S’il vous plait! – mondta az Ördög

Bocsárdi László Tartuffe-je esszenciális igazságokat kutat. Olyanokat, amelyek ugyan nap mint nap kézzel foghatóan keserítik életünket, de csak ritkán jutunk el odáig, hogy harcolni is tudjunk ellenük. A manipulátornak ugyanis nincsen rá szüksége, hogy mindenkit megtévesszen, sőt, még sokakat sem kell neki, elég azon keveseket, akik az erőszakot mások rovására birtokolják. 

Az első cselekvések még a felfejtendő, markáns szimbolikával együtt is inkább hétköznapi, profánabb értelemben szórakoztatóak. A fémes tükördobozba zárt szereplők olyanok, akár egy kortalan babaház lakóinak élénk színekkel festett torzképei; néha alig rejtik el azt a közös tudást, hogy ezek a figurák bizony nekünk produkálják magukat. S bár a komikus szemtelenség mellett legalább ennyiszer belefeledkeznek önnön kríziseikbe is, ezek a kiszólások vagy kinézések, felénk, a kukkolók felé, elaltatják éberségünket, és csak a felszín alatt növekszik rossz előérzetünk. Később, a téttel bíró rohanásban pedig funkciót váltanak, szelepekké változnak át ezek a kapcsolatot vagy összekacsintást kereső momentumok: segítenek egy-egy múló pillanatra kacagni, mégse legyen ez a kórtörténet végletesen keserű.

Különösen az előadás első negyedére jellemző ez a hosszas, a humortól sem megriadó lazább előjáték, miközben a címszereplő a kötetlen térhasználat révén már-már megjelenik megírt belépője előtt. Ez a tükröződő, így önmagában sem csupasz fémegység Bartha József díszlettervező alkotása, ám Bocsárdi nemcsak ezt működteti játszóival annak érdekében, hogy a darab dimenzióit tovább tágítsa: egyfajta elemlámpás macskajáték gyanánt egy fényes korong képében vándorol Tartuffe szelleme a nézőtér fölött-mellett, intő jelként a továbbiakra. Ez a napkorongot idéző jelkép már-már isteni attribútum, ami más jegyekkel kiegészülve ellentmondást generál Tartuffe démoninak tűnő személye és annak szakrális motívumai között – később nyilván mindenki számára világos lesz, hogy ezek a szükséges hamis cicomák egy ragadozó kamuflázsának részei. 

A hosszas expozíció és komorna-jelenetek után már világos, hogy a ragadozó szó többféleképpen is érvényes Keresztes Tamás Tartuffe-avatárjára. Hüllőszerű aurája, sápadt, a szexuális és hatalmi kéjtől síkosnak képzelt bőre, a kellő mindentudással felvértezett harmadik szeme, gyíklényegű mozgása kezdettől fogva determinálja azt, hogy mind befogadói, mind az előadás keretein belül működő karakterként egy zsigerből gonoszt sugárzó figuraként könyveljük el. Keresztes úgy oldódik fel ebben a szerepben, hogy az kissé túlmutat a konvencionális kőszínházi játék megszokott keretein: mozgása, tánca, metsző hangjátéka ezeken a körökön kívülről is merít, nézni is sötét élvezet, ahogyan extatikus pózokat dobál felénk. 

Esszenciákat ötvöz, felsejlik játékában Raszputyin és a többi archetipikus manipulátor: mi ki tudjuk nevetni őt a zsöllyéken ülve, hiszen felőlünk nézve végig „meztelen”, mégsem tudunk nem félni, ha sikerül (márpedig sikerül) környezete nézőpontjába is belehelyezkednünk. Különleges bravúr, hogy a szereplők minden szimbólumjellegük ellenére sem dehumanizálódnak, sőt még Tartuffe is emberi marad (ezáltal válik sokkal ijesztőbbé, mint egy karikatúra). Természetesen ebben elvitathatatlan szerep jut a szövegnek is, Alice Georgescu román színházi szakember Tartuffe-fordítása ugyanis fontos mozaikdarabja volt Bocsárdi friss, eleven verziójának.

Az alak démonikus külcsínbeli egyértelműségével (Cs. Kiss Zsuzsanna kosztümjei) Bocsárdi talán azt sugallja, hogy már annak sincsen visszatartó ereje, ha sokak vagy a többség látja és nevén nevezi az ártó erőket: a machinátornak elég azokat a keveseket megtévesztenie, akiknél a hatalom tárgyiasul, akik az erőt birtokolják – jelen esetben a férfilét zsákutcájába jutott Orgon ez a stratégiai pont, elég felé domborítani a pávatáncos szenteskedést. Ez a kétarcúság azt a gondolatot is tovább fűzi, hogy a szent, keresztényi létben tetszelgők eminenciások valójában nagyon keveset gondolkodnak saját magukról és a közösség életében betöltött szerepükről. Megelégednek csupán annyival, hogy fizikai és hatalmi szükségleteiket a lehető legmagasabb fokon elégítsék ki.

