amilyen: a változás elkerülhetetlen, hogy minden, élő és élettelen bele van zárva a neki szánt anyagba, térbe, s hogy bizonyos értelemben adott, amivé válhat, vagy amit kitölthet egy-egy pillanatban.  A jövő miatt szorongunk, és a jelen szépségpillanatait élvezzük. A jelen az anyag agóniájából (összegyűjtött, lemetszett gallyak, letört ágak, eltávolított vesszők) építkezik.

Ferdics ugyanis nem dolgozza meg hagyományos értelemben az anyagot, épphogy az ősállapotból alakít ki struktúrákat. Bálványok és istennők: a fákban lakó mitikus lények konstrukciói. Drüaszok és totemek. Naiv és tudatos sajátos összhangja. Elképesztő, hogy milyen könnyű átlépni a transzcendensbe, a metaforikusba. Könnyű, mert a jó művészet magától értetődően természetes, nem fecseg, hanem célirányos.

Milyen egy csöndet merítő varsa nyirkos anatómiája? Milyen közel van egymáshoz egy hajó bordázata és egy hal csontváza? Hol a szív a metaforák mellkasából? Ferdics Béla éppúgy jártas a csallóközi néprajz által dokumentált halászat vagy egyéb kézművesmesterségek tárgyi kultúrájában, mint a művészettörténeti hagyományban.  Juhász Ferenc verseiből előcsúszó mitikus vagy deformált állatok, szörnyek a műmárványon. Giacometti a nehéz, a súlyos matéria gótikáját álmodta meg, amit itt látunk, az a szerves mulandóság gótikája.

Külön figyelmet érdemelnek a kiállított festmények, rajzok, melyek sorozattá összeállva az alkotási folyamat dokumentálását is elvégzik: itt is hatványozottan fontos a transzformáció mint hívószó, hiszen a folyamatos átváltozás a sorozat alaptémája. A csíkozott felülettől a metaforikus szinteket (növényi lét / emberi test) egymásra rétegező darabokig számos stádiuma jelenik meg itt a művészi gondolat alakulásának. Ferdics a növényi és az emberi test anatómiáját hozza közös nevezőre: Schiele különösen agresszívan ható deformált testei kerülnek át a megnyugtató növényi létbe.

Retrospektív elemek is akadnak: szépséges grafikák, melyek a konstrukcióiminimumot színhatásokkal gazdagítják, s melyek motívumrendszere így, a fainstallációkkal kiegészítve válik érthetőbbé, világosabbá. Már csak ez a jellegzetesség is indokolja jelenlétüket.

Hatalmas, pallószerű, hasadt fa: egy üvegtüske döfi át. Ferdics egyik legradikálisabb műve az anyagok természetes létmódjainak felcserélhetőségével játszik el, a sérülékenység termékeny erotikájával, mely egyszerre ijesztő és vonzó.

A nyitottműhely-szerűen megrendezett kiállítás folyamatosan gyarapodott: a látogatók készíthettek különféle gally- vagy vesszőinstallációkat. Ezeket a művész betagozta saját alkotásai közé, ahogy majd a természet is visszafogadja magába azt a tündökletes látványt, amit Ferdics Béla itt produkált.

Ferdics Béla: Corpus I. –II. / Transzformáció, Művészeti Alapiskola, Dunaszerdahely.

Kiemelt fotó: Puskás Ivett