De Orgon és Tartuffe finom mikrotörténései, apró közlései és egymásról szóló megnyilatkozásai miatt adott a kérdés, hogy Tartuffe biztosan a család, a közösség pusztulásának, elértéktelenedésének fő felelőse? Jellemfejlődésének késői pontján találkozunk vele, így egy pillanatra sem látjuk azt a koldust, akit Orgon a házába fogadott, tudomásunk sincsen arról, hogy kezdettől fogva a kakukkfióka dicstelen szerepére tört-e, de úgy sejtjük, hogy inkább nem a válasz. Máté Gábor Orgonja inkább tűnik lényeges katalizátornak a folyamatban. Máté úgy formálja az előadás Orgonját, hogy nem marad kétségünk, Tartuffe befogadása nem önmagáért szép tett volt a részéről, hanem hatalmi eszköz. Célja a családja bosszantása, ellenállásuk letörése, férfiasságának és szabadságának bizonyítása: „Megteszem, mert megtehetem!”, gondolhatjuk. Laissez-faire, amikor Tartuffe-ről van szó, ám zsarnok, amikor szeretteihez fordul. Önkéntelenül is a toxikus férfiasság jut eszünkbe Orgonról: Máté folytott indulata, passzív-agresszív gesztusai, mosoly mögé rejtett, kényszerített fölénye szinte gyomorforgatóbb, mint Tartuffe majdnem teljesen nyílt támadása.

Tartuffe ellenfelei saját viszonyrendszerükben kettesével, hármasával összekapcsolódva botladoznak, számbeli fölényük ellenére is tehetetlenek. Játszóik a már említett teljes belehelyezkedés és a színházi kontextus figyelembevételének kettősségében nem pusztán szerepeket bírnak szóra, seregszemleszerű felsorolásuk éppen ezért méltatlan lenne – annyit azonban érdemes kiemelni, hogy Ónodi Eszter Elmirában megtestesülő női princípiuma végül ezerszer hasznosabb és nemesebb, mint Orgon vagy fiának vak dühe.

A végső „megoldás”, a király-kegyúr beavatkozása az alatta állók életébe legalább annyira hideg, felmentő határozatában is kegyetlenül embertelen, mint amennyire Orgon kétélű emberkísérlete volt. Borbély Alexandra harsány, elidegenítő belépője voltaképpen a polgár maradék bizalmát, biztonságérzetét megsemmisítő aktus – éppen ezért Tartuffe elfogásában és véresre verésében sem találunk semmilyen mesei igazságszolgáltatást, nem kerül vele a helyére semmi sem. Egyedül Orgon csendes ébredése okozhat némi elégedettséget, kevés nyereséget. A Katona József Színház Tartuffe-je inkább erre a szenvtelen beavatkozásra, hatalmi hentességre és annak következményeire koncentrál; jóval nagyvonalúbb annál, hogy a tél eleji politikai csatározásokra a közönséget szolgaian kiszolgáló etűdökkel válaszoljon, helyette inkább a folyamatok lelki hátterére igyekszik rávilágítani. 

Molière:
Tartuffe
Alice Georgescu román fordítása alapján a szövegkönyvet készítette
Kali Ágnes és Bocsárdi László

SZEREPLŐK
Pernellné: Fekete Ernő
Orgon: Máté Gábor
Elmira: Ónodi Eszter
Damis: Vizi Dávid
Mariann: Mészáros Blanka
Valér: Tasnádi Bence
Cléante: Kocsis Gergely
Tartuffe: Keresztes Tamás
Dorine: Bánfalvi Eszter m.v.
Lojális úr, Rendőrhadnagy: Borbély Alexandra
A Rendőrhadnagy kísérői: Darvasi Áron
 Erdélyi Flóra
 Tamaskó Áron
 Veszelovszki Janka

ALKOTÓK
Díszlet: Bartha József
Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna
Jelmezasszisztens: Kovács Ildikó
Világítás: Bányai Tamás
Fény programozó: Pető Gergő
Világosító: Makray Gábor
Dramaturg: Kali Ágnes
Hangosító: Párizs Misha
Zene: Bocsárdi Magor
Súgó: Héricz Anna
Ügyelő: Valovics István
Asszisztens: Fejes Vera
Rendező: Bocsárdi László

Fotók: Horváth Judit